Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Benda Iván, fotográfus, akinek két kedvenc témája, a két kedvenc hazám, Izrael és a színház. A Jeruzsálemben készült képeiről kezdtünk el beszélgetni, de útba ejtetettük a Klauzál teret is, ahol az „Apám utolsó üzenete” című kiállítása volt. Így a Holokauszt témáját sem kerülhettük el. Az Emléknap, a Jom HaSoa alkalmából, Silló Sándor beszélgetett Benda Ivánnal.

Iván: Nagyon sokat járok Izraelben, régebben volt, hogy évente kétszer, háromszor is mentem fényképezni, mint egy megszállott.

Sándor: Valami terv szerint indulsz el? Tudod előre, hogy ebből most a Mea Shearim lesz, vagy a Szent Sír-templom?

Sok barátommal, kollégámmal ellentétben, mikor első alkalommal megyek külföldre, képtelen vagyok felkészülni. Amikor először 2000-ben nekivágtam Izraelnek, a keresztény-zsidó együttlét gyökerei érdekeltek, és ezek Jeruzsálemben vannak. Azt mondják, minden út Rómába vezet, de én úgy gondolom, hogy a mi kultúránk Jeruzsálemből indult, és Rómán keresztül vezetett Európába. Izraelbe akartam menni. Szerencsém volt, ezt én így mondom, de felfelé mutatok…, hogy a Pészach és a húsvét egybeesett, úgy ahogy az idén. Egyszerre megkaptam mindkettőt az első utamon.

- Hirdetés -

Először csak fényképeztem, és csak utána kezdtem olvasni hozzá, így a második, harmadik utam már sokkal célirányosabb volt.

Ilyenkor mint egy turista nézelődsz, vagy tudod, hogy mit keresel? Portrézni akarsz, vagy az épületek érdekelnek? Mindenevő vagy?

Nem mondanám, hogy mindenevő vagyok. Egyszerűen hagyom sodortatni magam. Az ünnepkörök nagyon meghatározóak, különösen Izraelben. 2000-ben Pészah idején toppantam be első alkalommal a Mea Shearimba. Még érintetlenebb volt, mint most. Ma már sokkal urbanizáltabb. Akkor még találtam ott olyan helyeket, amik az 18-19 századi európai zsidó életet idézték. Szerencsém volt, ott, a Mea Shearimban ez még érezhető volt. Most már egyre kevésbé, ahogy a modernitás beszivárog oda is.

Ez tudatos, hogy inkább a múltat keresed?

Az ember magát keresi! A saját kultúrájának a gyökereit keresi. Mindannyian így vagyunk vele. Tudatosan, vagy tudat alatt. Tapogatjuk azt, ami volt, ahonnan jöttünk. Európa is keresi a saját gyökereit. Ez minden kultúrára jellemző. Lehet, hogy egészen más dologra bukkanunk rá, mint amit kerestünk, és az nagyon izgalmas.

Komoly leltárod van a korábban fotózott anyagaidból. Ha most jönnél, mi lenne a cél? Mi az, amit még meg kellene keresned?

Azt gondolom, hogy leülnék az Óvárosban. Azt szeretem a legjobban. Most már évek óta így vagyok vele. Valamilyen szinten érzékelem a nagy Izraelt is, de már nem szeretek máshova utazni. Akkor érzem jól magam, ha ott vagyok. Persze nem mindegy, hogy hol ül le az ember. Ha izgat valami, akkor lefényképezem, de nincs már az az éhség, mint volt.

Ezt úgy képzeljem el, hogy leülsz egy szemlélődő pozícióba, és megvárod, hogy a lencse elé kerüljön valami?

Így van. Szemlélődő ember vagyok.

Nem vagy szégyellős? Nekem annak idején kamaszkoromban, amikor tanultam a szakmát, és most az újrakezdésnél is a legnagyobb bajom szembe kerülni egy emberrel. Neked nincs ilyen gondod?

Értem a problémát (nevet). Én sokat dolgoztam iparosként is. Rengeteg portrét készítettem. Nekem nem probléma, hogy valakire ráemelem a kamerát. Én közben tudok beszélgetni. Nem szeretem a teleobjektívet. Ha például egy színházi előadást fotózok, egy normál objektívet, vagy egy kis telét használok, mert akkor közelebb kell menni a színészhez. Így a díszlet is tud segíteni abban, hogy érzékeltessem a rendező elképzelését. Ő sem egy teleobjektívvel gondolkozik, hanem rálátással az egész színpadra. A színész teste, arca csak része ennek. Ez így van az utcai fotózásnál is.

