Tízéves Izrael, Jubileumi évkönyv, 1958

Aki ma bemegy egy üzletbe konzervet vagy fogkrémet vásárolni, semmi különöset nem fog találni abban, hogy a konzervdobozra vagy fogkrémtubusra héberül van ráírva az, hogy mi van benne.

Harminc-egynéhány évvel ezelőtt a jisuv szinte nemzeti ünnepnek érezte, ha a kirakatban megjelent egy cipőpaszta, melyen héber felírás volt. Úgy éreztük – és ez igaz is volt –, megint tettünk egy lépést előre ahhoz, hogy „nép” legyünk.

Az ilyesmit nem az eszével, de a szívével érti meg az ember. Ezért örült a legtudatlanabb zsidó is az ilyen „nagy eseménynek”, és ezért nem értette meg Márai Sándor, hogy „mi van azon rajonganivaló, hogy a szappanon menóra van, és pár héber betű”.

Márait – ahogy az Istenek nyomában [1927] című könyvében olvashatjuk – Rachel Gordon, a Taaruha [a tel-avivi keleti ipari vásár] titkárnője kalauzolta. És az okos Márai Sándor nem értette meg, hogy vezetője miért éppen a Semen-gyár kiállítására hívja fel különösen a figyelmét, mikor világcégek az akkori idők legnagyobb technikai vívmányait állították ki.

De hogy a „modern héber betű” az akkori jisuv szemében valóban közérdekű probléma volt, azt talán az bizonyítja legjobban, hogy mikor az első ereci plakátomra „modern” betűkkel írtam fel a szöveget, az ország legnagyobb napilapja, a Haarec egy külön cikkben foglalkozott ezzel a nagy eseménnyel.

A cikk pontos szövegére már nem emlékszem. Valami bolondról volt benne szó, aki minden tradíciót felrúgva, profán kézzel mer hozzányúlni az „ősi” betűkhöz. Szerencsére ez nem fájt sokáig, mert nem sokkal ezután egy szombat délután Avigdor barátom – azt hiszem, felesleges ideírnom a vezetéknevét – elvitt Bialikhoz, akinek első szava elégtételt adott a másoktól kapott pofonokért. Biztatott, hogy ne hagyjam magam elkedvetleníteni, foglalkozzam csak tovább a modern héber betűvel.

***

Kétezer évig „vallás” voltunk.

Aztán „faj” lettünk.

És most végre újra „nép” vagyunk.

De nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ezek üres szavak.

Vannak dolgok, melyek ezekben a különböző fázisokban egymással homlokegyenest ellenkező értelmet és értéket kaptak.

Az a Magen David, mely szégyenfoltnak volt szánva a második fázisban, a harmadikban azon a zászlón lobogott, amelyért oly sok fiatal zsidó élet pusztult el. De nem hiába pusztult el.

A nyomtatott héber betű is más jelentőséget kapott abban a pillanatban, mikor a héber holt nyelvből élő nyelv lett újra.

Úgy éreztük, hogy szükség van egy formai változásra, a Szentírások és a mindennapi élet írásai külsőre is legyenek különbözőek.

Egy holt nyelv mindig statikus, merev, de egy élő nyelv nem ismeri a nyugalmat, új fogalmak születnek, melyekre új kifejezéseket kell találni, és ez a dinamika ki kell hasson a nyelv vizuális megjelenési formájára is.

De itt valaki ellenvethetné, hogy hiszen ezek a héber betűk eddig is egyformán szolgálták úgy a szent, mint az élő irodalmat, méghozzá két különböző nyelven: héberül az egyiket és a másikat jiddisül. És a jiddis is élő nyelv. Ez igaz, de a galut konzervativizmusa – melynek köszönhetjük egyébként, hogy nem olvadtunk bele a különböző népekbe – lefékezte az élő nyelv dinamizmusát.

Zsidó szemszögből nézve a galuti és az ereci élet közti különbséget összesen két szóval lehet legjobban jellemezni. A galut életformája statikus, az ereci dinamikus.

***

Haifán hajóztam ki több mint három évtizede, és a véletlen úgy hozta, hogy egy ismerősre akadtam, aki felajánlotta, hogy elvisz a kocsiján Tel-Avivba, feltéve, hogy nincs sürgős dolgom, mert neki útközben dolga van Zihronban, és még egypár kibucban, mosavban. Így szerencsémre előbb ismerkedtem meg az új zsidó életformával, a zsidó földművessel, mint a zsidó várossal. Mert ahogy az első felemelő hatással volt rám, úgy a második kissé deprimált. Hogy mi volt ennek az oka, azt csak jóval később sikerült kianalizálnom.

Ma tudom, hogy az „első zsidó város” cégtábláiról rám meredő héber betűk a lembergi, złoczówi, brodyi zsidónegyedek vigasztalan hangulatát asszociálták, és ez deprimált.

