Szeretem Izraelt, mindig meg fogom védeni, de az a bánásmód, amiben azóta részesülök, hogy – alanyi jogon, mint zsidó – kérelmeztem az izraeli állampolgárságot, az egyszerűen szégyen. – David Ben Moshe írása a Jerusalem Postban.

Válaszul az izraeli kormánytól elszenvedett folyamatos diszkriminációra, tegnap éhségsztrájkot kezdtem a Belügyminisztérium Shlomzion Királynő utcai hivatala előtt, és szándékomban áll tiltakozni mindaddig, amíg meg nem kapom az Olé (új bevándorló) igazolványomat.

Szeretem Izraelt, és mindig ki fogok mellette állni, de az a bánásmód, amiben részesültem, mióta állampolgárságot kérelmeztem, ami automatikus zsidó jogom, kínos lenne minden olyan ország számára, amely azt állítja, hogy írott törvénye van, amely megvédi az embereket a kormányzat önkényes visszaéléseitől.

A kérelmem 2018. májusi benyújtása óta kormánytisztviselők őrizetbe vettek, kihallgattak, kitoloncolással fenyegettek és többször is félrevezettek. A bántalmazás nem szűnt meg nálam, hanem a feleségemre és a gyermekeimre is kiterjedt.

A visszatérési törvény kimondja, hogy egy zsidótól akkor tagadható meg az állampolgárság, ha „bűnöző múlttal rendelkező személy, aki veszélyezteti a közjólétet”, de bebizonyítottam, hogy nem veszélyeztetem a közjólétet. A Jewish Community Watch szerint azonban ez a törvény nem akadályozott meg több tucat egyesült államokbeli zsidó pedofilt abban, hogy menedéket találjon Izrael határain belül, elkerülve a felelősségre vonást.

- Hirdetés -

Ezt a jól ismert problémát más országokból érkező szökevények is kihasználják. Malka Leifer például közvetlenül Izraelbe menekült Ausztráliából, amikor 74 vádat emeltek gyermekkorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmény miatt. Miután az izraeli hatóságok elkapták, nem adták ki, hanem rendszeres pszichiátriai felülvizsgálatokkal folytathatta a normális életet. Csak azután, hogy a magánnyomozók több száz órányi felvételt rögzítettek mindennapi életéről Izraelben, az igazságszolgáltatás újraindította az ügyet és visszaküldte Ausztráliába – hat évvel letartóztatása után.

A volt egészségügyi miniszter-helyettes állítólag nyomást gyakorolt ​​az orvosokra, hogy hamisítsák meg azokat a pszichiátriai értékeléseket, amelyek alkalmatlannak ítélték Leifert a bíróság elé kerülésre, megakadályozva ezzel a kiadatását. Azt állította, hogy minden, amit tett, törvényes volt, és a „köz javára” cselekszik.

Azonban a kormány előbbre valónak találta, hogy segítse Malka Leifernek az igazságszolgáltatás elkerülését, mintsem megengedje nekem, hogy törvénytisztelő zsidó életvitelemet folytassam Izraelben – zsidó vallásra áttért, büntetett előéletű fekete bőrűként. Nem menekülök a törvény elől. Teljes mértékben kifizettem az adósságomat a társadalomnak, és többször bebizonyítottam, hogy megváltoztam, és nagyon sokat adtam vissza azoknak a közösségeknek, amelyeknek a tagja vagyok. A mostani ügyemben a bűnöző a Belügyminisztérium, amely többször is törvénysértést követett el, hogy ne legyek állampolgár.

A kérelmet 2018. május 9-én adtam be. A törvény meghatározza a válaszadás idejét a kérelemre vonatkozóan, de az első válaszra több mint hét hónapot kellett várnom 2019. január 20-ig. A késedelem oka a büntetett előéletemre vonatkozó vizsgálat volt.

A vizsgálat során több alkalommal is interjúra hívtak, és olyan kérdéseket tettek fel nekem, mint pl.:

„Hogy lehetsz betért, nem is úgy nézel ki, mint egy betért?”

„A büntetett előéleteddel együtt hogyan fogadhatnak el téged a feleséged szülei?”

„Te ortodox vagy okostelefonnal? Hogy lehetséges?”

A vizsgálatot követően a minisztérium megtagadta tőlem az állampolgárságot, mert „elfogadhatatlan” volt a betérésem, anélkül, hogy kifejtette volna, mi az „elfogadhatatlan”. Ez a kijelentés abszurd. A betérésem nemcsak megfelelt az állampolgárságra vonatkozó követelményeknek, hanem az állam vallási hatóságai már a házasságkötésünket is a zsidó törvények szerintinek fogadták el – ami sokkal szigorúbb követelmény.

A törvényben előírt 21 napos határidőn belül benyújtottam fellebbezésem, de ismét azt tapasztaltam, hogy a Belügyminisztérium nem érzi szükségesnek a törvény által előírt határidő betartását.

