Hoffmann Kishont Ferenc, akit Izraelben Efraim Kishon néven ismernek, 1924. augusztus 23-án született egy budapesti, nem vallásos zsidó családban. Már tizenhat évesen díjat nyert egy középiskolai novellaíró versenyen. A Horthy-Magyarország zsidótörvényei lehetetlenné tették számára az egyetemi tanulmányokat, ezért 1942-ben elszegődött ötvösinasnak. A németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, az év végén Kishontot – a budapesti zsidó gimnázium többi érettségizett diákjával együtt – Jolsvára (Szlovákia) hurcolták munkaszolgálatra. Naponta meneteltek kilométereken át rendezett szállás és ellátmány nélkül, és őreik bármikor lelőhették őket. Naphosszat robotoltak egy fűrésztelepen gyalázkodások, szidalmak és fenyegetőzések közepette. A tiszt azzal fogadta őket, hogy meghalni jöttek a táborba, és mindent megtesz, hogy ez lassan és kínokkal történjen. De amikor megtudta, hogy Hoffmann kiváló sakkozó, áthelyezte az irodájába, ahol kedvére játszhatott vele. Hála az irodai munkának, fogolytársainál jobb ellátást kapott, három barátjának is juttatott belőle. Munkája közben kihallgathatta a katonák beszélgetését, megértette, hogy sorsuk reménytelen. Szabadságos magyar katonáknak járó papírokat hamisított magának és társának, megfelelő ruhákat szerzett, megvesztegettek néhány szlovákot, és vonaton Budapestre szöktek. Szüleivel és testvérével együtt túlélték a holokausztot, hála keresztény szomszédjuknak, Gabrovitz Józsefnek, aki elbújtatta őket a pincéjében, ellátta őket élelemmel és gyógyszerrel. 1989-ben Gabrovitz megkapta a Világ Igaza kitüntetést a Jad Vasemtől.

Hoffmann 1948-ban befejezte az ötvösképzést és művészettörténeti tanulmányait, Kishont Ferenc néven kezdtek megjelenni humoros írásai. 1949 májusában alijázott, a belépésnél a hivatalnok Efraim Kishonra változtatta a nevét. A Haifa melletti Sear-Haalija átmeneti sátortáborba küldték, majd csatlakozott Kfar-Hahores kibuchoz, ahol különféle feladatokat látott el: volt villanyszerelő, lovász, dolgozott a narancsligetben, mosogatott, tisztogatott, takarított. Ekkoriban már megjelentek humoros írásai az Új Kelet hasábjain. Első, Ige – mige című kötetében (1951) megjelentek magyarul szatirikus írásai, a gyűjteményt Avigdor Hameiri fordított héberre. A kibucban, miután kitakarította a vécéket, mindennap héberül tanult régi nyelvkönyvekből, és Jehuda Gur héber szótárát másolta kézírással, így magolta az új nyelvet. Később Pardesz-Hannába, majd Tel-Avivba költözött. Éjszakai szerkesztőként dolgozott az Új Keletnél, ulpanon tanult, és küldözgette szatíráit a héber lapoknak. 1951-ben kezdett a könnyű héber nyelven megjelenő napilap rovatába szatírákat írni. 1951-ben jelent meg a Davar című újságban az Egy tel-avivi csatorna története, a későbbi filmforgatókönyv (Blaumilch csatorna) alapja. 1953-ban a Habima átütő sikerrel mutatta be első darabját Akinek tolják a szekerét címmel.

Az ötvenes évek elején Kishont naponta közölt tárcát a Maariv című lapban, hamarosan ez lett a népszerű Egy gödölye rovat. Az eddigi sikerek után Kishont hamarosan új alkotóterületen, a filmvásznon jelentkezett.

1964-ben megírta és megrendezte az ötvenes évek első nagy alijahulláma idején játszódó Szalah Sabati című filmszatírát egy észak-afrikai vagy talán ázsiai zsidó, Szalah Sabati és családja letelepedésének viszontagságairól. Sok más írásához hasonlóan Kishont itt is Izrael kulcskérdéseit figurázza ki: olék befogadása, kétkezi munka, kibucok, politikai pártok. Ez volt az első alkalom, amikor izraeli film bátorkodott szatirikus fényben ábrázolni az addig mitikus, már-már szent fogalmakat.

