Egy kis történettől a Gonosz Ösztönig

Interjú Eitan Posnerrel

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Eitan Posner magyar családból származik, de gyermekkora óta Izraelben él. Beszél magyarul, de első regényét 62 évesen az anyanyelvén, héberül írta. A könyv címe: “Jécer hárá”, “Gonosz ösztön”. Talán így lehetne fordítani: a bennünk élő rossz. A regény története Budapesten játszódik a nyilasok rémuralma idején.

Volt egy pici történet – anyámtól hallottam sok-sok évvel ezelőtt –, amiből az egész regény elindult. Gyerekkoromban otthon ritkán volt szó a Soáról. A szüleim nem beszéltek erről, csak néha pár szót a barátokkal, de néhány mondat megmaradt bennem. 50 éves lehettem, mikor ez a történet váratlanul előkerült. Anyámnak valamiről eszébe jutott.

Volt azokban az időkben a házukban egy férfi, a házmester fia. Anyám nem emlékezett a nevére. Folyton részeg volt és kint ordibált az utcán, hogy vigyétek már el ezt a zsidó kurvát, a Mártát a házból. Anyám akkor – mondjuk – 17 éves lehetett. Aztán egyszer tényleg rájuk hozta a nyilasokat. A szomszédukban egy magas rangú rendőrtiszt élt, az megmentette és elrejtette a lakásában az egész családot. De hiába rejtőztek el, anyámnak néha ki kellett menni az utcára, valami élelmet szerezni. Egyszer aztán elkapták őt a nyilasok, beállították a sorba, és elvitték valami helyre – nem emlékszem, mit mondott –, vonatállomásra talán.

Anyám már 13 három éve nem él, akkor kellett volna kifaggatnom, mikor elmesélte.

- Hirdetés -

Rengeteg zsidót gyűjtöttek össze ott, talán hogy a Duna-partra vigyék őket, vagy kényszermunkára, de nem tudom biztosan. Egyszer csak a tömegben állva anyám érezte, hogy valaki megrántja, és viszi. Gyere Mártuskám, kiviszlek innen, hazaviszlek! A házmester fia volt. És hazavitte. Az a részeges gazember, aki feljelentette őket, ő mentette meg! Így mesélte az anyám. Ez nekem szöget ütött a fejembe. Hogy létezhet ilyen fordulat? Ez volt az, ami az egész írást elindította. Éveken át ez a történet foglalkoztatott.

Persze olvastam a holokausztról korábban is, de arról nem sokat tudtam, mi történt a vészkorszak alatt Budapesten. Nem voltak magyar barátaim, nem foglalkoztam ezzel. Dolgoztunk, kirándulni jártunk a gyerekekkel, nem ezen járt az eszem. Ott kezdődött a regény élete, mikor anyám elmesélte a házmesterfiú történetét. Nem voltam, nem vagyok író, de mindig ott motoszkált bennem, hogy megírjam.

Beiratkoztam kreatív írás tanfolyamokra, de egészen az utolsóig semmi nem mozdult. Az utolsó kurzuson, a Héber Egyetemen, huszonéves egyetemisták között, a második órára már kellett hozni a házi feladatokat, sztorikat, történeteket. Én is írtam valami hülyeséget, és kinyomtattam a nyomtatón. Én voltam az egyetlen. Ezek a fiatalok mind a laptopból olvasták fel. Volt, aki útközben írta meg a telefonján. És micsoda meséket írtak ezek! Fantasztikusak voltak! Megrémültem. Mit keresek én itt? Összezsugorodtam, és meg sem tudtam mukkanni többet. Mondtam a tanárnőnek, hogy én jövök, hallgatok, de nem írok és nem olvasok fel semmit. Nem akarom zavarni őket. Nekik ez lesz a szakmájuk, ezért vannak itt. Hazamentem, és nagyon furcsán éreztem magam. Mit csinálok itt vénségemre, ezek között a gyerekek közt? A tanárnő mérges volt rám: “Írj bármit, nem számít, hogy mit. Ide jársz, itt vagy, jogod van felolvasni!” De én elzárkóztam. És akkor valahogy eszembe jutott anyám meséje, és elkezdtem írni. Elmondtam a kurzus vezetőjének, hogy elkezdtem valamit, de azt nem olvasom fel ott az osztályban, azt magamnak írom. Ez az alaptörténet volt, a házmesterfiúval. Túl rövid volt, kevés ahhoz, hogy valami kerek egész legyen belőle.