A törvény szerint 45 napon belül írásos választ kellett volna kapnom, de ez majdnem két évet vett igénybe. Ezenkívül egyik elutasítás sem volt jogilag megfelelő, mivel a törvény előírja, hogy tájékoztassanak arról, miért tartjék elfogadhatatlannak a betérésem.

A várakozási idő alatt elkezdtünk mindent megtenni, hogy megkapjuk a munkavállalási vízumot. Feleségem várandós volt az első gyermekünkkel, így a fellebbezésre várt válasz mellett a házasságunk alapján munkavállalási vízumot kértünk.

A minisztérium elutasította ezt a kérést, de legalább ezúttal egyértelmű, bár nevetséges okot kaptunk. Izrael Állam nem fogadhat el egyetlen Izraelben kötött házasságot sem azért, hogy státuszt biztosítson az egyik félnek Izraelben, csakis más országokban kötött polgári házasság lehet ezen kérés alapja. Ez azt jelentette számunkra, hogy mivel a feleségem már állampolgár volt, őt elismerték házasnak, de engem nem regisztrálhattak, mint a férjét.

Az ügyintéző volt kedves tájékoztatni bennünket, hogy ez egyáltalán nem probléma. Az izraeli házasság annak bizonyítéka, hogy zsidó vagyok, és ezért csak arra van szükségem, hogy alijázzak (bevándorlás) – az ő szavaival élve: „ez egy gyors és egyszerű folyamat”.

Mivel írásos bizonyítékom volt arra vonatkozóan, hogy a probléma a betérésem, a büntetett előéletemet nem említették, a Zsidó Ügynökség beleegyezett, hogy képviseljen engem. A megállapodás szerint csak egy nyilatkozatot kellett tennem a Belügyminisztériumban, hogy elfogadom: nem ismernek el házasként, és akkor megkapom a munkavállalási vízumot.

Mivel a feleségem bármelyik pillanatban szülhetett, nem volt sok választásunk. A lányunk születése utáni napon bementem a minisztérium irodájába, hogy megtegyem ezen nyilatkozatot. A feleségemet, Tamart és az újszülött kislányunkat a kórházban kellett hagynom, hogy elismerjem, az állami hatóságok nem tartanak házasnak.

Miközben a Belügyminisztériumban arra vártam, hogy ennek eleget tegyek, a feleségem telefonált. Sírt – egy adminisztrátor azt mondta neki, hogy addig nem hagyhatja el a kórházat, amíg ki nem fizetünk 5000 sékelt. Mivel férjhez ment egy külföldi állampolgárhoz, a Bituach Leumi nem fedezte automatikusan a szülés költségeit, ahogy más állampolgárok esetében.

A pénzügyi adminisztrátor a vele folytatott megbeszélés után beleegyezett, hogy elhagyhatjuk a kórházat, amennyiben biztonsági csekket hagyunk nála 5000 sékelről. Ha Tamar kap a Bituach Leumitól egy igazolást arról, hogy a BL fedezi a szülés költségeit, visszaadják a csekket.

Így ahelyett, hogy a lányunkkal ágyban pihent volna, Tamar az első kórházon kívüli napját sorban állva és buszon utazva töltötte háromnapos kislányunkkal, hogy elkerüljük a váratlan kórházi számla kifizetését.

Újszülött lányunk pedig, aki olyan fiatal volt, hogy még nem is neveztük el, élete első napjaiban a bőrén érezhette az izraeli bürokrácia útvesztőit – születése jogán –, amiért olyan szerencsétlen, hogy én vagyok az apja.

Egész nap sírtam, amikor egyértelművé vált előttem, hogy Tamart önző módon másodrendű állampolgárrá tettem, és gyermekünknek viselnie kell az apja bűneit.

Továbbra is együttműködtünk a Szochnuttal, és próbáltunk választ kapni a BM-től, azonban további akadályba ütköztünk. A Belügyminisztérium kifejezte feléjük, hogy a betérésem elfogadható, a probléma a büntetett előéletem. Amikor a Zsidó Ügynökség megkérdezte a minisztériumot, hogy miért adtak nekem hivatalos dokumentumot, amely ennek ellenkezőjét állítja, azt közölték, hogy erre nem tudnak válaszolni, mert az aktám bizalmas. Ezeket az információkat csak közvetlenül velem közölhetik.

Ez a kijelentés ésszerűnek tűnhetett volna, csakhogy a Belügyminisztérium kijelentette, hogy nem hajlandóak kapcsolatba lépni velem az aktámat illetően. Ezen ellentmondás következtében a Zsidó Ügynökség arról tájékoztatott, hogy a továbbiakban nem folytatják a támogatásom, nem biztosítanak ügyvédet, aki eljárna a nevemben.

