Thomas L. Friedman, a The New York Times újságírója a héten véleménycikket tett közzé lapjában Biden–Cheney 2024? címmel, amelyben mindenekelőtt azt tárgyalja, hogyan lehetne elkerülni és megállítani az amerikai demokráciára veszélyt jelentő antidemokratikus folyamatokat, amelyeket jelenleg a Trump-kultusz és a demokratikus játékszabályok teljes felrúgása jelenthetnek. Erre Friedman Izraelt hozza fel példaként, innen is a legutóbbi választások után megalakult egységkormányt. Az izraeli politikai “összefogást”, vagy ahogyan itt nevezik, a “változás kormányát”. Erre van szüksége Amerikának is a 2024-es választások idején: Joe Biden és Liz Cheney, Kamala Harris és Mitt Romney, vagy más kombinációk, egyszóval mérsékeltnek számító demokraták és republikánusok kormányozzanak együtt – veti fel a lehetőséget Friedman.

Friedman először is bevallja, hogy az egyik ok, amiért szoros figyelemmel kíséri az izraeli-palesztin politikai életet, az az, hogy sok szempontból

itt kezdődnek és tökéletesednek ki bizonyos “trendek”, melyek aztán sokszor világméretűvé válnak.

Ilyenek szerinte a repülőgépeltérítések, az öngyilkos merényletek, a választófal-építés, a pluralista rendszer kihívásai és még sok minden más. Ahogyan a színdarabok az Off Broadwayről a Broadway-ig jutnak, az Izraelben lejátszódó politikai események akár az Egyesült Államok politikájában is megjelenhetnének, és Friedman szerint akár kívánatos események előhírnökei, példázatai is lehetnek.

Amiben Friedman az előhírnök lehetőségét látja, az nem más, mint a jelenlegi, Izrael történelmének legösszetettebb nemzeti egységkormánya, amely a jobboldali telepes-politikával azonosuló zsidóktól egészen az izraeli-arab iszlamista pártig és a baloldali szuperliberálisokig terjed. De mindezek mellett, vagy ellenére – mindeddig –

ez a kormány összetart, működik, és ami mindennél fontosabb, letompítja azt a nagymértékű polarizációt, ami miatt az elmúlt években Izrael szinte kormányozhatatlanná vált.

Friedman leírja azokat az előzményeket is, melyek a jelenlegi izraeli kormány megalakulásához vezettek. 2021 júniusában egy minden képzeletet felülmúló, két éven keresztül tartó, egymást követő négy országos választás után, amelyek végén Netanjahu nem volt képes megfelelő kormánytöbbséget elérni – “a bárányok összefeküdtek az oroszlánokkal”. Vagyis: a kulcsfontosságú izraeli politikusok képesek voltak félretenni egójukat, tompították a köztük lévő politikai ellentéteket és összeálltak, hogy a következő négyéves periódusban nemzeti egységkormányként működjenek együtt. A kormányt Naftali Bennett jobboldali miniszterelnök vezeti, akit két év eltelte után Jair Lapid, a balközépet képviselő kormánycsináló vált fel. Ezen kívül Izrael történetében először játszik egy izraeli-arab párt, az iszlamista Raam kulcsfontosságú szerepet az izraeli koalíció megszilárdításában.

- Hirdetés -

Ami pedig Friedman szerint ehhez a változáshoz és az összefogás szükségességéhez vezetett, az nem volt más, mint az a széles körben elfogadott nézet és egyetértés, miszerint a 12 éve hatalmon lévő miniszterelnök, Netanjahu túszként tartja fogva az izraeli belpolitikát, minden olyan kormány megalakítását megakadályozza, amelyet nem ő maga vezetne. Mindezt nyilvánvalóan abból az okból, hogy amennyiben nem ő tölti be a miniszterelnöki posztot, nem lesz esélye mentelmi joggal, kegyelemmel vagy más törvénykezéssel megakadályozni a korrupciós vádakkal ellene folyó büntetőeljárásokat, illetve az azok alapján rá váró büntetések kiszabását.

