Életemben először küzdök Izraellel való kapcsolatommal, ami mindig sziklaszilárd volt. Amióta az eszemet tudom, egyértelműen szeretem, támogatom, csodálom a hazámat és büszke vagyok rá. Valójában ez a DNS-emben van azzal az országgal kapcsolatban, amelyre a második, de sok tekintetben az első otthonomként gondolok – írja Sarah Sultman a Jewish News brit zsidó újságban.
Mindig is azt hittem, hogy Izrael és a diaszpóra között szimbiotikus kapcsolat van. Hogy támogatjuk egymást. Hogy nekünk szükségünk van Izraelre, mint szülőföldünkre, hogy összekössön bennünket népünkkel, összekapcsoljon 4000 év történelmével, ugyanakkor Izrael tőlünk várja a támogatást nemcsak pénzügyi, üzleti úton, hanem jóléti és jótékonysági szempontból is.
Újra és újra megkérnek minket, hogy adjunk pénzt izraeli célokra, annak ellenére, hogy helyben is rengeteg olyan ügy van, amelyek támogatásra szorulnak. A diaszpórazsidóság fontos, döntő szerepet játszik az érdekképviseletben, lobbizik a képviselőknél, kereskedelmi kapcsolatokat épít, és folyamatosan védi Izrael létjogosultságát.
Mondják, hogy a zsidógyűlölet nem egyenlő az Izrael-gyűlölettel, de én teljes mértékben egyetértek azzal az elképzeléssel, hogy ezek egy és ugyanaz.
Lord Rabbi Sacks szavait idézve: „Egyetlen zsidó állam van és volt is, kicsiny és sebezhető, bár mindig is az volt. Ezért van az, hogy az anticionizmus, amely megtagadja a zsidóktól az egyetlen kollektív otthonukhoz való jogot azzal, hogy hamisan ábrázolja a judaizmust, az új antiszemitizmus, amely éppoly virulens és veszélyes, mint a régi.”
Gyermekeinket egyetemekre, világi oktatási székhelyekre küldjük, abban a reményben, hogy készek szembeszállni a nemlétükre szólító narratívával.
Tesszük ezt annak tudatában, hogy az otthonuk ott van számukra, ha szükségük van rá, és ez sokak számára azt eredményezi, hogy elhagyják diaszpórabeli otthonukat, és alijáznak.
De a Covid erodálja ezt a kapcsolatot, és nem értem, ahogy Izrael viselkedik.
Életemben először haragszom Izraelre.
Dühös vagyok arra az országra, amelyet mindig szerettem, és ez fáj. Mert azt az üzenetet kapom, hogy „Te nem élsz itt, tehát nem ide tartozol.”
Ez még tovább fokozódik, amikor képeket látok a Miss Universe-ről – hogyan jogosultak ők Izraelbe menni és én nem?
Hogyan lehetséges, hogy a szépségkirálynőket fel kell engedni a repülőre, és szívesen fogadják őket, de a folyamatosan támogató, harcoló, szószóló diaszpórabeli zsidókat nem?
Amikor a covid elindult, és a világ bezárult, senki sem repült sehova, és ez rendben is volt. De aztán eljött 2021 nyara, és a családom elutazhatott Görögországba, Spanyolországba, Olaszországba, Dubajba – hány országot soroljak még fel –, de Izraelbe nem. Másodszor törölték 16 éves lányom izraeli látogatását. És ez releváns.
A látogatás átjárási jognak minősül. Egyesek számára ez az első ízelítő a függetlenségből, az első utazásuk a családjuk nélkül, mások számára egyszerűen egy nyaralás, de sokak számára egy élethosszig tartó kötelék kezdete, amely Izrael Államhoz köti őket. A túra középpontjában az oktatás és a kapcsolat áll. Pótolhatatlan élmény, amely sok tinédzser számára meghatározza a jövőt.
Az én 16 évesem boldogan lustálkodhat egy mallorcai úszómedence mellett – mondhatnánk, hogy ez a jóléti társadalom legnagyobb gondja, de most azon gondolkodik, hogy egy évre Izraelbe, vagy máshová utazzon-e. Vajon ha majd arra kerül a sor, képes lesz szenvedélyesen kiállni egy olyan országért, amelyet valójában nem is ismer? Ennek beláthatatlan következményei vannak.
