1Szabadság
Hogy váltam Jom kipur tagadóvá? Izraelbe településünk első évében még tetszett. A második évben csak-csak elviseltem, de a harmadikban elkezdett nyomasztani a vallásos, irracionális kényszer, hogy tilos autóba ülnöm, hogy minden zárva, hogy sokan sem nem esznek, sem nem isznak.
A babonás félelmeiket csillapítandó koplalók növekvő száma miatt rámnehezedő társadalmi nyomás, elvárás ellen minden ízemben tiltakozom! Szörnyű, hogy az egész maszlag, mint együttérzés beszivárog az agyamba, és azon kezdek morfondírozni, hogy önostorozó, szépszámú barátaimnak mi lenne a megfelelő taktika a „com” beállta előtt? Halálra kéne enniük magukat, vagy miként sokan tanácsolják, inkább csak átlagosan telt gyomorral kell készülni a következő, majd 25 órára. Még a Jom kipurhoz köthető aranyos történeteink sora sem teszi elviselhetőbbé számomra ezt az időleges össztársadalmi agyvesztést. De azért, hogy kedveset is mondjak, álljon itt két jom kipuri történetem.
Az egyik az az eset, ami szó szerint meg-esett, amikor százötven kilós szomszéd barátnőnk a házunk előtt – cukorbetegként böjtölve – az éhségtől elájulva pont az arra bicikliző fiunkra esett rá. Persze Árminnak nem lett baja, mert mindig olyan volt, mint egy kutya, akivel bármi is történik, megrázza magát és továbbmegy.
Máskor barátaink hívtak meg Jom kipuri közös ebédre. Átbicikliztünk hozzájuk a forró városon keresztül. Vittünk kolbászt, de az egyértelműen kevésnek bizonyult. Miki barátnénk vegetáriánus, de a gyerekek és a férje nem. Végre eszébe jutott, hogy a mélyhűtőben még maradtak csirke- vagy pulykamellek. Benyúlva a hűtő mélyére meg is találtam őket. Az egyik csomag két éves volt, a másik meg három. Nevettünk, hogy milyen szerencse, hogy nincs nagyobb fagyasztójuk, mert még dinoszauruszt is találhattunk volna benne. Este hazaérve gyorsan összeütöttem valamit az éhesen maradt gyerekeknek és magunknak.
De az utóbbi években mindig festettem a műtermemben, Jom kipur ellenében. Minél nagyobb a csend, annál nagyobb elánnal.
2Tisztelet
Nem tartom a szombatot, de szeretem. Élvezem a csendjét, azt, ahogy a családonként két autót hajtó bolondokháza, Tel-Aviv is egy kicsit visszavesz. Szabadnap van! Egy olyan országban élek, ahol adót szed a spiritualitás, még tőlem, az ateistától is. Hetente egy napot. És évente egy extrát, a Jom kipurt.
Aki egész életét a spiritualitásnak szenteli, vagy aki az egész életéből kizárja azt, egyaránt féllábú. Ezt a legvadabb istentagadó koromban is így gondoltam. Ma is bicegek még egy kicsit, de szeretem, ahogy a zsidó ünnepek rákényszerítenek, hogy a szellem oldalára álljak. Nézem a lag baomeri tüzet, Savuotkor az új termést, érzem a Purim vad örömét és a Tisa beáv gyászát, Ros hasana sófárját hallgatom és Jom kipur csendjét.
Magamtól nem tenném, de Izrael behajtja rajtam ezt az adót. Ettől persze még szekularitásban gondolkodom. Abszurd, hogy nincs polgári házasság, egységes tanterv, satöbbi. De az ünnepeket szeretem, mert nyugodtan hátradőlve élhetek pár napot. Úgy, ahogy élni kellene, elmélyülten, kiszállva az esztelen, őrjöngő hajtásból. Persze nagyfiú vagyok, és önálló akarattal megtehetném ezt a vallás kényszere nélkül is. Tényleg? Adakoznék a szellem csendjének önként is? Dehogy! A szombatot is ott töröm, ahol csak tudom.
De Jom kipurra a törvény szabadnapot rendel. Elő van írva, hogy ma ki kell engesztelődjek. Ez az én személyes döntésem: nagyvonalúan odaadhatom ezt a napot annak a spiritualitásnak, ami ezt a népet évezredek óta összetartja. Este aztán az engesztelhetetleneknek az újságok megírják – copy paste tavalyról – a horrortörténeteket, amelyeket a Jom kipur okozott. Balesetek, bizonyára szép számmal. De valószínűleg kevesebb, mint egy átlagos, fejvesztve rohanó napon…
3Félelem
Amikor Magyarországon éltem, gyerekként, fiatalként, két zsidó „ünnepet” ismertem: a temetői mártírmegemlékezést és a Dohány utcai Jom kipurt. Mindkét helyen ugyanazok a szereplők voltak, tehát mindkettő a holokausztról szólt.
Izraelben élve ez megváltozott, ez a nap is felzárkózott a rendes rituálék sorába: családi vacsora, elsétalni az utca végén lévő zsinagógába, ott semmi spirituálisat nem csinálni, csak rokonokkal, szomszédokkal traccsolni, elengedni minden korú gyereket másfél napra, hogy egyedül biciklizzék agyon magukat, és csak enni, inni nézzenek haza kiizzadva.
De mégis, itt is van ennek a napnak egy tragikus háttere, ami nem engedi, hogy teljesen elengedjem magam: 1973.
Az utcánk őslakosai egy lengyel kisváros túlélői, akik szüleik, számtalan testvérük meggyilkolása után kezdtek itt új életet. Az ország első generációja, fiaik, pont akkor értek emberré. Minden oldali szomszédunk elvesztette egyetlen fiát abban a háborúban. Az ország pedig ártatlanságát, féktelen optimizmusát, mert megint túl közel került a megsemmisüléshez. Félelmetes nap ez.
Fotó: Shutterstock