Nekirontottam az internetnek, meg akartam tudni, hogy mi is történt akkoriban Budapesten. Az első dolog ami feltűnt, ahogy olvastam a magyar holokausztról, hogy rengeteg  anyag van. Ami legelőször felkeltette a figyelmemet, az a Bíró Dániel Szanatórium esete volt. 1945. január 14-én a Kun páter (Kun András) felszentelt pap által vezetett nyilas horda betört a Vöröskereszt védelme alatt álló szanatóriumba. Akik tudtak mozogni, azokat az udvaron végezték ki, a fekvőbetegeket az ágyukban. A halottakat az udvari szemétdombra dobálták, majd felgyújtották az egész kórházat. Ezt hozzá tudtam szerkeszteni a történetemhez, Kun páter figurája pedig további szálakat fűzött hozzá. Kun András maga volt a sátán! Ő lett az egyik központi figurája a regénynek, akiben testet ölt a címben megnevezett gonosz ösztön. Rengeteget olvastam róla, visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat. Amit a könyvben leírtam róla, azok 80%-ban tények, nem kellett sokat változtatnom rajtuk, hogy a történetemhez illesszem őket. Az ő rémes alakja mellett vannak a jók is, de kevesebben, sokkal kevesebben.

Az egyik részlet követte a másikat, illeszkedtek egymáshoz, mint a puzzle darabjai. Nem is gondolkoztam, csak írtam. Minden jött magától. Mintha mindez örökké körülöttem forgott volna, és csak a kezemet kellett volna kinyújtani érte, összefogdosni az egészet. Aztán már csak egyben kellett tartani. Volt egyetlen részlet, ami kicsit nehezebb volt. Olvastam a budapesti cionista mozgalom akcióiról. Fantasztikus dolgokat műveltek! Három srácot közülük elkaptak a nyilasok, az egyiket agyonverték helyben, a másik kettőt bevitték a Margit körúti katonai fegyházba. De a cionista mozgalom kiszabadította őket. És nemcsak kettőjüket, hanem mind a 118-at, akik ott voltak. Hát hogy létezhetett ilyen? A budapesti cionista mozgalom történetéről szóló könyvekben sem találtam semmit erről a motívumról. Mindig elakadtam a regényben ennél a résznél. Találkoztam a történet egyik szereplőjével is. Nem lettem tőle okosabb, de hosszan intett, hogy miről ne írjak, és mit hagyjak ki a könyvből.

Ez volt a legnehezebb, túllépni ezen. Ez regény, nem dokumentum. Azt kell írnom, amit az én történetem diktál. Mindenesetre megírtam, hogy hogyan mentették ki a foglyokat a Margit körútról, anélkül, hogy tudtam volna az igazi sztorit. Néhány héttel később véletlenül mégis kiderült, és ez egyáltalán nem egyezett az én történetemmel. A valóság szimpla volt, semmi akció. Az én verzióm százszor izgalmasabb! Úgy hagytam.

A legtöbb vitám a regény körül erről szólt, a történelmi hűségről.

Találkoztam egy ismerőssel, aki már több izraeli író könyvét lefordította magyarra. Elolvasta a még szerkesztetlen kéziratot, és arról beszéltünk, hogy talán lefordítaná ezt is. Mellettünk ült egy történész barátja is, aki csak figyelt, de a végén rákérdezett néhány konkrétumra, hogy miért nem írtam erről az esetről, meg arról, hallottam-e ezt meg azt. Csak azt tudtam neki felelni, hogy ez nem történelemkönyv, ez egy regény. Megígérte, hogy történészként megtámadja majd, ha megjelenik. Egészségedre! – mondtam neki. – Tudod, miért így írtam meg ezt, regénynek? Mert a történelem, a tények szárazon, ma már senkit nem érdekelnek. A régi korok történelméről, amit tanultunk, tulajdonképpen mire emlékszünk? Majdnem semmire. Filmekre, regényekre. Igen! Ha nem is egészen pontos a tudásom, de legalább így tudok róluk valamit. Ma egy olyan világban élünk, hogy egy ilyen regényen keresztül százszor több fiatal fog tudni ezekről az esetekről, mint akármilyen történelemkönyvből, amit te írtál, vagy írni fogsz. Mert hát ki is olvassa el a történelemkönyveket? Ki? De a jó regényt, azt talán elolvassák! Igaz?