- Hirdetés -

Kishont forgatókönyve az ötvenes években a katonaságon belül működő sikeres színjátszó együttes részére írt jelenetek alapján készült. A színpadon és a filmben is Haim Topol játszotta a főszerepet. A színtársulat tagjai egy évtizeddel fiatalabbak voltak Kishontnál, és nem igazán hitték, hogy a jelenetek, például az Új szocialista (Szalah első élményei az átmeneti táborban) megnevettetik a közönséget. A háta mögött kifigurázták Kishont akcentusát, és arról pusmogtak, hogy darabja, az Akinek tolják a szekerét miatt fejébe szállt a dicsőség. De a jelenetek elsöprő sikert arattak, és a film alapját is megteremtették.

A film görbe tükröt tart a kibucok kis bürokratái elé, akik megfeledkeztek róla, milyen is a kétkezi munka, nem értik, milyen sajnálatra méltó körülmények között élnek a szomszédos átmeneti tábor lakói. Az ole helyzetét kísérő nemtörődömség a film szerint a beilleszkedésükkel kapcsolatos bürokratikus intézkedéseket, például a munka- és a lakhelyek kijelölését is jellemzi. A filmben a pártok tagjai korrupt figurák, megvesztegetnék az átmeneti táborok lakóit is, a Keren Kajemet képviselői pedig csalással igyekeznek minél több adományt szerezni. Bár a film nem hallgatja el az olék és a már itt élők közti összetűzéseket, bizakodó képpel fejeződik be: Szalah gyerekei kibucnyikokkal házasodnak össze, a más-más csoportból érkező fiatalok egybekelése a maradék zsidóságot összegyűjtő Izraelt szimbolizálja.

Bár Kishont szatírái már jóval a film megszületése előtt bírálták az izraeli állami szerveket és bürokráciát, film ekkor még nem szállt szembe a hatalommal, nem kritizált intézményeket, propagandaeszköznek használták. A Szalah Sabati volt az első állami szervekkel szembeforduló film. És bár Kishont szatirikus írásait nem követte nyílt felháborodás, a Szalah Sabati nagy vihart kavart a vezetés körében. Golda Meir ellenezte, hogy az alkotást Hollywoodban bemutassák, Abba Eban szerint pedig nem tanácsos olyan országokban bemutatni, amelyek nem ismerik Izraelt, nehogy rossz kép alakuljon ki a fiatal államról, és aggodalmát fejezte ki, hogy Izrael ellenségei a film egyes jeleneteit fölhasználhatják arra, hogy eltántorítsák a zsidókat az alijától. Hasonló felfogás a filmkritikusok körében is hangot kapott, megrendítette őket a rendszerkritikus szatíra, de tartottak a film külföldi bemutatásától.

A sok ellenérv nem befolyásolta a nézőket, a közönség a filmre szavazott. A Szalah Sabati minden korábbi izraeli mozisikert felülmúlt. Csaknem 1,2 millióan nézték meg a burekaszműfaj archetípusát (főleg a más-más hátterű csoportok közti kapcsolatokkal foglalkozó műfaj). A következő tizenöt év burekaszfilmjei a Szalah Sabati mintáit követték. A film külföldön is óriási sikert aratott. New Yorkban hat hónapig játszották, Oscarra jelölték, és megkapta a Hollywood Foreign Press Association külföldi filmeknek járó díját. Fesztiválokon számos díjjal jutalmazták a filmstáb tagjait, többek között a San Franciscó-i filmfesztiválon (1964) elnyerte a legjobb színésznek és a legjobb forgatókönyvnek járó díjat.

