Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Szinte minden, minimum tíz éve Izraelben élő, vagy született izraeli ismerősömnek van legalább egy közvetlen hozzátartozója, vagy közeli barátja, ismerőse, aki egyike annak a 23 928 civilnek és katonának, akik szolgálat közben vesztették életüket, vagy terrorcselekmény áldozatai lettek.

2017-ben alig pár hete voltam izraeli, amikor először szembesültem azzal, hogy ami addig Magyarországról csak szomorú hír volt, az itt valami egészen mély fájdalom. Emlékszem, hogy álltam a Beer Yaakov-i temetőben ennek a fiatal etióp fiúnak a temetésén, szorongattam a kezemben a fényképezőgépet.

Emlékszem, ahogy tapintható volt a fájdalom. Emlékszem, hogy minden lélegzetvételnél megtelt a tüdőm a katonák szorongásával – “Lehettem volna én”.

Emlékszem, ahogy siratták a bajtársukat és vele magukat, minden eddigi és jövendő áldozatot. Minden izraeli szülő örök rémálma, hogy egy nap a hírekben az ő katonai szolgálatot teljesítő gyereke nevét olvassa be a hírolvasó. Nem lehet így élni. Így élnünk. Azon a szeptemberi napon megértettem, izraelinek lenni azt is jelenti, hogy sírunk a katonáink sírja felett. Mélyen, szívből. Lehettünk volna mi is.

- Hirdetés -
close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?