S: Olvastad Gábor Zoltán “Orgia” című könyvét?

E: Hogyne olvastam volna! Mikor elkezdtem gyűjteni az anyagot a könyvemhez az interneten, a témámba vágó regényeket is kerestem. Nem volt ilyen. Aztán egyszer csak feldobta a net az “Orgiát”. Nagyon dühös lettem, hogy valaki az én témámban gázolt, és így megelőzött. Ha akkor a kezem közé kerül, megfojtom! Két nap alatt beszereztem, elolvastam, és megnyugodtam. Vannak a témáinkban átfedések. Az “Orgia” nagyon jó könyv, de teljesen más.

S: Találkoztatok is?

E: Persze, amikor Pestre utaztam, hogy megnézzem a regényemben szereplő helyeket. Megkedveltük egymást, én nagyon megszerettem.

Eitan és Zoltán

S: Van visszajelzésed a könyvről? Hogy fogadták? Mit ért ebből például egy izraeli fiatal?

E: Mindenkit felkavart. Nagyon jók voltak a visszajelzések! Azt mondták, nem lehetett letenni a könyvet. Az olvasó mélyen beleéli magát a történetbe. Ez egy nagyon kemény mese, és sok olyan dolog van benne, amiről még a magyarországiak sem sokat olvashattak, hát még az izraeliek! Például a zsidó kórházakban történt mészárlásokról, a Bíró Dániel, meg az Alma utcai szeretet-otthonról, a Maros utcai kórházról, és vidéken is volt több ilyen. Erről nem tudnak az emberek! Kun Andrásról sem tudott itthon senki. Én ezt a regényt elsősorban izraelieknek szántam.

S: Tudod, hogy kik olvassák?

E: Még nem, mert még elég friss, a kiadót meg nem nagyon érdekli. Nem kap elég figyelmet. Izraelben minden évben megjelenik körülbelül 9000 könyv. Hány szerzőt ismersz közülük? Mondjuk nyolcat-tízet. A híreseket. És mi történik a többi 8992-vel? Írtak a könyvemről 4-5 nagyon jó kritikát, bemutattak néhány folyóiratban, a neten, és ezzel vége. Én egész életemben fogtechnikus voltam. Nem foglalkoztam ilyesmivel. Nem voltam tagja az irodalmi köröknek. Nem ismertem abból a világból senkit. Így nagyon nehéz betörni az irodalmi köztudatba. Felmerült a magyar fordítás lehetősége is, de ahhoz magyarországi kiadót kellene találni. Innen ez nagyon nehéz. Azokat a köröket még annyira sem ismerem, mint az izraelieket. Pedig ott biztosan lenne rá érdeklődés. Az angol fordítás ötlete is felmerült, de ez mind rengeteg pénz, és már az ivrit eredeti kiadása is komoly anyagi áldozattal járt.

S: A szerkesztéssel sem volt problémád, amikor kész lett az anyag?

E: Az utolsó hetekben átadtam a szerkesztőnek. Egy szerkesztési problémán akadt fenn. Van a regényben egy többször visszatérő jelenet, ahogy Magda ténfereg az utcán, valami ennivalót keresve. A szerkesztőm szerint ez a részlet túl sokszor jelenik meg. Húzni kell!  Háromszor tényleg megismétlődik, de mindig történik vele valami új, ami nélkül nem tud a regény továbblépni. Vita volt, és nem találtam megoldást. Ez két évvel ezelőtt, az első korona-zárlat idején volt. Állandóan erről gondolkoztam, és a végén rájöttem valamire. Egy pár szót megváltoztattam, ami az egészet átalakította. Most van még egy meglepetés, az utolsó sorban. Egy elbeszélő, aki elbeszéli az egész regényt. Ettől nagyon boldog lettem. Elküldtem a szerkesztőnek, megírtam neki, hogy ezzel most már komplett a regény. Beleegyezett.

