Elolvastam Tuvja Raviv (Született Révész Tamás, 1934. Bajmok) könyvét egy szuszra, mint egy jó regényt. Mert ez egy háborúkon keresztül megőrzött, megerősített emberi tartás regénye: egy izraeli páncélostiszt önéletírása. Nem tudtam egyből a közepébe vágni, ő is tudni akarta, hogy én ki vagyok. A szerzővel Magyarországról és Izraelről, csalódásokról és reményekről beszélgettem.

– Hogyan született meg a könyv?

– Van három nagy fiam, és kilenc unokám. Ez a legfontosabb előzmény. Ők már hosszú évek óta mondják, hogy könyvet kellene írni az életemről. Én ehhez túl öreg vagyok. Ezzel szereltem le őket mindig. Valamikor tíz évvel ezelőtt az egyik volt katonám csinált egy kiállítást Askelonban. Meghívott rá. Szívesen elmentem, mert a katonáimat nagyon szeretem. Hősök voltak, mindig azt mondom róluk. A megnyitó után leültünk beszélgetni egy kávéházban. Kiszakadt belőle, ami a szívét nyomta: nincs rendben ebben az országban valami! Bennünket, akik a Jom Kipuri Háborúban harcoltunk, piros szőnyeggel kellett volna, hogy várjanak. Dicsőség illetne meg minket.

Ez kötelességünk volt – válaszoltam –, én elégedett vagyok és büszke erre az országra, mert látom, hogy óriásit fejlődött ezalatt a 70 év alatt, hét háború közepette. Ott volt egy barátja, aki nem volt a katonánk. Neki nagyon tetszett, amit mondtam, és mielőtt elbúcsúztunk, előállt az ötletével: Tuvja! Én videóra akarom venni a történeteidet. Kérdezlek, és te mesélsz. Beleegyeztem. Tízszer jött el ide a kamerával, és felvett 14 óra anyagot, amit én meséltem.

– Csak a harcokról?

- Hirdetés -

– Nem! Mióta megszülettem. Bajmokról, a szerbiai magyar faluról, a családomról, akiket elhurcoltak, és akik közül senki nem tért vissza. A menekülésünkről az anyámmal és a bátyámmal Budapestről és Zagyvarékasról, ahol rejtegettek a nyilasok elől, és a hazatérésről, a háború utáni Jugoszláviáról. A csalódásról és a reményről, az Izraelbe érkezésről, a kamaszéveimről, a katonaságról, az izraeli háborúkról és tovább egészen mostanáig.

Elmúlt két-három év, és a fiaim megint kezdték, hogy: könyvet! Akkor már engem se hagyott nyugodni, hogy minden feledésbe merül. Van itt két író, akik együtt dolgoznak, Ilan Kfir és a Dani Dor, ők már legalább 30 könyvet írtak. Ilan Kfirt jól ismertem, mert velünk volt a háborúban. Nem volt a katonám, tudósító volt. Felhívtam és elmondtam neki, hogy mit akarok. Írjatok egy könyvet rólam! Megmondták az árát, nem kis pénz volt, de én egy igazi könyvet akartam a katonáim számára. Minden évben októberben van egy megemlékezés Latrunban, a dandárunk emlékművénél, ott akartam szétosztani ezt a könyvet a katonáimnak. Megegyeztünk. Odaadom nektek ezt a 14 órás videofelvételt, hogy írjátok le. Ami elkészül, azt én kijavítom vagy hozzáteszek, ha kell. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy a borítón az én nevem szerepeljen, mint író. Én viszont ahhoz, hogy legyen rajta, hogy Kfir és Dor közreműködésével, sőt Gilad Ben Amar is, aki a videofelvételeket készítette, hiszen neki köszönhető az egész. Megjelent a könyv, kinyomtattuk 1000 példányban, és a következő megemlékezésen kiosztottam annak a 400 katonámnak, aki ott volt.

– Egy ilyen hadtörténeti memoárnál nagyon fontosak az adatok. A Te könyvedben minden ott áll, egzakt földrajzi helyzete minden hadmozdulatnak, a páncélosok pontos számadatai, a veszteségek, az elhunyt vagy megsérült katonáid nevei, néha még pár mondat a családi hátterükről is. Voltak jegyzeteid, vagy kutattál hozzá?

– A fejemben volt minden adat, ami a könyvben szerepel.

– Bíztál abban, hogy minden adatra jól emlékszel? Mielőtt először megjelent, átnézte valaki katonai szakértő, történész?