Gyermekeinket zsidó iskolákba járatjuk, ahol az izraeli kirándulás is a tanterv része. Igen, szórakozásnak gondolhatnánk, de céljuk van. Ha ezeket az utakat – ahogy eddig – törlik, hatásai jelentkezni fognak. Potenciálisan egy mini generációt nevelünk fel, akik elvesztik/meg sem szerzik a fent említett kapcsotot Izraellel – ugyanúgy, ahogy az emberek nem térnek vissza a „sul”-ba, miért feltételeznénk, hogy sajátjuknak érzik és/vagy folytatják a cionizmust.
És Izrael üzenete nem a bocsánatkérés vagy az empátia ezekben az időkben, nekünk, diaszpórában élő zsidóknak, ami enyhíthetné megbántottságunkat és haragunkat. Ehelyett Izrael maga a megtestesült fölény. No, lássuk, csak próbálj meg bejutni hazánkba! Számtalan olyan emberrel találkoztam, akik elhatározták, hogy Izraelbe utaznak, és sírva fakadtak a procedúra alatt, mi mindent követelt tőlük az izraeli hatóság, amivel a családi kapcsolatot kellett bizonyítaniuk.
Idős létükre meg kellett tanulniuk navigálni a weboldalakon, dokumentumokat csatolni, és ami talán a legnevetségesebb, találniuk kellett valakit a nagykövetségen, akit valaki más ismer, és aki segíthet nekik – protekció – a dokumentumokon, oltási bizonyítványokon felül, amit minden más normális ország igényel. Nincs egyetlen másik nagykövetség sem, ahová fordulnom kellett, hogy megértsem a covid-szabályokat, és megpróbáljak valamilyen kapcsolatot vagy „védelmet” szerezni a belépéshez. Úgy tűnik, hogy Izrael úgy változtatja meg szabályait, mint a szél az irányát… Az egyik percben egy 18 éves fiatalokból álló csoport kihagyja a szünet-évet, a másikban pedig, ha 24 órán belül nincs a repülőtéren, akkor nem utazhat.
Megértem, hogy Izrael tudatában van a covidnak, hogy világelső akar lenni az oltási programjában, de nehezen értem meg, miért mehetnek a gyermekeim a világ minden tájára, de Izraelbe nem. Az izraeli nagykövetség honlapján egyértelműen leszögezik, hogy a „sivák, temetések és esküvők” nem adnak okot a belépésre, de mi, zsidók, éppen ezeknek a rítusoknak köszönhetően élünk tovább. Együtt ünnepelünk, együtt gyászolunk, és ez az idők kezdete óta egymáshoz köt bennünket. Tehát amikor a gyerekeim hiányoznak az unokatestvéreik bár-micvájáról, az nagyobb problémát jelent, mint egy buli kihagyása.
Ezek a gyermekeink formálódási évei – itt formálódnak az emlékek és a kapcsolatok, melyek egy egész életre szólnak. Talán ha Izrael koherensen magyarázná el a logikáját, talán ha bocsánatkérő, empatikus vagy rokonszenves lenne, akkor másképp érezném magam.
Egyik izraeli barátom meglepődött a felindultságomon. Kifejezte, hogy “Izraelnek joga van mindenekelőtt megvédeni saját népét”, de nem tudok nem úgy érezni, hogy ezzel Izrael egyértelmű különbséget tesz az izraeliek és a zsidók között. És talán ez a probléma lényege. Izrael csak az izraeliek számára létezik, vagy Izrael a zsidók hazája? És ha mindkettő így van, ahogy hiszem, akkor Izraelnek komoly változásra van szüksége gondolkodásában és cselekvésében a diaszpórával szemben, mert ha nem, akkor ez a szimbiózis megszakad, és nem tudható, hogy ez milyen előre nem látható következményekkel jár.
Sarah Sultman a Gesher School társalapítója és a Mill Hill zsidó közösség aktív tagja.
Angolból fordította Veres Szonja