A könyv címe: “Jécer hárá”, “Gonosz ösztön”. Talán így lehetne fordítani: a bennünk élő rossz. Azt hiszem, hogy ez az, ami az egész világot mozgatja. Mindig is volt, és most is jelen van. Csak be kell kapcsolni a tv-híradót, és látjuk. A gonosz ösztöne örök, mert bennünk van, létezik. A könyv a Soá idején játszódik Magyarországon. Az ami ott történt, az a gonosz ösztön megjelenése, tombolása volt. De a gonoszság mellett ott van a jóság is, és az élet feladata felülkerekedni a Jécer hárán. Legyőzni. Ez a legfontosabb tudás!

Egész életemben azon törtem a fejem, hogy hogyan történhetett meg a Soá. Hogy? Mióta létezünk, Ádámtól, Káintól és Ábeltől kezdve létezett a gonosz. Háborúk, népirtások mindig is voltak, de a Soá minden borzalmat felülír. Ami pedig Budapesten történt, az még különösebb. A Jécer hárá tetőfoka. De elég egy pici jóakarat ahhoz, hogy megments egy családot, mint Miklós, a szomszédban lakó rendőrfőnök, igaz? Aki megmentette anyámékat, pedig ezzel  a saját életét kockáztatta. És itt van ez a nyomorult házmesterfiú! Ő gonosz? Ahogy a zsidók mondják, ha megmentesz egy lelket, egy egész világot mentesz meg. Na most ő rossz vagy jó? Ez regény legfontosabb kérdése: a gonosz és a jó közötti harc. Ez az üzenet univerzális. Ez tartja fenn a feszültséget a történetben, és azt hiszem, ezért lesz az olvasóknak érdekes. Én azt gondolom, hogy a bűn az mindig bűn, és nem évül el. De a bűn csak egy pillanat az elkövető és az áldozat között. Egy perccel utána már a világ forog tovább. Később, tíz perc, fél óra vagy tíz év, száz év múlva már csak egy történet. De én abban hiszek, hogy a bűnt büntetésnek kell követnie! A történelem az én mesémben részleges elégtételt szolgáltatott az áldozatoknak: Kun páter népbíróság elé került, amely 1945 szeptemberében halálra ítélte.

Kivégzése előtt bűneit a szerinte mindenkiben szunnyadó, belőle a körülmények hatására elszabadult gonosz erővel, ördögi megszállottsággal magyarázta.

Úrrá lett rajta a jécer hárá!

A Maros utcai kórház – Fotó: Eitan Posner

RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL:

A három női alak keretbe foglalja a regényt, és összekapcsolja időrendi sorrendben a történetet.

(Magda – egy fiatal nő, akinek gyenge vállaira túl nagy súly nehezedett)

Tekintete elkalandozott, valami támpontot keresett. Egy közvetlenül előtte bizonytalanul billegő, megviselt utcatáblára meredt. Miközben megpróbálta kibetűzni az utca nevét, keserű mosoly ült ki arcára. A felismerést követően kissé oldalra billentette a fejét. Valami nyomát kereste a kis fedett piacnak, ahová réges-régen apjával járt, de az már nem volt sehol. A felismerhetetlenségig pusztult el minden.

Megpróbált feltápászkodni, és valami ismerős maradványra lelni, de hiába. Rosszullét környékezte, és a szédüléstől lecsukódott a szeme. Homályos képzeletében megjelent egy forró nyári nap, amint a vásárlásból térnek vissza. Apja egyik kezében egy nagy fonott kosarat cipel, a másikkal az ő kis kezét fogja szorosan.