Másnap – minden protekció nélkül – már a tel-avivi városháza műszaki osztályán dolgoztam. Az volt a kötelességem, hogy a hatalmas város (állítólag már harmincezer lakos!) statisztikáit dolgozzam fel képekben a XIV. bécsi cionista kongresszusra. Az idő rövidsége miatt ezt csak úgy vállalhattam el, ha a héber felírásokat mások írják majd fel a rajzra. És itt megint fájdalommal vettem észre, hogy milyen rosszul hatnak ezek a betűk egy modern vonalú rajz mellett.

Elkezdtem modernebb betűket rajzolni. Sikerült is pár különböző formájú betűt megrajzolnom, béttől távig. De az alef komplikált formáját nem sikerült leegyszerűsítenem. Mit lehet itt csinálni? Ahogy [a humorista] Békeffi mondta egyik híres konferanszában: „itt két eset lehetséges”: 1. Törölni kell az alefet a héber írásból. 2. Mégis megoldani valahogy az alef modern formáját.

Miután semmi valószínűséget nem láttam abban, hogy a vaad halason hivatalos intézményét rá tudjam venni arra, hogy törölje az alefet, kénytelen voltam tovább törni a fejem, és rágni a ceruzám.

Az alef karakterisztikuma három vonal: egy hosszabb ferde és két rövidebb függőleges, így: א. Most már nem volt nehéz a tucatnyi különböző kész betűsorokhoz odarajzolni a megfelelő alefet.

Azonban nem álltam egyedül ezzel a hobbival. Már jóval érkezésem előtt élt a jeruzsálemi óváros damaszkuszi kapuja tövében egy rajongó művészlélek, Seelenfreund, Slomo Jedidia, a régi jisuv Sala bácsija, aki a modernizált héber betűket mint díszítőmotívumokat használta fel remek iparművészeti munkáinál.

Így kaptak aztán új és új formát a betűim, míg megterveztem a legmodernebb héber betűtípust, melyről kis ízelítőt ad itt néhány ily betűrajzom azzal a megjegyzéssel, hogy akadnak típusok, melyeknél egyes betűk megoldhatatlanok (a latin betűnél is van ilyen eset), és ezt a típust akkor alkalmazzuk, például plakátokon, mikor a hiányzókra nincs szükség a nagybetűkkel írandó szövegben. Így az utolsónak rajzolt kövér betűk egy ilyen típusból valók. De hogy meddig marad ez számomra a „legmodernebb”, az kérdéses, mert időközben rájöttem, hogy a héber betű az a szememnek, ami a muzsika a fülemnek.

Nem munka, hanem felüdítő pihenés, és ezt ki tudná abbahagyni?

Emlékművek Izraelben

Hatikva, 1949. szeptember 15.

Furcsa város ez a mi Tel-Avivunk, minden vendégünk azzal búcsúzik, hogy legközelebb idehozza a családját, barátait, mert ezt nem várta, amit itt látott.

Egy amerikai barátunk, aki pedig valósággal szerelmese ennek a városnak – már harmadszor volt most itt –, rájött, mi az mégis, ami hiányzik itt. „Itt mindennek, amit építettek, célja van, laknak benne, hangversenyeznek benne, de nincs egyetlen olyan építmény sem, amely csak a szemet gyönyörködtetné, minden hasznos cél nélkül. És nincsenek szobrok, díszkutak.”

És biztos vagyok benne, hogy nem ő az egyedüli, aki ezt érzi, a többiek is érzik ezt a hiányt, csak nem tudják, mi az, ami hiányzik a szemüknek. Pedig mi nem vagyunk hálátlanok a nagyjainkkal szemben. A Hisztadrut [szakszervezetek] székháza a Bet-Brenner nevet viseli, és így őrzi meg a nagy munkásvezér nevét. A kultúrházunk pedig Arlozorovról van elnevezve. Van Bet-Bialik is – könyvtár és múzeum van benne –, de a Dizengoff téren a szép kert közepén nem áll a város alapítójának és haláláig polgármesterének szobra.

Mert a szigorúan vallásos rétegre való tekintettel nem lehet szobor egyetlen izraeli városban sem.

Felesleges vitatni, hogy a „ne csinálj magadnak faragott képet” nem erre vonatkozik, nem szabad senkinek megsérteni a vallásos meggyőződését.

Pedig most, hogy „hazatérnek” Herzl hamvai, erősen aktuális lett ez a probléma.

***

És most ugorjunk vissza vagy huszonöt esztendőt.

Egy meleg nyári éjszakán együtt ültünk a tel-avivi sétatér padján egy ifjú költővel, Avigdor Hameirivel. Az ifjú költőt az időben, hogy úgy mondjam, nem vetette éppen fel a pénz, és így panaszkodott: „Jó, jó, tudom, máshol is jobban éltek a bankvezérek, mint a poéták, de a költőnek, művésznek megvolt az az elégtétele, hogy mikor már senki sem emlékezett a bankvezérre, az ő szobra ott állt szülővárosa egyik sétaterén. De nekünk, héber költőknek még szobrot sem állíthatnak.”

