Big Brother a Chábádban

A napokban egy vadidegen nő keresett meg a Facebookon. Azt írja, megérti a fájdalmamat, hogy a nagy testvérem a vallásosság nevében nem beszél velem. De fel kell hívnia a figyelmemet arra, hogy nem hibáztathatom csak őt a „szakításért”, mert nyilvánvaló, hogy az „életmódom” a fő ok. Azt tanácsolta, próbáljak meg leülni a bátyámmal egy csésze kávéra, és próbáljam meghallgatni a mondandóját anélkül, hogy magamról vagy a másságomról beszélnék.

Megköszöntem, hogy aggódik értem, és elmondtam: nem vagyok közléskényszeres típus, de soha nem vállalnám, hogy elrejtsem, ki is vagyok valójában. A bátyám pedig sajnos nem is lenne hajlandó leülni velem. Májusban lesz 17 éve, hogy „válaszra talált”.

Gyerekkorunkban én voltam hozzá a legközelebb, pedig csak 13 voltam, ő pedig már 23, mégis néha úgy viselkedett, mint egy óvodás. Úgy éreztem, olyan ember társaságára van szüksége, aki nem kritizálja, és nem mondja meg neki, mit szabad és mit nem. Én csak naiv és ítélkezésmentes tekintettel figyeltem őt.

Éveken át haragudtam rá, hogy kizárt az életéből. De most, a napokban megpróbáltam beszélgetni vele egy családi Zoom meetingen, azt remélve, hogy végre kimosódhatnak belőlem a régi rossz érzések. De csakis tu bisvátról, a lubavicsi Rebbéről meg a Tóráról volt hajlandó beszélni.

Amikor pedig a másik bátyám, Omri rákérdezett, miért nem köszön nekem, a „kis testvérének”, szúró cinizmussal és bántó kérdésekkel állt elő. És megint csak dühös voltam, hogy anyánkat megríkatta, és apánkat aggodalommal töltötte el. Haragudtam, hogy nem kérdezte meg, hogy vagyok, és hogy hátat fordított mindannak, amin felnőttünk, a zenének, amit szerettünk, az együtt nézett filmeknek, színháznak. Még Istenre is dühös voltam!

Elmondtam volna neki, amit évek óta akartam: nem az számít, hogy meleg vagyok, hanem hogy van egy párom, akivel szeretjük egymást és boldog vagyok. De nem hagyta, lecsapta telefont.

Ma hol tartunk? Nem hagyja, hogy a gyermekei kapcsolatban legyenek velem, a szüleimnek megtiltotta, hogy a nevemet említsék, de ha mégis megtörténne ez, akkor küldjenek el kezelésre, hogy kiűzzék belőlem a gonosz szellemeket, a hülyeséget, az egoizmust.

Így a haragom alábbhagyott – de most még rosszabb: lemondássá vált. Ugyanakkor megnyugvást ad, hogy azt érzem: élheti az életét, én pedig az én életemet. És ami még ennél is fontosabb: a lényeg az, hogy boldog. A többi nem számít.

Nem vagyok kevésbé zsidó és kevésbé hívő sem, mint ez a nagy testvérem. A legnagyobb különbség köztünk, hogy nem próbálom megfogalmazni neki, hogyan kell élnie az életét – miközben ő azzal van elfoglalva, hogy megmondja nekem: mennyire hibás az élet, amit élek.

Milyen jó lenne, ha minden ember csak arra koncentrálna, hogy jó és boldog legyen a maga módján. Anélkül, hogy másoknak próbálná megmondani, melyik irányba kell haladniuk.

Nimrod Dagan

Az Izraeli Nemzeti Színház színésze