Lassan megpróbálta kinyitni szemét, de párás, sűrű lehelete elhomályosított mindent. Félig lehunyt szemhéja mögött képzeletében megjelent a tollaitól megfosztott hatalmas liba, egy zománcozott fazékba gyömöszölve. Elrejtve a kosár alján látta a befőttes üvegben a csodás, aranyszínű libazsírt, és a levesbe való zöldségeket. Halványan elmosolyodott, amikor hirtelen eszébe jutott kis szalmakosara, teletömve friss, illatos kerti borsóval. Lakásuk ajtaja mellett a gangon egy apró fazsámolyon ülve, a meleg délutáni napsütésben körmeivel felpattintja, és kis hüvelykujjával élvezettel kipergeti a borsószemeket. Dobolt a fülében, ahogyan a bádogtálkába potyognak, mint azok a kis színes üveggolyók, amelyekkel régen a többi kislánnyal játszottak az utcán.

Hirtelen súlyos szorongás lett úrrá rajta. Teste vadul remegett, fogai fékezhetetlenül vacogtak. A hideg elviselhetetlenné vált, kétségbeesés kerítette hatalmába. Nekitámaszkodott egy üres ajtókeretnek. Tekintete megpihent egy mezüzén, talán belőle remélt erőt gyűjteni, aztán a gyötrő éhsége útnak indította. Ennivalót keresett. Hirtelen térdre rogyott egy friss hókupac előtt, és enni kezdte. Átszellemülten, behunyt szemmel, nyelvével a szájpadlásához tapasztotta a szétmálló, fagyos havat, és máris élvezte a libazsír ízét.

Amint kissé magához tért, felállt, és tovább botorkált volna, de az utcasarkon túl olyan látvány tárult elé, amely aláásta józan eszébe vetett hitét. Hunyorgó szeme előtt lassan bontakozott ki egy félig a járdán parkoló katonai teherautó. Katonák dobálták róla a kenyereket minden irányba. Körülötte az emberek idegesen káromkodva, kétségbeesetten próbálták elkapni még röptében a zsákmányt. Magda megtáltosodott a rá nem jellemző, féktelen dühtől, és feléjük száguldott. A vadul lökdösődő, verekedő emberek közé vetette magát. Elhatározta, hogy szerez magának egy veknit, de akkor a tömegből egy szomszéd fiú felismerte, és hirtelen hangosan kiabálni kezdett:

“Mit keres itt Lőwi Magda? Ez a zsidó kurva!”

Az izgatott tömeg meg se hallotta, lepergett róluk, ami elhangzott. A katonák viszont felfogták az üzenet értelmét. Pillantásokat váltottak, és egyiküknek jelezték, hogy igazoltassa azt a nőt. A parancsnok, aki a teherautó tetején állt, kiabálva megfenyegette. Amennyiben kiderül, hogy tényleg zsidó, elvezetteti, és rögtön átadja a közeli rohamosztag járőrének.

“Ő majd kezelésbe veszi, ahogyan illik, ezt a rohadt tolvajt!” – nyomatékosította üvöltve.

A kijelölt katona azonnal ütlegelni kezdte. Miközben durván lökdösve terelte maga előtt, többször nagy erővel sújtott le a vállára a botjával. Úgy tűnt, túlságosan is jól elszórakoztatja ez a váratlan feladat.

A közeli saroknál rongyaikba burkolózó férfiak és nők, gyerekek és idősek példás csendben vonultak végig a főutcán. A levegőben elfojtott zokogás kavargott a rohamosztag katonáinak üvöltése, habzó szájú kutyák ugatása, és az út szélén álldogáló, felbolydult tömeg éljenzésébe veszve. A járda szélén összegyűlt emberek büszkén magasba lendítették az öklüket, és úgy meresztették a szemüket, mintha ritmikus dobszóra lépegető császári lovak menetelését bámulnák egy képzeletbeli katonai győzelem után.

(Miriam, Magda anyja, akitől csak egy rövid órával ezelőtt vált el.)

Az út végén a sofőr váratlanul durván, páros lábbal rátaposott a fékre. A teherautó irányíthatatlanul csúszott tovább, majd oldalra billent, és teljes erővel egy fatörzsnek csapódott. A katonák a plató elejéről széles ívben lerepültek, és a felgyülemlett mély hóban értek földet.

A motor, az összepréselt fém, hangosat reccsent és lefulladt. Csend lett. A sötétben a sofőr szitkait és átkozódásait lehetett csak hallani. Miriam az ütközéstől előrecsúszott a sűrű koszban, ami a platót borította. Forgott vele a világ, de biztosra vette, hogy ki kell használnia az utolsó lehetőséget. Fel akart kelni, kiugrani és elmenekülni, de teste képtelen volt engedelmeskedni. Mindene fájt, és úgy érezte, szüksége van még egy kis pihenésre.

