Szinte minden, minimum tíz éve Izraelben élő, vagy született izraeli ismerősömnek van legalább egy közvetlen hozzátartozója, vagy közeli barátja, ismerőse, aki egyike annak a 23 928 civilnek és katonának, akik szolgálat közben vesztették életüket, vagy terrorcselekmény áldozatai lettek.

2017-ben alig pár hete voltam izraeli, amikor először szembesültem azzal, hogy ami addig Magyarországról csak szomorú hír volt, az itt valami egészen mély fájdalom. Emlékszem, hogy álltam a Beer Yaakov-i temetőben ennek a fiatal etióp fiúnak a temetésén, szorongattam a kezemben a fényképezőgépet.

Emlékszem, ahogy tapintható volt a fájdalom. Emlékszem, hogy minden lélegzetvételnél megtelt a tüdőm a katonák szorongásával – “Lehettem volna én”.

Emlékszem, ahogy siratták a bajtársukat és vele magukat, minden eddigi és jövendő áldozatot. Minden izraeli szülő örök rémálma, hogy egy nap a hírekben az ő katonai szolgálatot teljesítő gyereke nevét olvassa be a hírolvasó. Nem lehet így élni. Így élnünk. Azon a szeptemberi napon megértettem, izraelinek lenni azt is jelenti, hogy sírunk a katonáink sírja felett. Mélyen, szívből. Lehettünk volna mi is.

- Hirdetés -
- Hirdetés -