Utólag filmkritikusok úgy vélték, hogy a Szalah Sabati rasszista, és a korszakban elterjedt, a keleti olékról megfogalmazott orientalista szemléletet tükrözi. A film ugyan nem árulja el, honnan érkezik Szalah és a családja, sokszor beszél többes szám első személyben, így családjával együtt a keleti zsidót képviseli. Szalah több nevetséges, problematikus jellemvonást hordoz: erős az akcentusa, görnyedten jár, analfabéta, nem tudja, hány gyereke van, és mi a nevük, elmondja magáról, hogy még életében nem dolgozott, és így kívánja folytatni Izraelben, nem talál munkát, részegségig leissza magát, a napokat végtelen ostáblapartikkal tölti, és durván beszél feleségével és lányaival. Feleségét trágár, perlekedő, tudatlan asszonynak mutatja be, a család tagjai sosem láttak lakást, csapot, villanykapcsolót. Más kritikusok más jellemvonásokat hangsúlyoznak, mérsékelik az orientalista perspektívát: Szalah vezető, életbölcsességgel rendelkezik, képes ráncba szedni az útjába kerülő askenáziakat, rávilágít lustaságukra, rasszista nézeteikre, az intézmények igazságtalanságaira. Megint mások szerint a film nem rasszista, hanem a jiddis színház jól végződő melodrámáinak hagyományára épít. És vannak, akik azt hangsúlyozzák, hogy a film azonosul az olék problémáival, rávilágít az igazságtalanságokra, a diszkriminációra és megvetésre, élesen bírálja a fogadó országot is. Kishont, akit az évek során számtalanszor faggattak a film rasszizmusáról, arról beszélt, hogy Szalah alakját egy Szaadja nevű férfiról mintázta, akivel Sear-Haalijában találkozott. Máskor pedig kiemelte, hogy Szalah szemszögéből mutatta be a befogadás nehéz útját, amit ő maga is végigjárt: „Szalah én vagyok” – mondogatta.

Kishont soha nem tanult filmezni. A Szalah Sabati forgatásakor nem ismerte a szakkifejezéseket, nem tudott forgatókönyvet írni, ezért lerajzolta magának, hogyan képzeli el az egyes jeleneteket, a margóra pedig lejegyezte, mi is történik ott. A Szalah Sabati sikere megnyitotta előtte a filmes világ kapuit. Még négy szatirikus hangvételű filmet írt és rendezett: Ervinka (1967), Blaumilch csatorna (1971), Azulai, a rendőr (1972), Róka a csirkeólban (1977). Kishont az első izraeli, akit két alkalommal jelöltek Oscar-díjra, három Golden Globe-ot is nyert. Külföldön két tévéfilmet rendezett a darabjaiból: A házasságlevél (1984), Húzd ki a dugót, forr a víz (1987).

Kishont polihisztor volt, és a szellemi élet különböző területein működött: csaknem harminc éven keresztül (1954-től a nyolcvanas évekig) a Maarivban jelent meg az Egy gödölye humoros-szatirikus rovata, több mint ötven könyvet írt héberül, és tizenkét színdarabot, öt filmet írt és rendezett, ezekből néhányat (Szalah Sabati, Azulai, a rendőr, Blaumilch csatorna) színpadra is átdolgozott.

Kishont rendszeresen együtt dolgozott magyar anyanyelvű izraeli művészekkel. Az ötvenes évek elején például Avigdor Hameiri fordította héberre Kishont első könyvét (Ige – mige). 1967-ben Dos karikaturistával közösen jelentette meg a Bocsánat, hogy győztünk című könyvet a hatnapos háború izraeli győzelméről. A könyv izraeli és nemzetközi sikert aratott.

Kishont nemcsak Izraelben, hanem világszerte népszerű, ő a legismertebb és legtöbbet fordított izraeli író és szatirikus: könyveit harminchét nyelvre fordították le, és több mint negyvenötmillió példányban adták el. Darabjait a világ tizennyolc országának hatvanhét színpadán mutatták be.