A katonák imbolyogtak, irányukból hangos kiabálás hallatszott, ahogy dühösen kászálódtak ki a hóból. Haragjukat teljes erőből a plató hátsó deszkáin töltötték ki. A sofőr melletti utas hátulról mászott fel, és lábánál fogva rángatta elő Miriamot. Dühösen a földre lökte, megállás nélkül átkozta és szidalmazta, őt okolta a balesetért.

Torka szakadtából üvöltötte, hogy ha itt vannak a zsidók, az átkot hoz csak mindenkire, és szent meggyőződése, hogy el kell taposni őket, mint a csótányokat, kiégetni, mint a tetveket, vízbe fojtani, mint a patkányokat, egyszer s mindenkorra meg kell szabadulni tőlük.

A gyenge utcai világítás ellenére esés közben Miriam észrevette, hogy a férfi kabátja valójában egy papi csuha. Tekintetével követte, amint dühösen elhaladt mellette, hogy bemenjen egy házba. Erősen bevágta maga mögött az ajtót. Útközben még volt ideje utasítani a sofőrt, hogy vigyázzon a földön fetrengő kurva vadmacskára.

Hosszú, fagyos percek az ajtó mellett, ahol a férfi bement, aztán fülsiketítő csikorgással kinyílt egy széles vaskapu. Emberek hosszú sora özönlött az utcára. Amint lassan elhaladtak mellette, Miriam még kapott egy jól célzott rúgást a sofőrtől, aki ráparancsolt, hogy rögtön ugorjon fel, és csatlakozzon a menethez. Nagy erőfeszítés árán feltápászkodott, és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy megszabadult ettől az iszonyatos embertől.

A menetet néhány könyörtelen nyilas katona vezette. Ütemes ordításaik ellenére a sor nehézkesen haladt, és még az oldalról érkező rúgások sem vezettek eredményre.

Félholtak hosszú menete volt ez. Amikor Miriam közéjük keveredett, teljesen elképedt, és még a fájdalmairól is megfeledkezett. Sokat hallott az ehhez hasonló menetekről, de nem hitte volna, hogy ez vele is megtörténhet. Megpróbált körülnézni, de a sötétségben nehezen tudta megkülönböztetni az embereket. Érzelmek nélkül, nehezen vonszolta magát, és csak sodródott tovább a tömeggel.

A hely ismerősnek tűnt számára, és lassacskán ráeszmélt, hogy az út közvetlenül a Dunához vezet. Az is átfutott az agyán, hogy alig fél órája még férjét, Istvánt támogatta. Naivan azt hihették, hogy egyszerűen csak átvágnak ezen a szörnyű dzsungelen.

“Milyen buta voltam” – sóhajtott fel sírva, és amint leszegte fejét, tekintete megakadt a csizmáján.

Magda alakja jelent meg előtte, és könnyei záporoztak az arcán. A torkából feltörő sikoly most összevegyült a szerencsétlen bántalmazottak fájdalmas kiáltásaival. Ütötték őket, ahol csak érték. Aztán feltűnt előtte a feketéllő folyó. Nagy jégtömbök úsztak a felszínén, és úgy csillogtak a ragyogó holdfényben, mint valami csúfosan vigyorgó démonok. Füttyszóra az út szélén veszteglő két teherkocsi lámpái kigyúltak.

Folytonos ütlegelések és kíméletlen rugdosások közepette párosával, arccal a folyó felé sorakoztatták őket. Megparancsolták nekik, hogy vessék le ruháikat és cipőiket, majd kötéllel kettesével összekötötték kezüket. Hátuk mögött egy fegyveres sorfal foglalta el helyét. A kivégzőosztagot a papi csuhát viselő férfi vezényelte, aki most széles karimájú szaturnusz kalapot is viselt. A kivégzőosztag élére állt, az övéből előhúzott egy pisztolyt, és az első áldozat tarkójának szegezte. Mennydörgő hangon kiadta a parancsot:

“Urunk Jézus Krisztus nevében, tűz!” – ordította, és lőtt. A többiek követték példáját.

