A cionizmus alapgondolatát már első képviselői, a babiloni fogságból Sionba hazatérők felismerték. Hogy a zsidó népnek saját területre van szüksége, és magának kell irányítania az ügyeit. Enélkül előbb-utóbb megszűnik létezni, mert nem tud egy idő és tér feletti spirituális lényként, a könyvek lapjain, egyfajta absztrakt ötletként fennmaradni.

A judaizmusnak anyagként kell megvalósulnia, be kell magát piszkítania, ha élni akar.

Ezt Herzl Tivadar is felismerte, amikor megálmodta a zsidók államát. 

Mit szólna, ha látná, hogy a zsidók államából egyre inkább zsidó állammá alakul az ország? Mit szólna Herzl ahhoz, amit az országban lát? Mit tenne ő, ha ma élne? Azt mondaná: „Na, gyerekek, ezt jól elszúrtátok!” – és új pártot alapítana? Vagy egyik párthoz sem csatlakozna, hanem egy polgári felkelés élére állna? Biztosan meglepődne, hogy feltámadt a héber nyelv, és nem az a bábeli zűrzavar van, amit ő elképzelt. Nyilván örülne, hogy a héber kiütéses győzelmet aratott.

- Hirdetés -

Valószínűleg ellenezné, hogy a vallási vezetők teokratikus állammá formálják az országot. Tiszteletben tartaná a papságot és a katonákat, de nem engedné, hogy beleszóljanak az állami ügyekbe. A zsinagógákra korlátozná a rabbik tevékenységét, ahogy a hadseregnek is a laktanyákban lenne a helye.

Csodálkozna, hogy mennyire nem koherens a társadalom, hogy mennyire máshogy viszonyulunk egymáshoz, mint a galutban, hisz ő nem lakott marokkói, etióp, orosz, amerikai zsidóval egy háztömbben. Megállapítaná, hogy legtöbbször könnyebb a bécsi zsidókkal együtt élni, mint a világ minden tájáról összegyűlt sereglettel. Hogy a zsidók államának kikiáltása, az egy dolog, de felépíteni és irányítani, az már egészen más tészta. Lehet, hogy látva a zsidók civakodását, az iparmágnások monopóliumait, a korrupció és szexuális bűncselekmények miatt börtönben ülő közéleti személyiségek nagy számát, a másként gondolkodók megbélyegzését, kirekesztését, megfélemlítését és elnémítását, szomorúan így sóhajtana fel: „Talán érdemesebb lett volna a kurdoknak vagy a cigányoknak államot alapítanom.”

Meglepődne, hogy nem fehér alapon hét aranycsillagú zászló a hivatalos lobogó, ahogy ő azt elképzelte, ahol a fehér az új, tiszta lappal indulást, a hét csillag pedig a hét munkaórát – és nem tíz-tizenkettőt! – jelenti. Biztos nem gondolná, hogy a kormány politikája mindig helyes, hogy Izraelnek mindig igaza van, hogy minden más államnál jobbak vagyunk. És nyilván nem feltételezné, hogy minden kritikusan gondolkodó: áruló.

Érzelmileg kötődne a helyhez, de nem szimbólumokkal, hanem az őt körülvevő emberekkel érezne együtt. Tudná, hogy itt van a helye, itt érezné magát otthon. Lehet, hogy nem mint különböző etnikumokra tekintene az őt körülvevő emberekre, hanem mint rokonaira, szolidaritást érezne velük. Nem a föld birtoklása lenne fontos neki, hanem annak szeretete. Nem vélt vagy valós történelmi jogokról szónokolna jelszavak szintjén, hanem felkerekedne, és személyesen ismerné meg az ország csodás tájait, a beduin kecskepásztort, a zsidó gazdát és a keresztény szerzetest. Nem fogadna el automatikusan bármilyen kormány- vagy katonai akciót, nem a hatalommal, a törvénnyel, a hatalmi jelképekkel vagy a hadsereggel azonosulna, hanem az izraeli társadalomhoz fűzné családias érzés.

Lekiabálás helyett segítene a másiknak, támogatná a rászorulót, nem dobná el a szemetet, különválasztaná és újrahasznosítaná a hulladékot, nem késne mindig a találkozókról, nem randalírozna a repülőn, nem lopná el a szállodai törülközőt, és így tovább… Fontos lenne neki, hogy hogyan néz ki az ország, ezért olyanná varázsolná azt, hogy büszkék lehessünk rá, és ha kell, kész lenne harcolni a túléléséért.

Lehet, hogy Herzl nem ígérne békét, viszont deklarált célja volna a demokratikus, liberális és progresszív zsidó állam, amely gondoskodik a lakosok jólétéről, a jogi és társadalmi igazságról és az esélyegyenlőségről. Ahol biztosítva van a zsidó többség, mint ahogy garantálva vannak a kisebbségek egyenlő jogai is.

