Kollázs Politzer Maymon Krisztina és Silló Sándor interjúiból

Két interjú. Majdnem egy időben készültek. Itt most – sakknyelven szólva – szimultán olvasható a kettő. Az első apropója a nemrégiben Izraelben és Magyarországon is bemutatott Polgár lányok című film volt. A másiké életrajzi párhuzamok.

A Polgár lányok karrierje a sakk egyik legfantasztikusabb sikertörténete, az egész sporttörténelemben nincs sok ilyen sztori. 

Ezt azok is tudják, akik csak a címlapokig jutnak a sportlapokban. A film mélyebbre ás. Elsőként felmutat egy heroikus apafigurát.

Polgár László azt állította, hogy minden egészséges gyermek zseni, a többi pedig nevelés kérdése. A feleségével mindent erre a lapra tettek fel. Történt pedig mindez a szocializmusnak nevezett stupiditás idején. A lányok már egészen kis gyermekként bizonyítottak. Az élsportolókéhoz hasonló időbeosztás, a spártai életmód, a magántaníttatás szúrta a rendszer szemét. Polgár Lászlót börtönnel, perekkel fenyegették, de ő megtörhetetlen volt. Aztán jöttek a nemzetközi sikerek. A három kislány kúszott felfelé a női ranglistán. Amikor aztán a menedzser papa a fejébe vette, hogy a lányok a férfitornákon is bizonyíthatnának, a kádárista sportszakma nyomására elvették az útleveleiket. Többéves huzavona és makacs harc után – talán, mert addigra már minden eresztékében recsegett a rendszer – győztek!

Sakkolimpiai csapatgyőzelem, híres férfi nagymesterek trófeái, nők számára korábban soha nem látott helyezési számok a férfi ranglistán… Tomboló, zajos népszerűség ebben a csendes sportban. Ki győzné felsorolni a fantasztikus sikersorozat minden állomását?

Idáig tudjuk a történetet. Polgár Judit Magyarországon él, Zsuzsa Amerikában, Zsófia pedig Izraelben. Vele beszélgetett Politzer Maymon Krisztina.


A három Polgár lány

Egyidősek vagyunk, ugyanabban a házban laktunk Pesten. Pár nap különbséggel alijáztunk Izraelbe – ma néhány percre lakunk egymástól Izrael központjában. Mialatt én a lipótvárosi iskolapadokat koptattam, ő több ezer sakkjátszmát játszott le óriási sikerrel.

Mivel foglalkozol ma?

– Elég sok mindennel. Amikor húsz évvel ezelőtt idekerültem Izraelbe, még aktív versenyző voltam. Aztán tizenöt éve megszületett a fiam, azóta ritkán játszom, inkább csak tanítok. Mikor 1995-ben Izraelbe jöttem, egy szót sem beszéltem héberül. Férjem (Jona Koszasvili, izraeli sakknagymester) éppen katona volt az északi határnál, én pedig odaköltöztem Kirjat Smonába, hogy közelebb legyek hozzá. Olyan dolgot akartam tanulni, ami nem igényel erős nyelvtudást. Rajzolni mindig nagyon szerettem, ezért jött az ötlet, hogy rajzolni tanuljak a Tel-Haj nevű művészeti iskolában.

Tudtad olyan lelkesedéssel, energiával csinálni, mint korábban a sportot?

– Azt hiszem, igen. Ez karakter kérdése… Vagy inkább megszokás. Megszoktam, hogy mindig a maximumot akarom kihozni magamból. Azokban az években, mikor rajzolni tanultam, ez volt a lényeg, és ez hosszú éveken keresztül tartott. Volt egy online galériám, ahol ma is láthatóak a képek. Aztán a művészeti munka más formát öltött. Az utóbbi években Judittal dolgozunk egy Sakkpalota nevű oktatási programon. Az ehhez készült könyvek illusztrációit rajzoltam, így találkozott a két szenvedély.

Sakkpalota és Sakkjátszótér – képességfejlesztő program óvodásoknak és alsó tagozatosoknak, hatalmas sikere van. Magyarországon indítottunk el, de egyre több helyen kezdik megismerni más országokban is. Tanárképző kurzusokat tartunk, amelyeket már több száz tanár elvégzett, és ma több ezer gyerek közel ötszáz iskolában vesz részt a programban. A legtöbb iskolában bevezették választható tantárgyként. Akik később komolyabban szeretnének foglalkozni a sakkal, azok sakk-klubban, szakkörök keretében folytathatják. Itt nem a versenyzésről van szó, mi az alapot kívánjuk megadni, vagyis nem az a lényeg, hogy feltétlenül olimpiai bajnok legyen a gyerek a sakkban, hanem a képességfejlesztés, a kreativitás. Bevezetjük a gyerekeket egy mesés világba, ahol megbarátkozhatnak a Sakkpalota különböző karaktereivel, és így a nyelvtől kezdve a matematikáig nagyon sok mindenben segít ez a játékos tanulás.

Ezeket a könyveket évek óta használják, már kétszáz magyar iskolában. Magyar Termék Nagydíjat is nyertünk vele, a Frankfurti Könyvvásáron pedig egy nagy presztízsű díjat. Reméljük, hogy ez egy nemzetközi sikertörténet első lépése volt.

A gyerekeid?

– A fiaim tizenhárom és tizenöt évesek.

Sakkoznak?