A következő oszlop felállításakor Miriam is sorra került. Egész testében remegett, a félelemtől fogai hangosan vacogtak. Hirtelen harag lobbant fel benne, ami arra ösztönözte, hogy ne fogadja el sorsát. Azzal küszködött, hogy lehúzza csizmáját, de közben dühe egyre erősödött. Egy gyors gondolat villant át fejében. Eszébe jutott előbbi fogadalma, hogy még találkozni fog lányával, Magdával. Fogait csikorgatva esküdözött, hogy mindenképpen be fogja tartani ígéretét.

A páter a folyópartig tartó úton végig vizslatta. Kicsit elidőzött, amint észrevette, hogy blúza rajta maradt. Úgy tűnt, hogy felismerte, majd ráüvöltött, hogy húzza ki magát előtte.

Keze egy öregasszony kezéhez volt hozzákötve. Vigyázzban állt, a testéről mintha teljesen megfeledkezett volna, és csak a tűzparancsra várt. Amikor meghallotta a “Jézus nevében”-t, teljes erejével előre vetette magát, maga után rántva az öregasszonyt a folyóba.

Lövés dördült. Az öregasszony visszatartotta. Végül egymásba gabalyodva fennakadtak egy úszó jégfelületen. Az öregasszony lecsúszott a jégtábláról, a fagyos vízbe merülve maga után húzva Miriamot a mélybe.

(Nina, aki megjárta a poklot, akit volt sorstársai keményen elítélnek.)

Erős, elnyújtott mozdonyfütty hangzott fel. Feleszmélve az ijedtségből az elevenebbek az ablakhoz pattantak és félig kihajoltak, míg a többiek fejükkel próbáltak közéjük furakodni. Amint a sűrű, szürke füst eloszlott, teljes pompájában feltárult előttük egy gőzmozdony sejtelmes körvonala.

Nem hittek a szemüknek. Álmélkodva néztek egymás szemébe, tekintetüket kapkodva. Döbbenten figyelték a mozdony tetején lassan lépegető Nina kerekded alakját. Egyik kezét a kazánház melletti korláton csúsztatva, a másikkal széles mozdulatokkal integetett feléjük, jártában erősen riszálva a fenekét.

Széles mosolyra húzta a száját. Izgatottságában nem tudta tovább türtőztetni magát, ugrálni kezdett, majd perdült egyet, és torkaszakadtából hangos nevetésben tört ki. Piros ruhája oldalt majdnem derékig felhasadt, így könnyebben le tudott ugrani a mozdonyról. Továbbszökkent a vagon lépcsőjére, egyenesen a döbbent tömeg közepébe tartott.

– Hoztam nektek egy mozdonyt! – mondta remegő ajkakkal, miközben tüzes tekintettel azt a férfit kereste, aki előző este gúnyt űzött belőle. Felfedezve a tömegben odalépett hozzá, és arcához hajolva teli torokból üvölteni kezdett:

– Látod?! Ki az, aki mozdonyt szerzett, netán te? Egy olyan kisegér, mint te? Nem bizony, hanem én, Nina! – ordította, ahogy a torkán kifért.

– Nina mindent megkap, amit csak akar! – vágta hozzá, majd hirtelen elhallgatott. Tömény alkohol szaga áradt belőle.

– Na, persze! És vajon milyen áron? – kiáltották a tömegből.

– És mit adtál cserébe? – fűzte hozzá valaki, aztán felkacagott.

– És hány orosznak dobtad oda magad egy kis egyengetésre? – firtatta egy másik. Az időközben köréje gyülekező tömegen tovább terjedt a nevetés.

Wolf érezte, hogy a helyzet kezd elfajulni. Így nehéz lesz az indulatokat kordában tartani. Ninához lépve gyengéden maga mellé húzta, és megköszönte segítségét. Nehezen tudta leküzdeni émelygését a lányból áradó dohány- és alkoholbűztől, de a türelmetlen emberek hálátlan, durva viselkedését is visszataszítónak találta.