Ez sok jelenlegi rezsimben ismerősen csenghet, Friedman például úgy véli,

Netanjahu valójában csak egy “okosabb Donald Trump” volt, aki folyamatosan delegitimálta a mainstream helyi médiát és az izraeli igazságszolgáltatást,

minden erejével azon volt, hogy kihasználja a létező társadalmi-vallási-etnikai törésvonalakat. Egyszerűen az “oszd meg és uralkodj” elvét. De végső soron olyan mértékben “túltolta” ezt a fajta megosztó, autoriter politikát, hogy végül még korábbi szövetségesei közül is többen inkább megváltak tőle, hogy koalíciót alkossanak a közép-, a baloldali, valamint az arab pártokkal.

Friedman a Jeruzsálemi Héber Egyetem vallásfilozófusát, Moshe Halbertalt idézi: „Az történt, hogy (Izraelben) még mindig van elég állampolgári felelősség – civil kurázsi, ha nem is minden szinten, de elegendő mértékben ahhoz, hogy bizonyos politikusok arra a következtetésre jussanak, hogy a jogállamiság folyamatos lerombolása és az egymást követő választások, amelyek semmilyen eredményt nem hoznak, olyan károkat okoznak, melyeket Izrael egyszerűen nem engedhet meg magának, tekintettel rendkívül sokszínű lakosságára és a geopolitikai helyzetéből következő veszélyekre.”

Halbertal szerint

ez az új izraeli kormány nem fogja bekebelezni Ciszjordániát, valószínűleg nem is köt végleges békét a palesztinokkal.

De legalább megkísérli majd felújítani a kapcsolatokat a Palesztin Hatósággal, nem pedig gyengíti azokat. Ez a koalíció akadályozta meg azt is, hogy a Netanjahuval szövetséges rasszista, arabellenes párt kormányalakító tényező lehessen Izraelben és beléphessen a kabinetbe. “És ez lesz az a kormány, amelyik – Halbertal szerint – visszavesz Netanjahu kapcsolatából a kevésbé demokratikus, ultranacionalista európai államokkal és az evangéliumi keresztényekkel, valamint a Trump-féle republikánusokkal azáltal, hogy újjáépíti a kapcsolatokat a demokrata, liberális amerikai zsidósággal és a liberális európai pártokkal.”

Mindenki végzi a dolgát, mert

az izraeli vezetők egymás között – és a palesztin vezetőkkel is – kicsit nagyobb tisztelettel és egy kicsit kevesebb lenézéssel viselkednek, kiléptek a Facebook-világból, és ismét szemtől szemben kommunikálnak egymással.

Ez az összefogás végül nem bénította meg a munkát. Ez a koalíció képes volt megszavazni Izrael költségvetését, amire már 2018 óta nem került sor. Manszur Abbasz, az iszlamista párt vezetője közelmúltban tett kijelentése pedig, miszerint “Izrael zsidó államként jött létre és az is marad, a kérdés már csak az, mi legyen az arab állampolgár státusza ebben a zsidó államban” – még az izraeli arabokat is meglepte, nem csak a zsidókat.

A nagy kérdés ezek után Friedman szerint az, hogy “ez a darab vajon eljön-e a Broadwayre is”. Más szóval: a 2024-es választásokon összefoghat-e Biden a republikánus Cheney-vel? Átvehető-e ez a kreatív, saját árnyékát átlépni képes izraeli típusú fúziós kormányzás? Hiszen amikor a demokratikus beállítottságú izraeli vezetés létrehozta ezt a széles nemzeti egységkoalíciót, az volt az elsődleges célja és küldetése, hogy a kormányzás alapvető funkcióit ismét működőképesen gyakorolhassa, és megőrizze Izrael demokratikus jellegét.

Ha ezzel egyetértünk, a Biden–Cheney összefogás nem is tűnik olyan őrült ötletnek – foglalja össze Friedman.

Most már csak az a kérdés, hogy a Broadway után a Nagymező utcába is eljut-e ez az izraeli darab!?

Címlapkép: A 19. Kneszet eskütételén Lapid és Bennett a parlament üléstermében, 2013 – Fotó: GPO

- Hirdetés -
FORRÁSThe New York Times