Csak kilencéves voltam, a spanyol védett ház lakója, a bátyámmal és szüleimmel. 25 ember lakott minden szobában, ennivaló alig jutott, ha nem szabadulunk fel hamar, meg fogunk halni – legalábbis ez a lehetőség körvonalazódott számunkra.
A házban egy pár cionista fiatal vidám héber dalokkal akarta felvidítani szomorú sorsunkat. Az egyiknek a dallama jiddis dalokból származott, a szövegére máig emlékszem.
Tumbala, tumbala, tumbala-lajka,
Tumbala, tumbala, tumbala-lajka.
Kék-fehér zászló Tel-Aviv ormán,
Győzni fog, győzni fog a zsidó kormány.
Pár nappal később, egy éjjel a nyilasok elvitték az összes felnőttet a házból a Duna-part felé. A gyerekekre nem volt szükségük. Tudták a gazemberek, hogy pár napon belül meg fognak halni.
A cionisták közül az egyik megszökött a házból, és telefonált a spanyol követségre. A szomorú üzenetet Giorgio Perlasca vette. Azonnal a kocsijába ugrott, és egyenesen a Duna-partra száguldott.
– Ki a csoport vezetője? – kérdezte a nyilas kölyköket. Az egyik jelentkezett. – Most azonnal engedd szabadon ezeket az embereket. Ők a spanyol követség védelme alatt állnak.
– És ha nem?
– Holnap spanyol bombázók jönnek, hogy a fővárosotok még meglévő házait bombázzák. Még több magyar fogja megkóstolni, mi az a háború.
A nyilas kiadta a parancsot:
– Mindenki visszamegy a spanyol védett házba! – A többi karszalagosnak meg odamormogta:
– Majd elviszünk egy svéd házat.
Egy óra elteltével a többiekkel együtt visszatértek szüleink a halál torkából. Nagy volt az öröm. Valahonnan még egy üveg bor is előkerült. És persze: Löchájim!
A cionista ifjak pedig újra rákezdtek a nótára:
Tumbala, tumbala, tumbala-lajka,
Tumbala, tumbala, tumbala-lajka.
Kék-fehér zászló Tel-Aviv ormán,
Győzni fog, győzni fog a zsidó kormány.
Pár hétre rá felszabadultunk. És pár év múlva győzött a zsidó kormány százmillió arab ellen.