Nem lenne naiv, tudná, hogy a Közel-Keleten nem lehet független és szabad az az állam, amely nem képes megvédeni önmagát. Izraelnek mindig néhány lépéssel az ellenségei előtt kell járnia, hogy megőrizze katonai erejét és technológiai fölényét. A nem zsidó kisebbség igazi és teljes egyenlőségét látná szívesen, tehát igazságosabb, erkölcsösebb, ezért erősebb és sokkal biztonságosabb Izraelben gondolkodna.

Herzl valószínűleg felélesztené a kezdeményező, kreatív és fantáziadús cionizmust, amely nemcsak a kockázatokat és a veszélyeket látja, hanem az esélyeket és a lehetőségeket is.

Herzl élete

Herzl Tivadar

Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar, a cionista mozgalom megalapítója 1860. május 2-án született Pesten. Jómódú középosztálybeli családból származott, egyik unokatestvére Heltai Jenő volt. A család 1878-ban Bécsbe költözött, a neológ légkörben nevelkedett Herzl az ottani jogi karon tanult, később mérsékelt sikerrel drámákat írt, és újságíró lett.

Párizsi tudósítóként megdöbbentette a Franciaországban erőre kapó antiszemitizmus, amelyet tovább szított a Dreyfus-ügy (ebben egy zsidó katonatisztet fogtak koholt vádakkal perbe), illetve hogy 1895-ben az antiszemita demagóg Karl Luegert választották Bécs polgármesterévé.

Herzl az antiszemitizmust sokáig társadalmi kérdésnek tekintette, amelyet a zsidók asszimilációja megoldhat. Idővel aztán meggyőződésévé vált, hogy ezt csak elkerülni lehet, méghozzá úgy, ha a zsidók kivándorolnak a saját államukba. (A zsidók imáikban évszázadokon át könyörögtek a visszatérésért Jeruzsálembe, az Oroszországból kivándorolt zsidóság az 1800-as évek végén már alapított mezőgazdasági telepeket Palesztinában.)

1896-ban írta meg Der Judenstaat (A zsidó állam) című röpiratát, amelyben így fogalmazott: „A zsidókérdés nem társadalmi vagy vallási, hanem világpolitikai kérdés, amelyet a civilizált nemzetek világtanácsának kellene megoldania, és csak ez a szervezet oldhatja meg.” A politikai küzdőtérre is kilépett, politikusokat, pénzembereket mozgósított a zsidó állam létrehozására, a cionista gondolat támogatására.

A török szultán nem fogadta, de Szófiában zsidók százai ünnepelték, Londonban profetikus megjelenésével és fellépésével nyűgözte le hallgatóit. Bécsben megindította a cionizmus hetilapját, majd 1897 augusztusában Bázelben megszervezte a Cionista Világkongresszust.

A világ zsidóságát képviselő kétszáz küldött kimondta: „a cionizmus arra törekszik, hogy Izrael földjén hazát teremtsen a zsidó nép számára”. A programban szerepelt zsidó földművesek és munkások letelepítése Palesztinában, az egyes országok zsidóságának egyesítése szövetségekben, a zsidó önérzet fejlesztése és ápolása, valamint előkészítő lépések a cionizmus céljait elősegítő kormányzati intézkedések érdekében.

Létrehozták a Cionista Világszervezetet, amelynek Herzl lett az elnöke. A mozgalom a nevét arról a Jeruzsálem melletti dombról kapta, amelyen a hagyomány szerint Dávid királyt eltemették, a név átvitt értelemben az egész egykori hazát jelentette.

Herzl évente újabb Cionista Világkongresszusokat szervezett, tárgyalt a szultánnal, aki megtagadta Palesztina átengedését a zsidóknak, a pápával és a német császárral. Nagy-Britanniától egy, a Sínai-félszigeten alapítandó zsidó telephez kért támogatást, a britek azonban Ugandát javasolták e célra. A terv az 1903-as világkongresszuson heves ellenállásba ütközött, a küldöttek többsége ragaszkodott ahhoz, hogy a Szentföldön hozzák létre a zsidó hazát.

Halálhírét megdöbbenéssel fogadta a korabeli zsidóság: csak negyvennégy éves volt, amikor 1904. július 3-án váratlanul elhunyt Bécsben. Holttestét végakaratának megfelelően az Izraeli Állam megalakulása után Jeruzsálembe vitték, és a róla elnevezett Herzl-hegyen kialakított nemzeti panteon díszsírhelyén helyezték el. Izraelben a zsidó naptár szerinti születésnapja 2004 óta nemzeti ünnep: a Herzl-nap.


Az írás megjelent az Izrael70magyar című könyvünkben. Megvásárolható >>

- Hirdetés -