E kudarc után aktát nyitottunk az ombudsmannál, hogy megpróbáljuk rávenni a minisztériumot, hogy válaszoljon a fellebbezésemre. De az ombudsman kérését is figyelmen kívül hagyták. Amikor megkerestük az ombudsmant, azt mondták nekünk, hogy nem tudják, mi a teendő ebben a helyzetben – ugyanis a törvény szerint a Belügyminisztérium köteles válaszolni nekik. De mivel nem így történt, nekünk kell tájékoztatni a továbbiakban az ombudsmani hivatalt, ha bármi előrelépés lesz az ügyben.

Ezek után, mivel mindketten amerikai állampolgárok vagyunk, úgy döntöttünk, hogy külföldre repülünk polgári házasságot kötni, amelyet Izrael is elismer. Ez a lépés kockázatot jelentett, mert az eredeti várakozási időszakom alatt fogva tartottak, kihallgattak és kitoloncolással fenyegettek, amikor visszatértem egy workshop-ról.

Utazásunk sikeres volt, másodszor is összeházasodtunk, be is jutottunk gond nélkül az országba, de mégsem lehetett bejegyeztetni, hogy Tamar és én házasok vagyunk. Az ok:

Már férjezett. Az én feleségem.

Egy ideig a Belügyminisztérium által irántam tanúsított döbbenetes bánásmód nem volt hírértékű. A hivatal működése annyira nehézkes és bonyolult, hogy úgy tűnik, szinte mindenkinek van egy rémtörténete vele kapcsolatban.

De ez a helyzet, hogy nem lehet a feleségem a feleségem, mert már egyszer feleségül jött hozzám, elég volt ahhoz, hogy felkerüljek egy nemzeti újság, a The Jerusalem Post címlapjára és egy esti hírrészletre a KAN-on, Izrael állami híradóján.

David Ben Moshe

Ezeket a híradásokat követően a minisztérium hirtelen úgy döntött, hogy a betérésem elfogadható. Ez a változás azt jelentette, hogy nem volt szükségem a feleségemre ahhoz, hogy státuszom legyen az országban, ami megoldotta a házasságunk kapcsán felmerülő problémát és hivatalosan is jogosult lettem az állampolgárságra a visszatérési jog alapján.

Azonban ismét elutasítottak, mert a minisztériumnak foglalkoznia kellett a büntetett előéletemmel. Az a három és fél év, amit már az országban töltöttem, minden incidens nélkül és a jellemreferenciáim nem bizonyultak elegendőnek arra a követelményre, hogy valószínűleg nem veszélyeztetem a közjólétet.

Ezek a karakterreferenciák számos jól ismert rabbit és gyülekezetet tartalmaztak az Egyesült Államokban és Izraelben, valamint az izraeli Kneszet jelenlegi és volt tagjait, az Egyesült Államok légierejének nyugalmazott ezredesét, Maryland állam helyettes főügyészét és a baltimore-i rendőrkapitányság egyik aktív tagját.

A minisztérium most próbaidőt állapított meg – határidő nélkül, amely lehetővé teszi számukra, hogy határozatlan időre elhalasszák az állampolgárságom megállapításával kapcsolatos döntést. Közölték, hogy minden évben meg kell újítanom a vízumom.

Ennek az időszaknak az első éve eltelt, négy és fél évre emelve az Izraelben tartózkodásom idejét. Nagy reményekkel mentem el az első év lejárta végén esedékes időpontra azzal a reménnyel, hogy megkapom az állampolgárságot, de ehelyett újabb űrlapok kitöltése és vízummegújítás várt rám.

A törvény világos. Vagy „valószínűleg veszélyeztetem a közjólétet”, és egyáltalán nem szabadna az országban lennem, vagy nem veszélyeztetem, és jogosult vagyok  automatikusan az állampolgárságra.

Ha veszélyeztetném is a közjólétet, akkor is jogom lenne az igazságos eljáráshoz és az emberséges bánásmódhoz.

Azt gondolom, rendkívüli türelemmel viseltem a folyamatos bántalmazást, de most azonnal követelem a teudat olémat (állampolgársági okmányomat). Hivatalosan is éhségsztrájkot tartok és úton vagyok a Belügyminisztérium felé, ahol addig maradok, amíg a kérésemnek eleget nem tesznek, és egy teudat olé van a kezemben.

Ha letartóztatnak és börtönbe zárnak, folytatom az éhségsztrájkot, és amint kiszabadulok, visszatérek a minisztérium elé.

Szívszorító, hogy az izraeli bürokrácia annyira megromlott, hogy éhségsztrájkot kell kezdeni, vagy fel kell gyújtani magad ahhoz, hogy meghalljanak. Sajnálatra méltó, hogy ez jellemzi ma a kormányzati rendszerünket.

Fotók: David Ben Moshe

Angolból fordította Veres Szonja

- Hirdetés -
FORRÁSThe Jerusalem Post