Eleven jazz a főcímek mögött

Az izraeli jazz ereje abban van, hogy nagyon tarka etnikai háttér áll mögötte. Izraelben Közép-Ázsiától Andalúziáig, Marokkótól Jemenig, Kelet-Európától Etiópiáig minden etnikum zenéje jelen van. A globalizáció kulturális nyomása alatt felértékelődik ez az eredetiség, ez az egzotikum. Ez az erő vitte, viszi az etnozenekarainkat a világ színpadaira. Az izraeli jazznek is ez a kitörési útvonala. 

Van mikor csak arról van szó, hogy orientális motívumokat, ritmikákat, hangszerelési megoldásokat öltöztetnek át jazz témává, amelyekre aztán ráaggatják a teljesen nyugati gondolkodású improvizációkat, és így rögtön eladhatóbb lesz a muzsika az európai és a tengerentúli zenei piacokon.

Shay Hazan Quintetjének muzsikája nem ilyen.

Itt nem csak egy momentum, dallam, vagy ritmusképlet jön a marokkói zenei tradíciókból. Shay viszonya olyan az észak-afrikai zenéhez, mint az afro-amerikai jazz muzsikusoké a blueshoz. A kompozíciós megoldások ugyan a jazz felől jönnek, de a népzenei tradíció a bázis. Az orientális panelek helyett ez a muzsika szoros, személyes szintézis Észak-Afrika zenéjével. Modern jazz, amely ezekkel az impulzusokkal a háta mögött is távol tud maradni az etno-crossover divatjától.

Az első lemezük szertelen, minden irányba nyújtózó keresés volt. Ez a második, a Nuff Headline egy sokkal koncentráltabb anyag, megkockáztatom, konceptlemez. Főcím, irány egy induló zenekarnak. Az album anyaga tiszta, szinte klasszikus kompozíciókból áll. A fúvósok uniszónójából alig kimozduló témák, aztán párhuzamos menetek, kánonok vezetnek el a szólókig, de a kiállásokban is jelen marad a stabil ritmika. Shay Hazan bőgője Haim Peskov dobolására támaszkodva erős bázis.

A két kedvenc darabom a lemezen a Desert Snake és a Kebero.

Észak-Afrika egyik legkedveltebb hangszere a kebero, a tompa és az éles hangokat megszólaltató kétfenekű dob. Felesleges lenne a szám témáját visszakeresni a szudáni, a berber vagy az etióp folklórban. Sokkal izgalmasabb ez a kompozíció a megszokott feldolgozásoknál. A kebero-dob peremén játszó újak, és a bőrre ütő tenyér basszusa átköltözik a kvintett ritmusszekciójába: Shay basszusa a mély hangsúlyok, a dob, és a zongora, jobbkeze pedig a pergő újak aszimmetriái. 

A fúvósok dallama mintha valami szakrális szövegű vokál volna, de uniszónójuk szétcsúszik. A kánonok, megtörő ismétlődések, már a modern jazz kompozíciós elveinek engedelmeskednek: párhuzamos szólók. A zongora pedig szinte függetlenül áramlik tovább. Szinte, mert a kebero ott lüktet alatta letompítva, de folytonosan. Shay csak üti a bőgő testét. A zongorista Milton Michaeli bámulatos többszólamúságát és poliritmiát képes kezelni a szólóiban. Szelíden, szinte észrevétlenül emeli a hallgatót ebbe a gazdagságba.

Aztán a ritmushangszerek magukra maradnak. A váratlanul megjelenő zúrna itt nem egy új egzotikus témát vezet be, inkább mint egy távoli rokon: elköszönni jön. A lemezen kicsit súlytalan ez a befejezés, a koncerten még megtoldották néhány ütemnyi lezárással.

A Desert Snake már a lemez felvétele előtt is a repertoár darabja volt a kvintettnek. A bőgő helyett most a marokkói zenekarok bőrrel bevont húros hangszerére, a gimbrire vált Shay.

Amint a gimbri szólóban hátralép a jazz, akkor tűnik fel, hogy Shay a bőgőn is így játszik, mint a marokkói gnawa zenekarok basszus lantosai. Nem kísér, mint a klasszikus jazz combók bőgősei, és nem játszik szólamot a dallam köré, mint az európai zenében a kontrabasszus. Ahogy az afrikai zene ritmushangszerei, az ő bőgőszólama is a szigorú, monoton ritmika, és a hangmagasságok végtelen variabilitása egyszerre. Nem mondtam ezzel újat, ez a jazzritmika egyik bázisa, szinte a megszületése óta. A reveláció, hogy mindez milyen közel van, mondjuk a Desert Snake című számban, a marokkói gnawa zenéhez.