Kishont műveinek egy része befelé, a magánélet felé fordul, a szerelem, a családi élet a témája, más részük kifelé tekint, és az izraeli társadalmat vizsgálja, a hatalmat, a bürokráciát, az ole és a befogadó ország találkozását. Műveinek ez a csoportja azt emeli ki, hogy a messziről jött, aki kívülről szemléli Izraelt, látja igazán az ország életének nevetséges és abszurd mozzanatait. Műveiben pontos látleletet ad a „pártocskák” országáról: mindenki improvizál, támogatót emleget, holott senki nem áll mögötte; ami csak elromolhat, elromlik; udvariasságról szó sincs; az ország szereti az aliját, de nem szereti az olét. Írásait így definiálta: „Kis tűvel kiszúrják a felfújt léggömböt.” Írói technikáját a sakkozáshoz hasonlította: még csak az első lépésnél tart, de máris tudja, mi lesz a nyolcadik. Ahogy mondta, olyan rutinos a nevettetés művészetében, hogy nagy biztonsággal megjósolhatja, milyen mértékű kacagással fogadja a közönség egy-egy írását. A műveiben megfogalmazott kritikát átitatta a fiatal és rendetlen ország iránt érzett szeretete. Kishont nemcsak az izraeli identitást határozta meg, hanem a héber nyelvet is formálta. Idegen nyelvű, „turista volt a nyelvben”, ezért észrevette azt is, amit nem lát, aki beleszületik a nyelvbe. A héber nyelv nála a humorizálás eszközévé vált, az írásaiban használt fogalmak nyelvi fordulatokká. Kishont ötvösmunkát is végzett, festett, biliárdozott, pingpongozott és sakkozott, egy számítógépes sakkjátékprogram fejlesztésében is részt vett.

Kishont gyors és elsöprő sikert ért el Izraelben, már 1964-ben rendeztek versenyeket, ahol művei szakértői mérkőztek egymással. Az évek során számtalan díjban részesült, többek között Nordau-díjat, Szokolov-díjat, David Hárfája-díjat, Zsabotinszki-díjat kapott, a Tel-avivi Egyetemen és a Ben-Gurion Egyetemen tiszteletbeli doktorrá avatták. 2002-ben Izrael-díjjal tüntették ki életművéért, Izrael Államot és társadalmát gazdagító munkájáért.

Kimagasló sikerei, az ötvenes években kezdődő, széles körű elismertsége ellenére Kishont egész életében be nem fogadott kívülállónak érezte magát. Életrajzírója, Jaron London szerint az ötvenes és a hetvenes évek között egyedül uralta az izraeli szatírát. A hetvenes évek közepétől alábbhagyott izraeli népszerűsége, és egyre gyakrabban támadták hangadó izraeli értelmiségi körökben. London ezt Kishont jobboldali politikai beállítottságával és az izraeli társadalomban végbement változással magyarázza – ezeket a változásokat kevésbé bírálta. Külföldi sikere viszont ugyanekkor fokozódott. Kishont azt állította, hogy próbált nemzetközi sikereivel vigasztalódni, de nem tudott megbékélni izraeli helyzetével, azzal, hogy kritikusok és irodalomértők mellőzték, eltekintettek több évtizedes, a színház, a film és az irodalom terén elért sikereitől. „A változás a kritikusok körében történt, nem izraeli és nemzetközi tisztelőinek millióinál. […] Kishont hírneve a kritikák ellenére megmaradt” – mondta Amosz Ettinger népszerű, neves személyiségeket vendégül látó televíziós műsorában (1989), ahova többek között Kishont Ferencet is meghívta. Így próbálta kifejezni az izraeliekhez fűződő bonyolult kapcsolatát.

Kishont 1997-ben az észak-svájci Appenzellbe költözött, a házat a svájci kormányzat bocsátotta rendelkezésére, Izraelbe látogatóba járt rendszeresen. Bár ott élt, nem fogadta el a svájci állampolgárságot, nem akart ismét zsidó lenni Európában.

Kishont háromszor nősült. Első feleségétől született fia Rafael (Rafi, 1957), második feleségétől Amir (1964) és Ranana (1968). Kishont 2005-ben hunyt el. A tel-avivi Trumpeldor temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékét Herzliában, Netanjában és Beer-Jaakovban a nevét viselő utcák őrzik. 2014-ben emléktáblát helyeztek el tel-avivi otthona bejáratánál.

Héberből fordította Kelenhegyi Andor


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

- Hirdetés -