Ez a beszélgetés nem múlt el nyom nélkül bennem, és egy szép napon ezzel álltam Avigdor elé: „No, te poéta, lesz még neked szobrod Tel-Avivban!” És elmondtam ezzel kapcsolatos gondolatomat. Szobrok helyett nagy kő- és bronzbetűkkel lehetne felállítani mintegy szimbolikus szoborként, esetleg díszkút formájában emlékműveket. Avigdor elmondta ötletemet Bialiknak, aki rögtön meghívott magához. El kellett magyaráznom, hogyan képzelem a dolgot, és Bialik úgy lelkesedett, mint egy hatodik gimnazista. Persze még magam sem tudtam, hogyan lehetne ezt a gondolatot technikailag megoldani. Bialik biztatott, ne hagyjam abba a dolgot, de más a terv, és más a valóság. Visszakerültem Budapestre, és teljesen megfeledkeztem a szép gondolatról.

***

Bergen-Belsen, 1944. november. Tizedmagammal bandukoltam egy viharos, sötét hajnalon a barakkok és a konyhaépület közti úton. Ételhordók voltunk, ami annyit jelentett, hogy saját negyvenöt-ötven kilós testsúlyunknál nehezebb hordókat kellett cipelnünk vagy négyszáz métert. Rongyokba burkolva, lyukas cipőkben, lázasan vonszoltuk magunkat az úton, melyet száz-kétszáz méterenként egy őrtorony díszített a hozzá tartozó sorompóval, mely elzárta az utat. Egyszerre a záporon, köveken keresztül egy hatalmas héber hé betűt láttam az úton keresztbe állni, mintha egy diadalkapu, egy arc de triomphe állana ott.

Egy Herzl-kapu!

Hiszen ezt meg lehetne csinálni Tel-Avivban! (Pedig csak egy rosszul leeresztett sorompót láttam, melynek rúdja nem érte el a támasztóoszlopot.) Legszívesebban Bialikhoz rohantam volna, hogy elmondhassam, megvan már az első betűszobor. De sajnos Bergen-Belsenben voltam, és így csak annyit tehettem, hogy előkotorásztam egy darab gyűrött csomagolópapírt, és megrajzoltam az első Herzl-kaput. Hetekig tartó fejtörést okozott, míg megoldottam, hogy a hé betű mindkét oldalról való képet mutasson, és ne mutasson az egyik oldalról fordított arcot. Aztán már jöttek sorban az ötletek: egy Nordau-fárosz, egy Dizengoff-kút egy nun és egy dalet betű formájára.

***

Aztán felszabadultunk.

Ezer méterrel Montreux felett a hegyen, míg sorstársaim a napon sütkéreztek, én hetekig ültem az asztalom mellett, és gyártottam a Herzl-kapukat. Terveztem egy hatalmas, tíz méter magasat Tel-Avivnak. Ennek egyik pillérjébe Herzl szarkofágját képzeltem elhelyezni, a másik pillérbe az ő szobáját – melyet itt őriznek a Keren Kajemet épületében – és egy kis Herzl-múzeumot. Még a helyét is elképzeltem, az Allenby út torkolatában, a tengerparton, hogy úgy a város felől is látni lehessen, és az érkező hajók utasainak is érdekes látványt adjon. De terveztem kisebb Herzl-kapukat is, melyeket egy-egy kisváros is megengedhet magának anyagilag, sőt olyat is, melyet minimális költséggel akár minden kibuc is felállíthat a kibuc bejáratánál. Valahogy úgy képzeltem, hogy amint Magyarországon majd minden faluban állt egy Kossuth-szobor, itt Herzl-kapuk díszítsék a legkisebb falut is.

És ahogy törtem a fejemet, hogyan lehetne minél kisebb költséggel ilyen emlékműveket felállítani, eszembe jutott a Zsidó Panteon gondolata. Egy nagy parkot képzeltem, melyben szétszórva nagy kőbeton betűk lennének felállítva egy falfelülettel kapcsolva, melyen a név és egyéb adatok volnának felírva. Ebben a Zsidó Panteonban emléket kéne kapni minden olyan zsidónak, aki tett valamit a zsidóságért, vagy mint zsidó az emberi fajta előhaladásáért. Minden író, művész, tudós, hős emléket kapna itt Rasitól Bialikig, Jubaitól, a bibliai lantosig, Hubermanig, Rambamtól Freudig és Juda Makkabitól a mostani szabadságharc ismeretlen katonájáig. Ennek a kertnek a bejárata egy Mózes-kapu lenne a zsidóság első vezérének emlékére. Kettős ívet képzelek a frigytábla formájára. Ennek jobb oldali falán lenne egy nagy mem betű, míg a bal oldali falon egy erkélyszerű platform lenne, melyről egy-egy ünnepi szónok beszélhetne a kapu előtti téren elhelyezkedett közönséghez.

A tervek készen állnak, csak éppen meg kellene őket építeni.

***

Ha Bialik élne!… akkor ez a cikk most egészen másképp íródott volna meg.

Valahogy így:

Szeretném bemutatni a Hatikva olvasóinak a tel-avivi Zsidó Panteont. A Herzl-kaputól indulunk el a három kilométer hosszú Acmaut [Függetlenség] úton, melynek torkolatában áll a Mózes-kapu, a Panteon bejárata…

De sajnos Bialik nem él már.

---

A kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri

A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il