2022-ben kilencven éves fennállását ünnepelheti majd a Tel-Aviv Művészeti Múzeum. Ezt egy különleges projekttel kíséri a múzeum kilencven héten keresztül, egészen a kerek évfordulói napjáig. A jelenleg online térben zajló projekt a múzeum logóját idézve a Négyzet nevet viseli.
A négyzetről: a múzeum alaprajzát formáló eredeti emblémát a neves magyar gyökerű izraeli iparművész, Dan Reisinger tervezte, majd az új múzeumépület megnyitása után és a millenniumi arculatváltozással ezt is egy kicsit továbbfejlesztették. Maradt a jelképes négyszög, de modernebb lett…
A Négyzet oldalán minden héten felbukkan a múzeumi gyűjtemény egy-egy ismert és ikonikus darabja. Kilencven héten keresztül időrendi sorrendben – a múzeum 1932-es megnyitásától a projekt 2022-es végpontjáig – egy-egy alkotást ismerhetünk meg közelebbről.
A Négyzet lapjai idővel maguk is egyfajta kiállítássá halmozódnak fel. Így a múzeumban található egyes alkotásokon keresztül fokozatosan megismerjük és értelmezhetjük nemcsak Izrael első művészeti múzeumának történetét, a benne található nagyszabású gyűjteményt, de közvetve ennek a huszadik század elejétől napjainkig ívelő korszaknak a művészettörténetét is.
Ebben a sorozatunkban a kilencven alkotásból válogatunk majd kedvünkre.
A Négyzet – 1932
„Párizs szeme” — így nevezte barátja, Henry Miller amerikai író a Brassaï néven világhírűvé vált fotóművészt, alias ifj. Halász Gyulát, akinek életművét a világ számos múzeumában megtaláljuk. Zseniális fotóművészként munkássága ugyanazt a korszakot tükrözi, amelyet Picasso, Léger, Man Ray, Pierre Reverdy, André Breton, illetve Tihanyi, Mattis-Teutsch, Berény Róbert, Pór Bertalan és mások neve fémjelez, s amelyből a modern művészet kibontakozott a huszadik század derekán. Ahogyan a jóbarát, Henry Miller írja róla: „Brassaï rendelkezik azzal a ritka tulajdonsággal, amely csak igen kevés művésznek adatott meg: a normális látással. Nincs szüksége arra, hogy a látványt torzítsa, átgyúrja, hazug vagy túlzó módon láttassa. Egy jottányit sem kell változtatnia az élő világ elrendezésén; úgy látja a világot, amilyen, és nem másképp — tehát természetesen és magától értetődően… Egyforma türelemmel és érdeklődéssel veszi szemügyre a repedést a falban, vagy egy város panorámáját. Mert Brassai maga a szem — az élő, eleven tekintet.”
1932-t írunk: Tel-Avivban új múzeumot nyitnak, Párizsban pedig éppen az zajlik, amit Hemingway később „Mozgatható lakomának” nevezett. Két embert látunk egy asztal fölé hajolva a Blvd. Saint-Jacques-on: az egyik egy – talán cigány – jósnő, előtte egy elegáns nő, kalapja az akkori divat szerint kissé félrecsapva. A falakat szürrealista festményeket idéző japán tapétarajz díszíti. Abból a sajátos szemszögből, ahonnan ezt a meghitt pillanatot – amikor egy nő meg szeretné tudni, mit tartogat számára a jövő – Brassaï lefényképezte, úgy tűnik, hogy inkább az a festett japán harcos kapja az igazi főszerepet. Brassaït meghatja a kor szabadsága, vonzza a miszticizmus és az egzotikum, de vajon tudják-e az ennek a megdermedt pillanatnak a szereplői, mit hoz majd a jövő? Az akkor éppen kezdődő huszadik század jövője? Mi már nem a jóslatokra hagyatkozunk, de ez még csodásabbá teszi Brassaï tárgyakkal, érzésekkel, szimbólumokkal teli alkotását.