Kelet-európaiként nekem nem ismeretlen ez a zeneszerzői attitűd. Bartók Béla volt, aki a saját kompozíciós nyelvét igazította hozzá ahhoz a magyar népzenei tradícióhoz, amit éppen az európai zenekultúra szorított ki, és amely így újra jelentőséget kapott éppen az európai gondolkodásba visszaillesztése miatt.

A jazzben ez a folyamat már többször lezajlott.

A freejazz tetőpontján éppen azok a muzsikusok, akik a legszélsőségesebb individualisták voltak, találtak vissza a közösségi zenékhez. Gato Barbieri visszatért a latin-amerikai zenéhez, Alice Coltrane India felé indult, Pharoah Sanders az észak-afrikai gyökerek felé.

Shay Hazan Quintetjét hallgatva ezek a hangzások köszönnek vissza. Nem hiszem, hogy ez a sound valami koncepciózus tribute-attitűd volna, vagy visszacsatolás a 70-es évek hangzásához, retro vagy nosztalgia. Sokkal inkább az történt, hogy ugyanaz a hozzáállás ugyanoda vezetett.

Az Old Tart című dal a lemez végén üzenetével, hangzásával a legjobb példa erre. Ahogy a személyes lamentálás a világra nyíló himnusszá növekszik, az a free második generációját idézi, miközben egy nagyon mai gondolattal ereszt minket utunkra:

If only fear...
If only fear...
If only fear...
can make it through

Minden elméleti fejtegetésnél fontosabb leírnom, hogy a kvintett forró, és érzéki zenéje erős és emocionális muzsika.

A lemezen, és a koncerteken is lüktető, szabadon áramló jazz születik a pontosan szerkesztett kompozíciókból. Jó példa erre az Olam című szám. Éppen csak kilépnek a témából, és az anyag azonnal gazdaggá válik, kibomlik. Ezt a kiteljesedést szinte minden darab megígéri a lemezen, de nem mind éri el. Néha érzem az anyagon a közönség inspirációjának hiányát, a stúdió bezártságát.

Szívesen hallgattam volna hosszabban a Beber’s cha cha című számot. Szerettem volna, ahogy ezek a nagyon kiváló szólisták szétbontják és összerakják újra ezt a témát. A lemezverzió nagyon korán leteszi a pontot. Ugyanez a hiányérzet marad bennem a Az Evening Puja című számnál is. Ez az esti ima éppen csak megérinti a végtelent ahová indult és már tér is vissza. Telhetetlen vagyok? A koncert változattal már ki tudtam békülni. Eyal Netzer szaxofon játékát egy sokkal impulzívabb gazdagabb zenei szövet emelte fel a szólóig és zongora visszatérése sem csak kompozíciós rutin volt, hanem igazi megnyugvás a mindenséggel való találkozás után. Eyal Netzer elsöprő virtuozitása a lemezen árnyékban maradt.

Shay Hazan bőgős is a zenekarvezetők szerénységével szerepel a lemezen. A koncerteken megszokott egyedi szólóiból, virtuozitásából a Nuff Headlinon csak kóstolót kapunk. A Vertigo-n nem érzem a stúdió klausztrofóbiáját, sőt inkább jót tesz neki ez az introvertáció. Ez a befelé építkezés egyébként is sajátja Tal Avraham-nak. Trombitajátékának érzékenysége a női princípiumot jelenti Shay Hazan kvintettjében.

A lemez dalai tényleg headline-ok, pontos körvonalai annak, amit majd a koncerten megszülető energiáknak szét kell feszíteni. Azért vártam meg a recenzióval a lemez élő bemutatóját, hogy megnyugodjak, ez történik majd, ha a stúdió inkubátorából kijön az anyag a fényre. Nem csalódtam. A zenekar lüktetése elevenebb volt, mint a korábbi koncertek kötetlenebb kompozícióiban.

A konvergenciából szabadság született.

Az avantgarde és a free évtizedei után most a teljes progresszió ezt a kiegyezést keresi, a dallammal, a követhető ritmusképletekkel, a kiegyensúlyozott kompozíciókkal.

Vékony jég.

Ha megroppan – és ezt pont a siker hozhatja el –, ott a mainstraem fagyos unalma. Shay Hazan Quintetjét nem fenyegeti ez a veszély. A Nuff Headlines éppen azt bizonyítja, hogy milyen hatalmas kompozíciós kapacitások rejteznek még a zenekarban. Hiába már a második album, még az elején járnak a feltárásnak.

Nuff Headlines

Shay Hazan Quintet Chant Records (NYC)

• Tal Avraham – trombita
• Eyal Netzer – tenor-szaxofon, zúrna
• Milton Michaeli – zongora
• Shay Hazan – bőgő, gimbri
• Haim Peskoff – dob

(A lemezbemutatón Roy Ben Yosef Timianker dobolt)

---

Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.