Több mint hat éve élek Izraelben, de a régen itt élő barátaim szerint még mindig turista vagyok. Nem tudok vitatkozni velük, de magyarázatom sok van. A legfontosabb, hogy például ezt a várost, Tel-Avivot nem lehet megszokni.

Megszeretni sikerült, nagyon megszeretni sem volt nehéz, de itt nincs normális hétköznap, akkor sem, ha magamra csukom az ajtót.

Mert akkor éjfél előtt csöngetnek.

Egy fura kis figura áll az ajtóban két tálca tojással. Hébertudásomhoz képest iszonyú tempóban hadar. 60 darab, rendelte tőle valaki, de az nincs otthon. Ennyit értek. Nem kell?

- Hirdetés -

Összeguberáljuk rá a pénzt a zsebeinkből. De a rekeszt kéri vissza, addig leül, míg kipakoljuk.

Víz, kávé?
Persze!

Kevergeti a kávét és a faluról mesél, ahol a tyúkjai kapirgálnak. Végzek a tojáspakolással. Gyanús csend lett hirtelen. Kifordulok a hűtőszekrényből. Édesdeden alszik a fotelban. (Azóta telefonon egyeztetünk darabszámot, időpontot. Szép nagy narancsszín sárgája van a tojásainak.)

A nappalok még cifrábbak.

Két napra “beugrom” a feleségem ingatlanbizniszébe. Lakásokat kell mutatnom a leendő vevőknek. Naiv európaiként tíz perccel hamarabb érkezem, de még húsz perccel a megbeszélt időpont után is egyedül ácsorgok az Allenbyn.

Illetve dehogy egyedül, egy bikinis leánycsapat csoszog el mellettem, a város Nagykörútján, októberben… Jönnek a tengerpartról…

Szirénázó mentő jön, megáll a ház előtt. Ketten berohannak a boltba, a harmadig csik-csak összelegózza a gurulós hordágyat, és épp indulna utánuk, mikor azok kijönnek a beteggel, egy harminc év körüli sráccal, akinek így szemre semmi baja sincs. Nevetgél a dokikkal, közben mind beszállnak a mentőbe, és egy záróvonalon megfordulós figurával elporolnak.

Láttam egy buszra váró kisfiút a papájával, aki unalmában a kék autókat számolta egy statisztikus alaposságával.

Számolni kezdem, hány olyan biciklist látok, akinek hangszer van a hátán. Háromig jutok félóra alatt: gitár, szaxofon, hegedű, furcsa kvartett lehet. A dobos nyilván taxizik. Ahogy a kuncsaftom is.

Nehezen vette fel a telefont, de negyven perc késés után sem bocsánatkéréssel kezdi: – Mit képzelsz? Ez Tel-Aviv! Itt nem lehet közlekedni. Taxiban ülök, a dugóban, mindjárt ott leszek. – A múltkor már jártam így. Akkor háromnegyed óra után eluntam, és átsétáltam a kedvenc jemeni kifőzdémbe egy levesre.

Éppen belekanalaztam volna a magyaros bablevesre emlékeztető csodába, mikor megszólalt a telefonom: – Hol vagy? – (Egy órával voltunk a megbeszélt randi után.) – Tíz perc és ott vagyok – válaszoltam, és ebbe nem számítottam bele, hogy belefetyelem gyorsan a levest. – Nekem erre nincs időm! – vágta a fejemhez, és rám tette a telefont. Hálisten.

Fehér kenyérrel kitunkoltam, volt időm bőven. Aztán az Egy-Órát-Késő-Ember, mikor egy hét múlva mégis megnézte a lakást, csak annyit mondott: – Minden tetszik: a fekvése, a környéke, a ház, a lakás elrendezése, állapota, mérete, minden. Csak az ára nem. – Azóta se láttuk.

Most rutinosan nem hagyom itt az őrhelyet, egy órányi szobrozás után se. Ezalatt öt babakocsis mama és/vagy papa jött ki, és három ment vissza. Két koldus lejmolt le, és egy filippínó idősgondozó kérdezte meg, hány óra. Aztán mikor megtudta, versenytempóban tolta haza a tolószékben a bácsit.

Ötször hívtam újra a vevőt, de ki volt kapcsolva.

Egyszer sem kaptam dührohamot vagy infarktust. Ezek nem tel-avivi dolgok. Gyártottam tovább a statisztikát. Egy szerelő és hat pizzafutár járt a házban. Gondoltam, rendelek egyet én is, és megeszem a buszmegálló padján. Errefelé ez sem szokás, de senki nem akadna ki rajta. Mert az sem szokás: kiakadni. Én se teszem, inkább az ügyfél feleségét hívom. Ő is csak annyit tud róla, hogy taxiba szállt, és utána elnyelte a tel-avivi hipertér-görbület.

Elunom. Sosem szerettem a reménytelen randikat.

Átsétálok a jemeni kajáldába, de közben a telefonon a kezem, mint a cowboynak a colton. Van egy fél szabad asztal. Arra itt le kell csapni. A két koma már éppen fizet a másik felén. Kcicotot kérek.

Négy golflabdányi húsgombóc, rizzsel.

A pincér-szakács-tulajdonosnő és a lánya nem csak külsőre hasonlítanak, hanem abban is, hogy gyorsvonat tempóban közlekednek az utcácskára rakott asztalok között, és szociológiailag pontosan irányzott mondatokkal hárítják a friss rendeléseket: Várjá’má’!!! Türelmedet kérem. (Ha lenne a héberben olyan, még néha magázódnának is.) Moment please! Türelem!

A következő körben futtában felveszik a rendelést, és aztán egy-kettő megérkezik a kaja.

Két gombóc árválkodik a tányéromon.

Látja, hogy elsavanyodik a képem: – Egyed! Ennyi van. Mire ezzel végzel, kisülnek a következők. – És ha pont akkor csörren meg a telefon, mint a múltkor? Ha másfél óra késéssel befut a vevőm?

Nem futott be.

Az élet nem szállított csattanót a sztorihoz. A Másfél-Órát-Késő-Embert azóta se láttuk. Poén helyett kaptam egy plusz gombócot ajándékba, és a főnökasszony is megállt egy mosolyra.


Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.

- Hirdetés -