Harold Rubin Fesztivál – ennyi a szűkszavú értesítés, és a fellépők névsora: az izraeli jazz élvonala, azok, akik elhagyták a mainstream kitaposott ösvényeit.
A mindig árral szemben úszó művész, festő, grafikus, építész és jazz-muzsikus életútjának kusza vonalaiból írtam már egy kisportrét.

Ez most egy fesztiválról szól, amit a művésztársak egy évvel a halála után az ő emlékének szenteltek. A muzsikusok közül sokan játszottak együtt vele, talán éppen itt, a Levontin 7 színpadán. Az est házigazdája, a fesztivál megálmodója Assif Tsahar volt.

Az izraeli improvizatív zene panorámájának ígérkezett a névsor. Nemzedékeket felsorakoztató seregszemlének.

A gitáros Koby Sefi projektje kezd.

Kánonná szétcsúszó uniszónók, majd vissza: a szabadság váratlanul vigyázzba áll egy feszes, szinte rockos ritmikában. Mindezt kreatív játékossággal. Koby egész temperamentuma a 80-as évekből ismerős. A két srác, a dobos és a szaxofonos is szívesen startol onnan, de az ő szólóik, duóik egy nyersebb, frissebb világ. A jazz az egymásba növő generációk története. Itt most a fiatal izraeli jazzé.

Az este legidősebb muzsikusa jön. Stephen Horenstein szabad zenéje sokkal erősebben gyökerezik a 20. század avantgárd zenéjében, mint a free jazzban. Kompozíciója a végén hirtelen afrikai törzsi zenébe fordul, mintha visszafelé utazna Harold Rubin zenei útján. 

Aztán Maya Dunietz ront ránk. Energikus zongoraszólója után egy szám erejéig tele lesz a színpad bőgővel. White Blue Man – így szól a dal. Négy basszus, dob, zongora, ének.

Shay Hazam bőgős le sem megy, az ő kvartettje folytatja a sort Albert Bergerrel kiegészülve. Vele tényleg kiegészül a formáció hangzása. A free hőskorát hozza be a fiatal áramlatba. 

Ariel Shibolet szokatlan játékmódokkal megszólaltatott szoprán szaxofonja a torz rezgésekké redukált hangoktól eljut Albert Ayler Ghost-jáig. Szellemidézés.

Anat Fort zongorista szelídebb impulzusokkal varázsol. Lemaradok a festőművész nevéről, aki a trió számaira két képet improvizál.

Így járok sok fiatal muzsikus nevével is. Először hallom őket itt, a már nevet szerzett kollégák között, de tudom, lesz még módom megismerni őket. Mentségemre szolgáljon, hogy nincs műsorfüzet, konferanszié. A formációk, a zenészek sűrűn váltják egymást, impró az egész este. A gyors átállásokban inkább Harold Rubinra emlékeznek, nincs névsorolvasás. Demonstráció van: vége a járványnak, és mi mind itt vagyunk. 

Egy valaki hiányzik csak.

A házigazda és ötletgazda jogán Assif Tsahar zárja az estét. Meglepetésünkre a zongorához ül, de a rövid intro után előkerül a tenor szaxofon. A tőle megszokott energiával, intuícióval játszik. Ez a búcsú búcsúja. Nincs finálé. 

Éjfél van. Szétszéledünk.

Nem hiszem, hogy lehet a szabadságnak és a kreativitásnak méltóbb emlékművet állítani, mint a zenében megszülető és azonnal elmúló együttlétet.


Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.