Van egy szó, amely a világ minden nyelvén – héberül is – magyarul van: a gulyás. Azt jelenti: pörkölt. Ha egy kis szerencsénk van.
„Mi volt?” – kérdezi a férjem, miután elbúcsúzom a nénitől. Ő a beszélgetés alatt tőlem biztonságos távolságban, három méterre állt, és a telefonján matatott. „Rakott krumpli” – mondom.
Ebből tudja, hogy magyar származású volt a néni. Rakott krumpli – mert eddig a hungarokulináris szofisztikációig csak azok jutnak el, akiket valami Magyarországhoz kapcsol – szülő, nagyszülő (nagy eséllyel erdélyi), ilyesmi.
A többiek a „goulash” kategória alatt tömörülnek. Ők azok, akik tudják, hogy van olyan, hogy magyar, de a tudás megragad ennél az irdatlan nemzetközi sikernek örvendő fogásnál, amelyet – ahogy az a szupersztároknál szokás – általában alaposan félreismer a közérdemű, nem tudva, hogy paradicsompüré helyett istentelen mennyiségű jófajta magyar paprika illik bele, víz helyett pedig vörösbor. És annyi hagyma, amennyit pironkodás nélkül bele lehet rakni. Mellé pedig krumpli dukál – a „goulash” levében főve. Vagy persze nokedli. Nem ptitim. És nem tészta – hasz vesalom.
Ez a goulash. Illetve – no, miket beszélek – ez a pörkölt. Ehhez a szinthez azonban már keményvonalas elsőgenerációsnak kell lenni, a népesség legnagyobb részét ezzel az információval nem lehet megtántorítani – én megpróbáltam. Az első ö-nél a pörkölt (bár érdekes egzotikum) elveszti kelet-európai lingvisztikai sármját, és ennek köszönhetően a goulash hirtelen tulajdonost vált. Illetve hűtlen, bigám módon kétlakivá válik: izraeli is lesz, és magyar is, pirospaprikás és paradicsompürés is. Vizes és boros. Tésztás és krumplis.
„Na, hogy ízlik, milyen? – kérdi aggódva izraeli apósom. – Goulasht főztünk, a kedvedért.” „Ó!” – hagyja el a számat. Nahát, tényleg. Rámeredek a lábasra: gondosan felkockázott húsdarabok barna szószban úszkálnak. Rizzsel kínálják. „Pont olyan, mint otthon” – hazudom.
Igazából pont olyan, mint itthon.
Újságíró
