Hazugságspirál

– avagy a fék-nyúz természetrajza

Hazugságspirál – avagy a fék-nyúz természetrajza

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Sietve szeretném köztudomásra hozni, hogy az alábbiakban sok jóra ne számítson, aki kihívva maga ellen a sorsot, nem kattintott másvalaki írására, merthogy én mindjárt az első bekezdésben kimondom a frankót: inkompetens, minden szaktudást nélkülöző véleményemmel fog szembesülni, aki megtisztel a folytatásra fordított figyelmével.

Pedig én mindent megtettem, hogy!

Hetek óta keresem a bölcsek kövét! Feltúrtam a lakást pincétől padlásig, végigkutattam a zsebeimet és még a gatyám korcát sem átallottam kifordítani. Mégse sehol. Márpedig enélkül tapodtat sem lenne szabad továbbhaladni. Mert milyen ember az – de pláne meg, ha még újságírónak is mondaná magát a nyomorult –, aki nyilvánosság elé mer állni olyasféle kijelentésekkel (értsd: hírekkel, információkkal), amelyek igazáról ne lenne meggyőződve ezer, na jó, de legalább 110 százalékig. Hát ezért kérdem én most is és már jó ideje: hova lett az igazság? Mert manapság – tisztelet az elenyésző kisebbségnek – mindenki csak beszél és beszél, mondja a magáét, akár van füle-farka, akár nem.

Az egész úgy kezdődött, hogy néztem a tévét és visszanézett rám egy fej, aki azt búgta rebegő pillákkal, hogy van a világban egy bizonyos fogkrémmárka, amelynek használatát 10 fogorvos közül kilenc ajánlja. Ne tessék lehurrogni, hogy ez egy reklám, persze hogy az, de hát, mint minden közhírlelésnek legalább fikarcnyi hitelének lennie kellene – nemde? Tízből kilenc… Hiszi a piszi! Ha legalább azt az egyet megneveznék, akinek kétségei támadtak a szerintem soha és sehol el nem végzett felmérésben, arról már nem is beszélve, hogy mennyi a hitele annak vizsgálatnak, amelynek során tíz embert kérdeztek meg. Hol van egy ilyennek például a hibahatára?! Felteszem, hogy a számlaírásnál, mert hogy a profik ingyen nem hazudnak, na ez biztos, mint a halál.

- Hirdetés -

Elfogadom, ez piti ügy, én azonban olyasféle próbálkozásnak tekintem, mint amit a szakzsargon beetetésnek mond. Elébb csak apró füllentésekkel, kis csúsztatásokkal állnak elő a propagandisták, aztán egy szép napon (szép a fenét!) arra ébredünk, hogy már az ordenáré hazugságokra sem kapjuk fel a fejünket, mert megszoktuk, bele és hozzászürkültünk a való világ világtalanjainak magyarázkodásihoz. Csak kapásból: meg tudja mondani a bárki is, hogy a földön szerte szét dúló törzsi háborúkból, melyikben ki az agresszor és ki a megtámadott? Még jó, amikor hetente változik a “helyzet megítélése”, amúgy pedig csak legyintünk, és rá sem bagózunk a sunyi és alattomos átverésekre, amelyek életveszélyes velejárója, hogy egyre kevésbé tudunk különbséget tenni a valóság és annak égi mása között. Így lesz a lényegtelenből fontos ügy és az égszakajtóból szóra sem érdemes semmiség. Mert az isten szerelmére, hát az a mi legnagyobb gondunk, hogy éppen ki ül a bársonyszékben, vagy hogyan csámborgott át a képviselő úr az egyik pártból a másikba? A létünk a tét polgártársaim, miközben a kérészéletű senkiházik köpönyegforgatásán bosszankodunk.

Sok a duma, tengernyi a javarészt ingatag alapokra épülő jólértesültség. Azt mondják ez világjelenség. De engem az foglalkoztat, amikor a látszólagos igazságkeresés és a hamis úrfelmutatás beszivárog a politika vérkeringésébe. Azt, hogy szeretünk a jól értesültek álarcában tetszelegni – megszoktam, sőt olykor még szórakoztat is. Az persze már korántsem, amikor egy magas hivatal szóvivője úgymond véletlenül az IDF titkos bázisainak térképét teszi közszemlére a sajtóban – az utólagos magyarázkodása szerint, jóhiszeműen. Jóhiszeműen… Hiszi, akinek két anyja volt! De akár igen, akár nem: tessék lapátra tenni, ám erről sehol egy árva sor sem. Vagy a másik nagy tudású, aki darabra megmondta, hogy ha egyszer eljön a végítélet (értsd: az irániak által beígért háború), legalább 2.000 rakétával fogunk farkasszemet nézni az első pillanatban – abból a 160.000-ből, amelyikről tudni vélik a hozzáértők, hogy elpusztításunkra öltek beléjük annyi pénzt, amennyiből akár ismét kelet Párizsává emelhetnék a szomszédos ország mindmáig romos fővárosát.