Egy termetes, rekedt hangú asszonyság durván rátámadt Ninára. Mocskos dolgokra célozgatott, aztán kifakadva azt üvöltötte, hogy nincs szüksége semmilyen szívességre egy ilyen mocskos, büdös kurvától, és hogy azok után, amit át kellett élnie, neki nem derogál büszkén, emelt fővel átgyalogolni a mezőkön. Mások is közbekiabáltak, azt vágták a fejéhez, hogy szégyellik magukat, és undorodnak Nina jelenlététől. Elegük van kihívó viselkedéséből, meg abból, hogy minden orosz katonának odadobta a testét. Csak meg akarnak szabadulni tőle, és minden vágyuk, hogy színét se lássák többé.

Nina nagy figyelemmel végighallgatta a szidalmakat, aztán szembefordult velük, és eszelős ordítozásban tört ki. Kidülledt szemekkel toporzékolt, fenyegetően az öklét rázva szitkozódott, átkozódott. Ilona előtt megállt, és a termetes asszony arcába üvöltötte, hogy jól emlékszik arra, amikor, mint egy kegyetlen kápó a lágerben, a kenyéradagjaikkal kereskedett. Ilona majd felrobbant a méregtől. Dühében nagy lendülettel nekiindult, hogy megüsse, de a férfiak közéjük állva megakadályozták.

Nina szálfaegyenesen állt a helyén, és szúró pillantásokat vetett Ilona felé. Rövid időre elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön, majd visszafogottabban hozzátette:

– Mind utolsó, alakoskodó, álszent képmutatók és gyávák vagytok! Ostoba, tehetetlen szerencsétlenek! Kik vagytok ti, hogy erkölcsről prédikáltok nekem?! – firtatta hevesen. – Hol voltatok, nagyokosok, amikor az “első számú férfi” az életemben, Mengele doktor, a testemben vájkált, és kitépte a méhemet?

Kezeivel úgy hadonászott a levegőben, mint akinek elment az esze. Ordított és sikoltozott, majd a vagon padlójára vetette magát, és levegőért kapkodva fulladozni kezdett. Miriam letérdelt mellé, felemelte a fejét, és megpróbálta egy korty vízzel magához téríteni. Nina kicsit megnyugodott, rámosolygott, és rekedtes hangon nyöszörögve folytatta:

– Az oroszok legalább szerettek. Tiszteltek, és a nőt látták bennem. Keményen tárgyaltunk, vég nélkül dohányoztunk, aztán ittunk és szeretkeztünk!

Felnevetett, és a padlón vonagolva folytatta:

– Éreztem a férfitestek melegét. Ujjaikat végigcsúsztatták az egész testemen. Csókolták ajkaimat, ráolvadtak melleimre, simogatták a csípőmet, síkos, ragadós likőrt csepegtettek a lábaim közé, és a nyelvükkel kinyalogatták. Olyan mennyei boldogságot okoztak nekem, amelyről korábban sejtésem sem volt.

Tekintete megmerevedett, miközben könnyei csorogtak az arcán. Egy pillanat erejéig abban reménykedve, hogy gyereket szülhet, dadogott még valamit, majd őrülten felsikoltott, és eszeveszetten jajveszékelni kezdett.

Hirtelen állati erővel felpattant, mint egy dühöngő vad, ellökte a körülötte állókat, és elindult, hogy holmiját összeszedje. Sietve mindenét összekapkodta, becsukta bőröndjét, és kezében tartva áthaladt a kábult tömegen.

A kijárat felé sietve ruhája alól előhúzott egy papírt, és azzal legyintett feléjük. Hangosan röhögve közölte velük, hogy az állomásparancsnoktól kapott egy vonatjegyet a trieszti szerelvényre, ami hamarosan meg érkezik.

– Örülök, hogy megszabadulhatok tőletek, ti barmok! – üvöltötte, és még azt is hozzátette, hogy egészen biztosan megelőzi majd őket a Palesztinába vezető úton.

Egy közeledő vonat füttyét lehetett hallani. Nina kilökte a vagon ajtaját, és leszállt. Egy pillanatra megállt a sínek között. Habozva körbenézett, és amikor megpillantotta a közeledő mozdonyt, nagy lendülettel elindult felé.


Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?