Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Amikor tanári pályafutásom kezdetén izraeli diákjaim megkérdezték, hogy magyar anyanyelvű új ole létemre miként tanultam meg ilyen gyorsan és ilyen jól héberül, általában két választ szoktam volt adni: hogy mi, magyarországi zsidók az asszimiláció művészei vagyunk, és én asszimilálódtam a héber kultúrához; és hogy nekem a költői nyelv az anyanyelvem, és nem fontos, hogy milyen nyelven. Mióta az eszemet tudom, verseket írtam; verseltem már akkor is, amikor még nem tudtam írni. Megszámlálhatatlanul sok magyar verset tudok betéve (1948-ig), anélkül, hogy tanultam volna őket; csak élvezettel olvastam és szavaltam. Tizenharmadik születésnapomra megkaptam Szerb Antal Száz vers című antológiáját. A kötetben a világirodalom száz remekművét találtam, eredeti nyelven és kiváló magyar fordításban. Így ismerkedtem meg a műfordítás művészetével. A magyar fordítás segítségével próbáltam kisilabizálni az eredeti angol, francia és német szövegeket. Így tanultam meg verset olvasni ezeken a nyelveken. Amikor Villon-verseket fordítottam ófranciából (és nem Faludyból) héberre, azt szoktam volt mondani, hogy egy mai újságcikket nem értenék franciául. Tizennégy-tizenöt éves koromban már verseket fordítottam angolból és franciából magyarra (Shakespeare-szonetteket és Baudelaire-t). Kétnyelvű szonett-fordításkötetemet Szerb Antal emlékének ajánlottam. 

Amikor tizenhat éves koromban, 1949-ben alijáztam, már tudtam, hogy héber költő és műfordító szeretnék lenni. Csak egyetlen baj volt: nem tudtam héberül. A Kfar-Glickson kibucban töltött első napon bementem a könyvtárba, kikértem a Szentivánéji álom héber fordítását. A héber címből (חלום ליל קיץ) két szót ismertem a cionista ifjúsági mozgalomból, a harmadikat, az álom szót nem. Ma már tudom, hogy ez igen gyenge, elavult héber fordítás volt. Leültem, és összevetettem a hébert az angol eredetivel és Arany János magyar fordításával. Az év végén már lefordítottam a darabból Puck epilógusát héberre. Évekkel később, kisebb javításokkal, bevettem ezt a fordítást a fordításkötetembe is. Két-három évvel később, katonai szolgálatom alatt jelent meg első fordításom héberül a Massa című folyóiratban, Aharon Meged és Tet Karmi szerkesztésében. Sok évtizeddel később, amikor Aharon Meged Izrael-díjat kapott, telefonáltam neki, hogy gratuláljak, és ő megemlítette, hogy annak idején ő adta ki az első fordításomat. Úgy éreztem, hogy fordítóként Arany János és Tóth Árpád küldetését töltöm be a héber irodalomban. A versírás viszont elapadt, amikor átváltottam héberre.

Radnóti írta az Orfeusz nyomában című kötete utószavában: „A műfordítás mindig csoda egy kicsit, csoda, ami megesik a költővel.” Úgy éreztem, hogy Arany Jánossal és Tóth Árpáddal hihetetlenül gyakran megesett ez a csoda, és kötelességemnek éreztem, hogy hagyományukat folytassam. Például József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét el sem kezdtem fordítani, amíg nem találtam meg a megfelelő megoldást a következő két sor fordítására:

Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit
יָדַעְתָּ, הַמְשׁוֹרֵר אֵינוֹ בַּדַּאי
סַפֵּר־נָא מָה אֱמֶת, לֹא מַה וַדַּאי

1969–1973-ban Angliában voltam a családommal, ahol feleségem, Ilana az Alexander-technikát sajátította el Londonban, én pedig angol irodalomból doktoráltam a sussexi egyetemen. Addig csak héberül írtam verselemzéssel, irodalomelmélettel foglalkozó tanulmányokat és könyveket; a sussexi egyetemen megtanultam angolul annyira, hogy elkezdtem angolul is írni. Eleinte mindenhonnan olvasatlanul elutasítottak mindent, amit beküldtem. Amikor megpróbáltam könyv formában kiadni a doktorátusomat, az egyik előkelő angol könyvkiadótól kaptam egy szép hosszú levelet, megmagyarázták, hogy sok szép dolgot találtak a könyvemben, de sajnos el kell utasítaniuk. Még mérlegeltem, vajon mi tetszhetett nekik és mi nem. Néhány évvel később ugyanattól a kiadótól megkaptam szóról szóra ugyanazt a levelet egy másik könyvemre valaki másnak az aláírásával.

- Hirdetés -

Amíg egyszer csak csoda történt, és a Style című folyóiratban kiadták egymás után két cikkemet. Ez megnyitotta előttem az utat más folyóiratokhoz, sőt még könyvkiadókhoz is. (Huszonegy könyvem jelent meg, többnyire angolul, egyiket még japánra is lefordították.) Felfedeztem a kutatómunka örömeit is, amikor hazajöttem Izraelbe, felhagytam a fordítással (azóta mindössze három vagy négy verset fordítottam). Azután meghívtak a Tel-avivi Egyetem héber irodalom tanszékére tanítani, ahol az évek folyamán haladtam a szamárlétrán a professzori kinevezésig. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen héber irodalomprofesszor Izraelben, aki angol irodalomból doktorált.