Még visszakanyarodnék a gyökerekhez. Az összes fotódon mindig érzem, hogy a valóság talaján állsz. Ehhez képest nagyon furcsa lépés volt az utolsó kiállításod, az “Apám utolsó üzenete” című. Ezek kollázsok, montázsok. Hogy jutottál el ide?

Először a szövegeket próbáltam meg a képekkel úgy összepárosítani, hogy egymást segítsék. Ez a technika már az első világháborús könyvemben is jelen volt.

Képeiddel mintha vitáznál Heller Ágnessel arról, hogy lehet-e a Soát ábrázolni. Vagy Adornoval, hogy létezhet-e művészet Aushcwitz után.

Heller Ágnessel mi jó kapcsolatban voltunk, sokat beszélgettünk. Őt is levitték a Duna partra – gondolom, ezt tudod –, majdnem belelőtték a Dunába. Ő máshogy élte meg a Soá borzalmát. Lehet, hogy neki van, vagy volt igaza. De én úgy voltam vele, mint a hegymászó, aki fel akar jutni a hegy tetejére, hogy nagyobb rálátása legyen a világra. Érteni akartam, megérteni. Nem én foglalkozom a Holokauszttal, hanem a Holokauszt foglalkozik velem. Jön felém, és foglalkoztat.

A kiállítás egyik fele a képeid, de második fele, egy történészi gyűjtőmunka eredménye. A kiállításról készült dokumentumfilmedet is ez az alaposság jellemzi.

Rá kellett jönnöm, hogy két bázisa van egy fotográfusnak, és minden alkotónak, sőt azt gondolom, minden embernek. Az egyik az objektivitás, a tények, a másik pedig, ahogy véleményt formálunk. Ez a szubjektív rész, ahogy a filmben is elhangzott, amit én érzékelek, és a képeken keresztül közvetítek is. Az objektív tények, meg a plakátok, a rendeletek, a törvények kőkemény valósága. A kettő egymás mellett a hiteles. Lehet, hogy rosszul látom, de mellette vannak a tények, és ezek majd elgondolkodtatják a nézőt.

Jártál Auschwitzban? Fotóztál ott is?

Igen. Sőt, volt a kiállításon is kép, ami ott készült.

Auschwitzot le lehet fényképezni?

Amit ott látunk, az már olyan, mint egy múzeum.

’76-ban jártam ott először. Még abban a régi kelet-európai lepusztultságában láttam. Elhagyatottabb volt, inkább nézett ki romnak, mint múzeumnak. Megrázóbb volt, mint most.

Igen, mikor megérkeztem, épp két koreai kislány szelfizett a barakkok előtt, kedvesen mosolyogtak és szelfiztek. Nem hiszem, hogy valamit is megértettek abból, amit láttak.

Akinek nincs valami teljesen közeli érintettsége, az nem fogja föl. Nem hiszem, hogy át lehet ezt adni.

Nekünk az a dolgunk, hogy „lefordítsuk”, de nem csak egy korosztály nyelvére, hanem az utánunk jövőkére is. Ez a dolgunk. Nem hagyhatjuk, hogy ez megismétlődhessen! Ez a feladatunk. És ez nemcsak a zsidók ügye! Ez óriási tévedés! Az európai ember feladata és kötelessége.

Amikor Izraelben járok, minden keresztény helyet végigjárok és lefényképezek. A legutolsó könyvem, “Az út az igazság és az élet. Jézus élete.” Úgy gondolom, hogy ez lett a legjobb könyvem, mert ebben benne van minden. Az Ember van benne. És ez független attól, hogy valaki zsidó, vagy nem zsidó.

Mi most a legközelebbi terv?

Mikor megcsináltuk ezt a kiállítást, úgy gondoltam, hogy a Klauzál téren lenne a helye. Háromezer halottat találtak ott a gettó felszabadításakor. A kiállítás az ő mementójuk is. Végleges otthont akartam találni a kiállításnak, de a 7. kerületi önkormányzat nem volt ebben partnerem. Éreztem ezt, és gondoltam, ha megcsinálom ezt a filmet, az segíti majd a kiállítás ügyét. Partnert keresek. Egy helyet, ami ennek a kiállításnak otthont adhatna. Bennem megvan az erő, csinálom tovább. A másik terv egy könyv. Az “Élő Jeruzsálem” albumomat szeretném újra kiadni. 2000 körül jelent meg, és azóta sokkal mélyebb, gazdagabb lett az anyag.

Hányszor jártál itt azóta?

Harminchatszor.

És mikor jössz legközelebb?

Ha a koronás intézkedéseket feloldják, megyek.

Leülünk Jeruzsálemben az Óvárosban, és én lefotózlak majd, ahogy dolgozol…

Fotók: Benda Iván


Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.