Honnan veszik ezeket a gyakorta egymásnak is ellentmondó sületlenségeket? Van megbízható forrás? Tételezzük fel, hogy igen: de biztos, hogy a péntek esti vacsora előtt kell riogatnia a békés polgár hétvégi nyugalmát, hogy mi vár rá, ha… úgy alakul? És hogy teljesebb legyen a kép: részletekbe menő elemzést olvasok a minap arról, hogy az izraeli lézer-fegyver rendszer tökéletesítése milyen stádiumban van. Ezzel a fáradtsággal akár körlevélben is eljuttathatnánk a bennünket körülvevő nem feltétlenül baráti államok illetékes hadurainak, hogy kell még két év mire hadrendbe állíthatjuk – addig meg ha nincs is tárva-nyitva a kapu, azért még bátran lehet próbálkozni.

A magát a közel-kelet kremlinológusnak mondó barátom azzal hűti indulatomat, hogy mindez a jól kifundált dezinformáció része, dehogyis vagyunk mi a hülyék országa! A megtévesztő híreinkkel csőbe húzzuk az ellent, aki aztán azt hiszi innentől, hogy…, pedig dehogy! Most akkor ki a vak és ki a világtalan? Én, a gyanútlan polgár? Az ellenünk fenekedők? Netán saját maguk, a hírek kiagyalói és közreadói? Részemről ostobaságnak gondolom az efféle észjárást, amikor fenn az égen tucatnyi békés műsorszolgáltatónak mondott műhold kering a fejünk felett, amelyek csak úgy mellesleg pillanatonként több tízezer tűpontos felvételt rögzítenek és továbbítanak tulajdonosaiknak. Most akkor ilyesféle kézműves megoldásokra lenne szükség? Kétségeimet táplálja, hogy tudok olyan országokról, ahol az efféle hírszerkesztés a tudatos félelemkeltés, jobbik esetben a félelemérzet ébrentartása, a veszélyhelyzet mindenkori megerősítésének eszköze. Nem Finkelsteintől tanultuk, ezer évek óta tudott dolog, hogy mindig kell egy ellenség, akire rá lehet aggatni az általunk elkövetett hibákat. Szükségünk lehet ilyesmire? Nekünk, akik az elmúlt évtizedekben több háborút éltünk meg, mint nagyon kevesen a világ más tájain együttvéve. Szakemberek a megmondhatói… – akiknek aztán vagy hiszünk, vagy se, mert a rengeteg sületlenséggel teletömött fejünk már egyre kevésbé képes elválasztani az ocsút a tiszta búzától – hogy a költővel szóljak.

Aligha járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy a csalóka hírek és híresztelések kritikátlan befogadása részben tudatlanságunkra, ismereteink hiányára vezethető vissza, s persze a minden ember veleszületett kíváncsiságára. Mert hiszen olyan jó azt hallani, ami egyezik az elképzeléseinkkel, ami közel álló édes zene füleinknek, amikor azt sulykolják, amit magunk is éppen ki akartunk mondani. Ravaszul kreált algoritmusok szövik körénk a láthatatlan szellemi buborékokat, s egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egyre több olyan hír, tudósítás és persze kéretlen reklám jelenik meg képernyőnkön, amelyek mintha legtitkosabb gondolatainkat fürkészték volna, még mielőtt kimondtuk vagy akár csak kigondoltuk volna. Nem könnyű beletörődni, elfogadni még kevésbé, de bármikor és bárhova is kattintasz a képernyődön, valahol a felhővilágban kapsz egy strigulát, aztán még egyet és így tovább a végtelenségig, míg végül már magad sem tudod, hogy ez most te vagy, vagy csak a szádba adott lózungot makogod vissza, mint akinek már nincs saját gondolata, egyénisége, nincs saját és szuverén énje se. Így és ekképpen befolyásolnak észrevétlenül a láthatatlan propagandisták, politikacsinálók és reklámszakemberek. Elég, ha például egyszer-kétszer rákattintasz egy autómárkára, rövidesen tömegével fogod kapni annak a multinak és persze a vele érdek és dacszövetségben lévő pártnak-politikának a termékeit kínáló csalogatókat.