– Nagyon jók voltak sakkban körülbelül nyolcéves korukig. Aztán elkezdték más dolgok érdekelni őket, és nem folytatták. A kisebbik még mindig nagyon jól játszik, és nagyon jó lehetne, de ha nem érdekli, úgy nem megy…

Az a pedáns, rendszeres élet, ahogy ti felnőttetek, ami legendás volt a Polgár családban, továbbél a te otthonodban is?

– Mi is elvárjuk a gyerekeinktől, hogy jobban teljesítsenek. Ezt ők is tudják, de őket mi másként neveljük. Sokkal liberálisabban. Mind a ketten jó matekosok, és persze sportolnak, kosárlabda, úszás, krav maga. Már nem igénylik minden percben, hogy velük legyek, de azért csak-csak… hiszen anyuka vagyok!

Hogyan telik egy napod?

– A férjem is abbahagyta az aktív versenyzést. Ortopéd orvosként dolgozik, az ő munkájába is besegítek. A Sakkpalota program is folytatódik, újra sokat dolgozom Judittal. Emellett nagyon szeretek festeni, egyre több időt töltök ezzel is. Szóval nem unatkozom egy percig sem.

Számodra mit jelent a siker?

– Szerintem a siker relatív dolog. Mindenkinek mást jelent, másképp éli meg. A sakkban nagyon egyszerű lemérni a sikert, mert van egy értékszámrendszer, pontozás, ami egy objektív, matematikai szisztéma. A jobbaknak magasabb az értékszáma, mint a gyengébbeknek. Azonkívül ott vannak a címek: nagymester, olimpiai és világbajnok.

Mi volt a legnagyobb sikered a sakkban?

– A római versenyen 1989-ben az értékszámrendszerben 2900-at értem el, ami abban az időben rekordteljesítmény volt. Amitől pedig a leghíresebbek lettünk, az olimpiai sikerek, amikor 1988-ban és 1990-ben kétszer is megnyertük a női sakkolimpiát csapatban, ahol mi voltunk a háromnegyed része a csapatnak, Mádl Ildikóval. Ez egy tinicsapat volt.

Egy gyerek tudja magáról, hogy sikeres?

– Valamelyest tudja, de gondolom, kevésbé, mint később, amikor visszanézve tudatosul benne. Mi beleszülettünk ebbe a versenyszellembe, és természetes volt, hogy versenyzünk: olykor vesztünk, de általában nyerünk. És nyerni jó, azt a gyerek is nagyon szeret, veszteni kevésbé, de azt is meg kell tanulni. Az is fontos része a nevelésnek, azt hiszem. Én olyan embert még nem ismertem, aki szeret veszteni. Voltak vesztett partik, amik jobban fájtak, voltak, amik kevésbé. A lényeg, hogy az ember tanuljon a hibáiból. Szerintem ezért is nagyon fontos a sport, hogy az ember megtanulja, hogy ne hordja fenn az orrát, ha nyer, és azt is tudja kezelni, ha veszít. Egyszer lent, egyszer fent. Ha lent vagy, felkelsz, és mész tovább. Meg kell próbálni kielemezni, hogy mi nem sikerült, és legközelebb valahogy jobban csinálni.

A sakkeredményeitekről legtöbbször úgy beszélnek, mint a Polgár lányok sikere. Valóban közös volt a teljesítmény?

– Abszolút közös siker volt. Egyéni is, de családi is. A sztoriban az a különleges, hogy a szüleink még a születésünk előtt elhatározták, hogy ők valami nagyon speciális dolgot fognak véghez vinni a gyerekeikkel. Még nem tudták, hogy az mi lesz – végül a sakk lett. Magántanulóként otthon tanultunk, versenyekre is nagyon sokat jártunk együtt, és ez még jobban összekötött minket, mint más családokat.

Nem volt rivalizálás, féltékenykedés közöttetek?

– Nem, az az igazság, hogy annyi felől ért minket támadás kívülről: a kommunista rendszerben már eleve nem nézték jó szemmel, hogy magántanulók voltunk, de azt sem, hogy lányként csak férfiversenyeken vettünk részt. Különc család voltunk, és abban a rendszerben nem volt egyértelmű, hogyan is viszonyuljanak ehhez. Azt hiszem, ezek a külső támadások nagyon összekovácsolnak egy olyan kis csapatot, mint amilyen a mi családunk volt.

A munka miatt Judittal majdhogynem napi kapcsolatban vagyunk. Zsuzsival nehezebb ugyanez, mert ő Amerikában él, és nagy az időeltolódás. Anyuékkal is szoros a kapcsolat, kész szerencse, hogy van Skype a világon. Ők elég gyakran jönnek ide látogatóba.

Nem hiányzik az a fajta sűrű élet, amilyen a kislánykorod, a kamaszkorod volt?

– Én nagyon szeretek utazni. Valójában ez az, ami hiányzik belőle. Négy-öt éves koromtól kezdve nagyon sokat utaztunk. Fél éveket voltuk úton, amikor versenyeztünk. Nagyon szerettem ezt, megismerni különböző kultúrákat. A világ szinte minden táján él ismerősöm, akit így húsz év távlatából is felhívhatok, mert tudom, hogy szívesen lát. Ilyen barátságok születtek a sakkon keresztül. Ez a része hiányzik; hazudnék, ha azt mondanám, hogy a versenyek hiányoznak. Harminc évig játszottam, küzdöttem, győztem: elég volt!


Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>