Mint Molière Úrhatnám polgára, aki egy szép napon megtudta, hogy egész életében prózában beszélt, én 1980-ban jöttem rá egy kognitív tudományos konferencián, hogy egész életemben a kognitív poétikát űztem. Sőt a doktorátusomban tettem le a kognitív poétika alapjait. Ma ez már elismert dolog: ezt állítja a Literary Theory – an Oxford Guide című könyv, és az angol Wikipédia is (igaz, a kognitív poétika nevet mások is bitorolják, és olyan dolgokra alkalmazzák, amilyenekkel egyáltalán nem értek egyet). Erre kaptam az Izrael-díjat és díszdoktorátust az osnabrücki egyetemtől. A kognitív poétika egy irodalomelméleti irányzat, azt kutatja, hogyan alakítják és korlátozzák a kognitív folyamatok az irodalmi formákat. Szerintem egyik legfontosabb tényezője, hogy nemcsak a mű tartalmát tudja rendszeresen kezelni, hanem érzelmi jellegét is. A következő példa mutathatja be, hogy mi a különbség. Edgar Allan Poe verssora „Chilling and killing my Annabel Lee” (Babits fordításában: „Meghűlt és meghalt a szegény”) egy szomorú esetet mond el; de az érzelmi jellege inkább gyerekes, játékos. Tizenhét éves koromban אלוני יצחק gyermekfaluban így fordítottam le: “חָלְתָה וְעָלְתָה נִֹשְמַת אַנַּבֶּל לִי”.

Hogy is kezdődött mindez? Jóval a gettó előtt, kilencéves lehettem, és nővérem, Márta tizenhárom, amikor Hanna néninél, az angoltanárnőnknél ültünk, és hallgattuk Schubert Pisztráng ötösét 78-as fordulatszámú hanglemezeken. Megkérdeztem Mártát, hogy mért hívják ezt pisztrángnak. „Hát nem érzed a zene pisztrángjellegét?” – kérdezte átszellemült mosollyal. Úgy éreztem, hogy engem kizártak egy nagy titokból, amit csak a felnőttek tudnak, s ennek a végére akartam járni. Csak jóval később tudtam meg, hogy a név onnan ered, hogy van benne egy sorozat variáció Schubert Pisztráng dalára. Amikor hivatásos módon kezdtem érdeklődni ilyen kérdések felől, megtudtam, hogy valóban vannak esztétikai minőségek, amelyekre esztétikai fogalmakkal utalunk, s amiben a mű érzelmi jellege nyilvánul meg. De hogy mi az a pisztráng jelleg, mai napig sem tudom (talán ficánkoló jelleg?). Többek között ilyen kérdéseket kutat a kognitív poétika a költészetben.

Miután befejeztem egyetemi tanulmányaimat, évtizedekig csak héber, angol és francia verseket elemeztem írásaimban. Magyarról csak fordítottam héberre. A rendszerváltás után kezdtem kongresszusokra járni Budapestre. Amikor először jártam ott, felújítottam a kapcsolatot gyermekkori barátaimmal, többek között Réz Pállal, aki akkor neves irodalomkritikus volt, és a Holmi című folyóirat szerkesztője. 1944-ben együtt menekültünk a gettóból, és a háború után is folytatódott a barátságunk, amíg Nagyváradon éltünk. Mindketten féltünk egy kicsit a találkozástól; én főleg azért, mert emlékeztem esztéta hajlamaira, és féltem, hogy túl tudományosnak fog tartani. Amikor megkérdezte, miről fogok előadni, lelkesen fogadta, és kérte, hogy írjak kognitív poétikai szempontból a magyar költészetről a Holmi számára. Örömmel adtam át egy cikket: Ady varázsa – vélt vagy valóságos? Réz Pál megsúgta nekem, hogy a szerkesztőség tagjai lelkesen fogadták a cikkemet. „Végre valami új – mondták –, nem marxizmus és nem szimbolizmus.” Ezután még két cikkemet adta ki, egyet a magyar hipnotikus költészetről, a másikat a fordítás művészetéről. Ezek után minden további cikkemet elutasította, mondván, hogy túl tudományos. Ezek máshol jelentek meg.

Első budapesti tartózkodásom során boldog-boldogtalannak meséltem, hogy ez az első látogatásom 1948 óta. Egyszer egy taxival elhajtottunk egy híd előtt, és megkérdeztem a sofőrt, melyik híd ez. „A Margit híd, s az ott a Margit-sziget.” „A Nyulak szigete” – mondtam mosolyogva, mert az Ady-versre gondoltam: „Vallott nekem a Nyulak szigete.” „Hát uram – mondta a taxis –, ezt ma már Margit-szigetnek hívják.” Másik alkalommal, amikor mondtam egy taxisofőrnek, hogy évtizedek után először vagyok Budapesten, ezt válaszolta: „Hát uram, ez igazán figyelemreméltó. Van, aki egy néhány éves külföldi tartózkodás után úgy tesz, mintha már nem is tudna magyarul. Önnek pedig a szókincse és a nyelvhelyessége kifogástalan, mondhatnám, irodalmi.” Be kellett vallanom, hogy irodalomprofesszor vagyok. Amikor Izrael-díjjal tüntettek ki, interjút készítettek velem a Tel-avivi Egyetem egyik kiadványa számára. Többek között azt kérdezték, hogy mit jelent nekem az Izrael-díj. Azt válaszoltam, hogy „megfosztottak attól a jogomtól, hogy azért zsörtölődjek, mert csak külföldön ismerik el a munkámat”.


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?