– Igen, átnézték, de nem sokat javítottak benne. Mondok egy példát: említem a könyvben az újvidéki razziát vagy inkább vérengzést, 1942 januárjában, amikor a magyar hadsereg több ezer szerbet és zsidót meggyilkolt. Én emlékeztem Feketehalmy nevére, de többre nem. Dani Dor felkutatta az egész történetét. Vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferencnek hívták, bíróság elé állították, és kapott egy pengő bírságot, több ezer ember meggyilkolásáért! Utána Németországba szökött, csatlakozott az SS-hez. Szálasi alatt visszajött, és honvédelmi miniszterhelyettes lett. A háború után kiadták Jugoszláviának és ott háborús bűnösként halálra ítélték, és kivégezték. Dani Dornak köszönhető, hogy ez is bekerült a könyvbe. De ami az én életemben történt, az mind itt volt a fejemben.

– Ez, ahogyan az első hazádra gondolsz, fontos volt, amikor itt új életet kezdtél? Erőt adott a szakításhoz és ahhoz, hogy az új hazádat szolgáld?

– Én, amikor a hajóról leszálltam Haifán 14 éves koromban, el akartam törölni az egész múltamat. Mintha nem lett volna. Mind a két nagyapám büszkén vallotta magát magyarnak. A magyar hadseregben szolgáltak az első világháborúban, és védték a magyar hazát. De ugyanez a hadsereg, amiben harcoltak, ugyanez a hadsereg rángatta ki őket a házukból, ugyanezek vagoníroztak be őket, és küldték Auschwitzba, a halálba. Volt, aki azt mondta – komoly szakember–, hogy ezt nem lehet így megírni, és durván a pofájukba vágni. De hát ez történt! Nem lehet elvárni egy tízéves gyerektől, aki ezt átélte, hogy felejtse el, vagy törölje el. Nem lehet! Én képtelen voltam erre. A két nagyapámat utoljára hétéves koromban láttam.

Izraelbe érve évtizedekig nem beszéltem egy szót sem a holokausztról. Boldog voltam, hogy van hazám. Bajmokon jól éltünk, gazdagok voltunk. Édesanyám ki akarta taníttatni a két fiát orvosnak, ügyvédnek. Amikor alijáztunk, eleinte egy mosavban laktunk. Hogy pénzt keressek, volt olyan nap, amikor kihajtottam a falu teheneit a mezőre. Anyám meglátott és elsírta magát: „Ez lett belőled! Ezért szültelek, hogy tehénpásztor legyél!” Én meg azt válaszoltam neki: „Mit sírsz, anyám? Itt a tehenek is zsidók!  És tudod, mit? Lehet itt bármi, jöhet itt jó vagy rossz, Bibi vagy bárki más, nekem akkor is ez az ország a hazám és nemcsak szeretem, hanem rajongok érte. Hiába piszkálnak azzal, hogy ilyen emberekről, mint te, Tuvja Raviv, más országokban utcákat neveznek el. Nem bánom! Én újra megtennék mindent Izraelért.” 

– Keveset beszélsz a könyvben a magánéletedről, nyilván az arány ilyen volt. A harcok idején hányszor láttak a fiaid egy héten?

– Amikor háború van és harcolsz? Volt, hogy hónapokig nem találkoztunk. Amikor szabadságon voltam, elvittem a családomat kirándulni. A katonaságban nincs munkaidő. Beosztás van. Ha éppen nem volt háború és otthon voltam, a harckocsizókat tanítottam, és dolgoztam abban az iskolában is, ahol parancsnokokat képeznek. Mikor a sebesülésem után a páncélos csapatok parancsnokának, Haim Barlevnek az irodavezetője voltam, volt olyan, hogy már 7 órakor bent voltam az irodában és este 10 órakor hagytam el.

– Ezt hogyan tűrte a család?

– Nehezen.

– Mit kérdeztek, amikor hazajöttél?

–  Beer Seván laktunk, és amikor elmentem meglátogatni a sebesült katonákat, akik a beer sevai kórházban feküdtek, a legnagyobb fiam is velem akart jönni. Nagyon büszke voltam arra, amit a katonáimnak mondott: „Kár, hogy nem vártatok egy kicsit, hogy én is részt vehessek ebben!“ Kiskamasz lehetett akkor, még nem lehetett katona. Ma már 63 éves. Ő most állandóan azon dolgozik, hogyan lehetne ebből a könyvből filmet csinálni. Nagyon szeretnek a fiaim és az unokáim is.

– Szoktál mesélni nekik ezekről az időkről?