Ilyen egyszerű lenne? Igen!

Köznapi példát tetszenek óhajtani? Olyat, ami éppen csak megfűszerezi szürke hétköznapjainkat, amiről olyan jól el lehet kvaterkázni a presszóban, fodrásznál, humuszosnál, szóval ami hetekig kitöltik szabad perceink érdeklődését, s aminek üzenete, hogy ne mondjam eszmei mondanivalója, előbb-utóbb meggyőződésünk pilléreivé jegecesedik? Ezt nevezem az alattomos befolyásolásnak.

Mondom a példát, bár félek, hogy szelet vetek az amúgy is végletesen megosztott társadalmunkban. Az alábbiakban egy asszonyról lesz szó, (akit direkt nem nevezek meg, noha szerte Izraelben ember nincs, aki a sztori hallatán ne tudná kiről lett légyen szó), akiről pár éve elterjedt a hír, hogy férjének hivatalos amerikai látogatásai során bőrönd(ök)be csomagolta(tta) a háztartás piszkos ruháit, s vitte magával a tengeren túlra, ahol is mint a szálloda prominens vendégének oldalbordája, ingyenes szolgáltatásban részesült: tisztára mosták a családi (értsd: privát) szennyesét.

Nos ez volt az a pont, ahol és amikor azt mondtam magamnak: ne tovább! Nekem mindent be lehet adni, meg lehet győzni arról, hogy marékszám kapták az ékszereket, ládával a márkás italokat, a talicskányi potya kaját, na de ezt már nem! Vagy ha mégis!? Kérdezem: nem akadt egy igaz ember sem a 120 becsületes és feddhetetlen honpolgár között, aki a választói bizalmát és felhatalmazását tudva maga mögött – az esküjéről már nem is beszélve! – elment volna mondjuk a sajtóhoz, s bizonyítékait előtárva robbantotta volna ezt a máskülönben piti és primitív bombát, amely ha idejében durran, alighanem elkerülhettük volna a fene se tudja hányadik választási procedúrát, a kidobott milliárdokról már nem is beszélve. Egyszerűen nem hiszem el!

Vagy ha mégis? Ha megtörtént, az annál rosszabb! Közröhej tárgyává teszi büszkeségünket, a Közel-Kelet egyetlen demokráciájáról alkotott világképünket, amelyben a közhatalom csúcsán álló férfiú asszonya filléres tolvajlásokkal járatja le, amire a legbüszkébbek lehetnénk! De mondom, én nem adok hitelt ezeknek a hajuknál előráncigált kis színes történeteknek. A meggyőződésemet gyermekmese-szinten befolyásolni akaró sztoriknak a fék-nyúz fach szemétkosarában helyük. És ami még szorosan idetartozik: ezek a kitalációk óhatatlanul is elterelik a figyelmet a nagy ügyekről, amelyek elszámoltatása immár sokéves késedelmet szenved. Amúgy pedig tényleg az a legfontosabb kérdés, hogy éppen ki ül a bársonyszékben vagy hogy melyik semmirekellő éppen merre forgatva a köpenyét, buktatja meg az éppen soros reménybeli koalíciót, miközben alig múlik el éjszaka, hogy ne húznának el csapatostul fejünk fölött a hangsebességnél gyorsabb acélmadarak. Csak úgy játszásiból? Egy frász! Ott fenn, a Knesszet magasában ne értenék, hogy a létünk a tét?

Ha a fentebbiekből bárki is arra következtetne, hogy mégiscsak megtaláltam a bölcsek kövét – nos ha így lenne, nem született volna meg ez a dühös kifakadás. Mert amivel most már évek hosszú sora óta etetnek, és velem egyetemben a világot oda és vissza, az tűrhetetlen és megalázó. Akarom tudni az igazat, mert elegem van abból, hogy orromnál fogva vezetnek, s a végén már magam is elhiszem, amiről nem is olyan régen – még tiszta fejjel – ki tudtam és ki mertem mondani, hogy hazudtok!

Most komolyan azon töprengek, hogy igazam van-e vagy igazam van? Ez az én 22-esem csapdája. Meglehet, hogy már magam is időtlen idők óta egy féknyúz-spirálban sodródom, amelynek se eleje, se vége, csak én nem veszem észre…?

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?