– Na, akkor hol együnk a jom kipuri böjt előtt? – kérdezte Magi éhesen, mert egész nap csak lófráltunk meg sörözgettünk, nem ettünk semmi komolyat. Jó lenne valami olcsó kifőzdében megtelepedni, és mondjuk egy ízes magyar gulyással tökre megelégednék.
Betértünk az első útba eső pinceétterembe. Az ajtóban barátságos fiatalember fogadott. Kicsit mókás volt, hogy egyik szeméből mindig ki kellett simítania a haját, hogy láthasson minket, folyton tologatta, de visszacsúszott, végül határozottan megragadta, halántékához nyomta a hajcsomót és kedvesen csillogó tekintettel alaposan végigmért. Miután rendeltünk valami menüt, mindegy mit, csak kiadós legyen, kapkodva helyünkre tessékelt. Egyedüli vendégek voltunk. Ekkor vettük észre a felettünk lógó halálfejet.
Egyébként kellemes volt a hely, lágy színek és drapériák uralták a teret, kettévágott női próbababa állt az ablakban, körülötte tükördarabok tördelték részekké testét. Magi szólt, hogy ez felettébb érdekes. Vajon ki lehetett a belsőépítész? A tulaj saját munkái ezek?
Felálltunk, és alaposabban megszemléltük a falakon függő képeket.
Eredetileg úgy terveztük, hogy én gyorsan bekapom a vacsorát, aztán elsietek a környéken lakó bátyámnál lévő bőröndjeinkhez, és hosszú ruhát veszek fel, ezalatt feleségem megvár az étteremben, de a látottak hatására nyomatékosan közölte, hogy fél, nem hajlandó egyedül itt maradni.
Megfogta a kezemet és fülembe súgta, hogy a krétával írt menü-táblán valahogy mindig a sörök alatti “Démon” szó ugrik elé, és a sarokból állandóan minket leső fekete pólós pincér hátán lévő “Bél…” felirat különösen aggasztja.
– És mi van, ha a Facebookon gyakran közzétett eltűnt emberek hátterében ez az első pillanatra gyanútlanul kedves kis étterem áll? – kérdezte – Látta valaki, hogy bejöttünk ide?! Senki! Hát nem veszed észre, hogy a kaja furcsa és nyugtalanító? Szörnyű ez a rizottó!
Itt megtörtem, és elmeséltem neki a rég látott horrorfilmet, ahol a gyanakvó vendégeket mintegy megnyugtatandó, felkísérték őket a padláson lévő konyhába, de többet nem jöttek onnan le, mert legközelebb ők voltak a következő fogás. Aki nem gyanakodott, az életben maradt.
– Pont így nézett ki az a hely – jegyeztem meg. – Lehet, hogy itt forgatták a filmet.
Megbeszéltük, hogy nem hagyom magára, majd útközben, a Dohány utcai zsinagógában tartandó jom kipuri ceremóniára menet veszek magamnak hosszú ujjú ruhát.
– Jó kis poszt lesz ebből – röhögtem markomba.
– Lassan a testtel – mondta Magi –, előbb épségben jussunk ki innen! Vigyázz, mit mondasz, lehet, hogy az asztaloknál titkos mikrofonok vannak elhelyezve, és minden szavunkat lehallgatják. Ki tudja, talán mi leszünk a következő áldozatok?
– Ízlett? – kérdezte a pincér a vacsora végén. Lassan félrehúzta szeme elől a haját, miközben szúrósan Magira nézett. Ő nem vallotta be az igazságot, hogy borzalmas volt, különösen a desszertként felszolgált lötyögős túrós massza sikerült hátborzongatóra, ehelyett remegő udvariassággal csivitelte:
– Jaj, hogyne, nagyon finom volt. A leves receptje kimondottan érdekel, én is elkészíteném… ööö. Igazán köszönjük. Hála, hála! – majd a biztonság kedvéért vaskos borravalót hagytunk ott, és sietve távoztunk.
Éjszaka, mikor a Kol Nidré után villamossal elsuhantunk a gyengén kivilágított kannibál étterem előtt, az ablakban láttuk, amint egy gyanútlan, kövér házaspár ül az asztalnál, és fintorogva tömik magukba a korábban reklamálókat.
– Halleluja – sóhajtottunk megkönnyebbülten, és hálásak voltunk, hogy az életre lettünk beírva.
(2012)
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