– Sokat! Az unokáim arra is megkértek, hogy menjek el az osztályukba, az iskolájukba, hogy meséljem el a többieknek is. Ilyenkor összeszedtek több osztályt is, volt ott vagy 80 gyerek, ha nem több. Meséltem, és az unokáim büszkék voltak rám!

– A mamádat az izraeli fejezetekben alig említed.

– A mamám rendkívüli asszony volt, háromszor adott nekem életet. Egyszer amikor megszült, egyszer amikor elszöktünk Budapestre és egyszer, amikor már úgy tűnt, hogy mindennek vége, de ő szerzett nekünk hamis iratokat. Ezt beleírtam a könyvbe is. Apám nem volt, ő volt mind a kettő egy személyben.

Itt, Izraelben, Kfar Smariyahuban épített egy házat magának, dollármilliókat érne most, ha még megvolna. De az a ház a fekete földre épült. Mozgott, süllyedt, ujjnyi repedések voltak a falakban, besütött a nap. Egy dombon állt, anyámnak fel kellett kapaszkodni, ha lement a boltba.

Idős volt, nehéz volt neki így. Eladtam azt a házat, és Netanján vettem neki egy óriási lakást 5 szobával. Kialakítottam neki egy külön bejáratú lakrészt, szobát fürdőszobával, mindennel. Csak a terasz 16 méter hosszú volt! A többi szobát berendeztem, mindegyiket két ággyal. Add ki! Ezt a környéket szeretik a turisták. És az édesanyám öreg korára feléledt! Nagyon szerette ezt a bizniszt.

– Ő intézte a szobakiadásokat?

– Ő intézett mindent. Ez rengeteg pénzünkbe került, de nem érdekelt. A bátyám sajnálta. Mondtam neki, ha adtunk az anyánknak még 2 évet, amikor boldog volt és jól élt, már megérte.

– Hány évet élt még ott?

– Kettőt.

– Ő nem féltett téged a harcok idején?

– Dehogynem féltett! Én ’56-ban megsebesültem, ez is benne van a könyvben. Penicillint kaptam, de kiderült, hogy érzékeny vagyok rá. Földuzzadtam. A fejem ekkora volt, és fekete voltam, mert megégtem. A szememet sem tudtam kinyitni. Anyám odajött és zokogott: „Mit csináltak veled?” Én meg csak arra gondoltam, hogy boldog vagyok, mert adtam valamit a hazámnak. Később amikor jött, már egy kicsit ki tudtam nyitni a szememet és láttam, hogy sír. „Anyám, ne sírj! Semmi nem történt, minden rendben lesz, majd fölépülök.” Ő azt hitte, hogy megvakultam. Az arcom elé tette az ujjait. „Mennyit mutatok, mennyit mutatok?” „Négyet.” Akkor megnyugodott. Én pedig hamarosan felépültem.

– Jártál azóta újra azokon a helyeken, ahol a nagy csatáid voltak?

– Csak egy helyen voltam: Jordániában, Karamehnél. Felállítottak ott egy nagy emlékszobrot, és az átadáson mindenki részt vett. Meghívtak bennünket is, az egykori ellenséget. Úgy mutatják be azt a csatát, mintha egy nagy győzelmük lett volna. Igazuk is van. Ők győztek. A szobrot a jordán király minden évben meglátogatja. Mi Latrumban szoktunk emlékezni az emlékműnél. Megnyomsz egy gombot, és egy hang elmondja a 600-as dandár történetét. Van ott egy acélba vésett térkép is, látod és hallod is a történetet. És ott van az emlékmű. Két óriási szikla, marják egymást.

Órákig beszélgettünk, és csak mikor eljöttem onnan, jöttem rá, hogy mennyi minden hiányzik a könyvből, amit szóba sem hoztunk. Nem beszéltünk a katonai-diplomata éveiről és Szarajevóról sem, Tuvja utolsó háborújáról, ahol az ostromlott városból mentette a zsidó családokat. 

A magyar kiadás címe: Tuvja Raviv: Egy izraeli páncélostiszt élete – Bajmoktól Szarajevóig

Epilógus:
Már majdnem kész voltam, mikor Tuvja felhívott: „Ne felejtsd el megköszönni a nevemben az áldozatos és szakszerű munkát a magyar kiadásban résztvevő barátaimnak! Szilágyi Erzsébet műfordítónak, Számvéber Norbertnek, aki a könyv katonai szakértője volt és az előszót írta, és Sisák Gábornak, aki rendkívüli odaadással és szeretettel intézte a könyv kiadását”.


Az írás megjelent a Mazsihisz oldalán is.

- Hirdetés -