Három egyfelvonásos táncdarab a világhírű Batsheva táncegyüttes tel-avivi otthonában, a Susan Dellal Centerben. Az együttest 1964-ben alapította Batsheva de Rothschild bárónő, aki Martha Graham-et, a modern táncművészet ikonját kérte fel első művészeti tanácsadójává. Az izraeli táncművészet születése volt ez a dátum.
Az együttes felemelkedése és csatlakozása a világ élvonalához abban a 30 évben történt, amit Ohad Naharin neve fémjelzett. Két éve már nem ő vezeti a Batshevát, de koreográfusként még jelen van a társulat életében. A Look című világpremier táncmű két kísérő produkciója az ő két korábbi koreográfiájának a felújítása.
A George & Zalman (2006) című produkciója egy Charles Bukowski versre épül (making it).
Szobrok állnak – öt nő – Arvo Pärt zenéjében, de a vers tőmondatai kimozdítják őket. Mozdulataik is tőmondatok. Puha, kerek gesztusok és szögletesek, a robbanás előtti pillanatok kitartva hosszan.
"(...)
just make it, babe, make it:
a house a car a belly full of beans
pay your taxes
fuck
and if you can't fuck
copulate.
(...)"
– így Bukowski.
Az ismétlődések monotóniáját, az idegőrlő mindennapokat a nők szólói megtörik. Az elesettség, az összeroppanás gesztusai ezek. Magára maradottságukban mozdulnak így a nők, ezeket soha nem láthatja más. Rebbenéseiket, kitöréseiket, vereségeiket stilizálja a tánc. Aztán, mint a napi rutin hajtószíja, visszarántja őket egy mozdulat a végtelenül ismételt tőmondatok közé. Nincs kitörés, nincs feloldás. A vers a végére ér.
Black Milk
A Fekete Tej bemutatója 1990-ben volt, eredetileg női és férfi verziója is volt. Most a férfi verziót szerkesztették ide. A törékeny női mindennapokra egy robusztus maszkulin rituálé felel.
A férfiak világának egyetlen közmegegyezése, hogy alá- és fölérendelődik minden. Folytonos a dominancia rituáléja. A férfiakat ez a törzsi létből itt maradt erő mozgósítja. Ez az ami letaszít, felemel.
A test, ami maga alá gyűr, a test, amit legyűrnek. A dominancia öröm, szexus. De csak győztes és vesztes van. És veszíteni is jobb, mint kiszállni a kakasviadalból. Mert az a halál. Az áldozat. Van tehát katartikus befejezés a látványos, dinamikus mű végén.
The Look
A harmadik menet címe: The Look. A disztópiák rémülete a közelségük. Fritz Lang Metropolis-ából a munkába menetelők hátai. Ezzel a kölcsön-toposszal indul a harmadik darab.
Sokáig rázkódnak a testek az ellenfényben, szinte alig kirajzolódó tömeg, szinte alig halad. A homályból a sötétbe tartanak. Leprogramozott a létezés. Az egyéniség, az arc csak technikai hiba.
Adódna itt egy tánclibrettó: az arctalan tömeg, az egyformák legyűrik a valamilyent. A koreográfus, Sharon Eyal inkább elkerüli ezt a kövér közhelyet.
Ez egy másik rémálom.
Monoton mozgásszekvenciák vannak, de nincs gépiesség, a program tökéletes emberi mozdulatokat produkál. A testek nem kommunikálnak egymással, mégis zökkenőmentesen vezérli őket egy erő a helyükre a térben, az egyszerre mozduló tömegben. Az indusztriális zajokra komponált minimál zene, a monoton mozdulatok szériái ellenére sem gépembereket látunk. Ez a tragédia!
Ez a mi testünk a mi eufóriánk, hisztériánk, orgazmusunk, és a mi összeroppanásunk! Egy tökéletesen vezérelt uniform tömeg egyedei vagyunk.
Az egónk szériatermék. Kapcsolat, érintés, kontaktus nincs, nem is volt. Recseg-ropog a kerek mozdulatok legatója, fogynak az egyéni momentumok. A selejt korrigálja magát, ehhez már a tömeg nyomása sem kell. Önkéntes a lecsiszolódás. Magából kifordított eksztatikus önfeladás. Mire összeáll az első tökéletes uniszónó, már a transz felé hajszoló törzsi zenének halljuk az ipari technót. Mindenki egy szólamban robotolja az utolsó táncot. Együtt, de elszigetelve.
Tömegmagányban.
Megpróbáltam a szavak nyelvére fordítani, amit átéltem, de az előadás igazi ereje éppen abban van, hogy a mozduló testek impulzusai váltják ki az emóciókat.
Színházi emberként mindig is irigyeltem a modern táncszínházakat. Történetmesélés nélkül, ideológiai, morális konklúziók nélkül is hozzá tudnak szólni az életünkhöz. Nem válaszolnak kérdésekre, csak elvisznek egy sajátos katarzishoz, amit a mozduló testek közvetítenek leírhatatlanul, kimondatlanul, ami ott munkál tovább a nézőkben kitörölhetetlen emlékként.
A hihetetlen koncentráció, a minden mozdulatot átható szakmai maximalizmus, a tökéletes összhang ereje elől nem tudunk elhajolni: rock-koncertekre emlékeztető siker volt. Megérdemelten.
A Batsheva közel 60 év alatt kinevelt magának egy közönséget, aki érti ezt az elvont nyelvet. Soha nem láttam az izraeli prózai színházak előadásain ennyi fiatalt. Mi, idősebb, konzervatívabb, de nyitott színházbarátok pedig tanulunk tőlük. Őszinte odaadást. Jó volt ott lenni. Jó volt látni, hogy anélkül is lehet sikert csinálni, hogy a művészek bármiféle engedményt tennének a kommersznek, a trendinek, a giccsnek. Utópia ez, de jelen van.
A jó (tánc)színház titka, mint az angol pázsité: pár száz év locsolás-nyírás ott, politikától, biznisztől, divatoktól háborítatlan 60 évnyi, konok következetességgel elvégzett művészi munka itt.
Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
