Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Haifában születtem 1954-ben, Levkovits Joszef és Kati (Cipora) magyarországi holokauszttúlélők egyetlen lánya vagyok. Kiriat-Tivonban nőttem fel, zölddel és kis házakkal teli kisvárosban. Apám többször is azt mondta, hogy a hely emlékezteti magyarországi születési helyükre. Mindketten a Tokaj-vidéki Mádban nőttek fel, a vidék híres boráról ismert. Szüleim gyerekkoruk óta ismerték egymást, apám fiatalon kezdett udvarolni anyámnak. (Negyven évvel később, amikor a családi múlt nyomait keresve Mádra érkeztünk, apám felidézte az egykori udvarlást és újra virágcsokrot szedett anyámnak.)

Apa hébertanár volt, később egy héber nyelviskola igazgatója lett, először Nazaretben, majd Netanjában.

A Levkovits család, a nyelviskola Názáretben, 1963
A Levkovits család, a nyelviskola Názáretben, 1963 – Fotó: magántulajdon

Magyarországon rabbinak készült, fel is avatták. Bár sosem töltött be rabbifeladatkört, és nem élt vallásos életet, kiválóan ismerte a vallási törvényeket és a zsidó történelmet, zsidó témájú könyvtára volt. Anyám gyerekkoromban tanárnak készült, és később héber nyelvet tanított. Évekig dolgoztak együtt Netanjában a nyelviskolában.

Mivel mindketten hébertanárok voltak, otthon héberül beszéltünk. De amikor veszekedtek, vagy azt akarták, hogy ne értsem, magyarra váltottak. Kissé nevetséges volt, mert szinte mindent értettem. A nagyszüleimnél viszont nem volt választásom, csak magyarul beszélhettem…

- Hirdetés -

Apám rendkívüli személyiség volt. Eredeti, alkotó gondolkodó. Vérbeli vezető, a tettek embere, tervekkel, lelkesedéssel és végtelen sok humorral. De mindez csendben és szerényen. Egész családját elvesztette a holokausztban, de nem keseredett meg. Tele volt szeretettel, életét tanárként és közösségi vezetőként mások javára fordította. Sokáig (2015-ben bekövetkezett haláláig) a netanjai Bne-Brit elnöke volt. Ezekben az években virágzott a kulturális és társadalmi eseményekben gazdag közösség. Kezdeményezésére támogatták és segítették a városba érkező új olék beilleszkedését, a régiek vendégül látták őket, ruhákat osztottak szét közöttük, segítették a rászorulókat.

A kultúra és a könyv szeretete jellemezte a szüleimet. Egész életemben a világirodalom, a klasszikus zene, a színház és a táncművészet vett körül. A legjobb balett-, zongora- és tornaórákra járattak, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Kicsi, szűk lakásban éltünk (két szobánk egyike az enyém, a másik nappali és éjjel szüleim hálószobája volt), mégis mindig bőség, jólét és boldogság vett körül.

Igaz, időnként anyám rémálmokból riadt fel, hogy a Gestapo eljött értem… apám szigorúan figyelte, nehogy ételt dobjunk ki, és minden elfogyjon, ami a tányérra kerül.

Anya időnként dührohamot és gyomorfekélyt kapott, apa próbálta megnyugtatni és magyarázni: „ez a háborútól van”.

Nem titkolták előttem, mit éltek át, lassan, fokozatosan mondták el túlélésük történetét, hogy feldolgozhassam. A borzalomban előforduló csodát, a megmenekülést, a jó pillanatokat is.

Beszéltek a faluban töltött gyerekkorról: „előtte”, a családról, amelyet nem ismerhettem, vigasz volt, és kapcsolat, számomra felejthetetlen élvezet.

Gyerekként két világban éltem. Tivonban a világi életben a rövidnadrágos iskolai barátokkal néptáncot jártunk az utcán a függetlenség napján, a tengerpartra mentünk szombaton, és találkoztunk néhány megmaradt rokonnal: anyám részéről a nagynénivel, férjével és a fiukkal, az egyetlen vér szerinti unokatestvéremmel. Volt még egy nagybácsi Jeruzsálemben, a nagymama, anyám anyja családjába nősült be a háború után, miután minden oldalról elvesztették a családjukat. (Sokan próbálkoztak új család alapításával helyreállítani az életet, időnként csodálatos sikerrel.) Ez a nagybácsi sem tartotta a vallást, és sikeresen vezette a Kis Schwartz ruhaboltot. Két lánya Izraelben született, és minden tekintetben az unokatestvéreim voltak.

Gyerekkorom és kamaszkorom másik világa vallásos volt.

Ilonka nagymama, anyám anyja még Budapesten, mielőtt alijáztak, újra férjhez ment, Izidor bácsival, aki így a nagyapám lett, Jeruzsálemben élt, az akkori nem fanatikus, vallásos cionista Agudat Izrael negyedben, ahol majdnem mindannyian magyarországi holokauszttúlélők voltak, egy részük rokon is a túlélők második házassága révén így vagy úgy.

A nagyszüleim vallásos életet éltek, valószínűleg a háború előtti fiatalságukhoz hasonlót: kóser konyha, szombattartás, napi imák, áldásmondás mindenre, amire a törvények szerint kell, fejfedő, pajesz, zsinagóga szombaton és ünnepnapon, szigorúan megtartott zsidó ünnepek törvény és szokás szerint. Egy kis élelmiszerboltból tartották el magukat (amíg csak dolgoztak, nagyon jól emlékszem erre) a legvallásosabb negyed közepén, a Mea-Searimban. Amikor náluk vendégeskedtem, sokszor hoztak nekem vízben oldódó kóser port üdítőitalhoz, de mi az édes port szopogattuk, kellemesen pezsgett a nyelvünkön.

Nagyszüleimnél nem volt választásom, magyarul beszéltem. Amikor kicsi voltam, nagymamától gyerekdalokat, mondókákat hallottam magyarul, például Ez elment vadászni…

Évente háromszor mentünk föl Jeruzsálembe, hogy együtt legyünk a nagyszülőknél a rokonok többségével: Éva néni Haifából a férjével és fiával, Schwartz bácsi és családja Jeruzsálemből. Velük ültük a sátoros ünnepet, a nagypapa előírás szerint építette a sátrat, nekünk, gyerekeknek csoda volt, játék és díszítés. Nem emlékszem, hogy valaha építettünk volna sátrat otthon. (Néha egy kicsit építettem magamnak az udvaron.) A Tóra örömünnepen mindannyian a negyed központi zsinagógájába mentünk, sokáig néztük a táncot és az ünneplést. Látom magam kisgyerekként a körben táncolók között nagypapa nyakában, velem táncolja körül a Tórát, én pedig egy kis csillogó díszes zászlót lengetek.

A családi összejöveteleken természetesen mindig magyarul beszéltek.

Széder estére is Jeruzsálemben gyűltünk össze. Időnként egy nappal korábban érkeztünk (természetesen vonattal, kinek volt akkoriban autója?), hogy segítsünk a nagymamának elkészíteni az ünnepi finomságokat, sőt elvégezni a hamec elégetésének szertartását otthon is és a negyedben is, és segítettünk elővenni a peszahi edényeket, és kikóserolni a konyhát.

A széder estét természetesen nagypapa tartotta, nem beszélt héberül, csak magyarul és jiddisül, ez kimeríthetetlen forrást jelentett a gyerekes tréfákhoz és pajkosságokhoz. (A nagymama sem beszélt héberül, bár negyven évig élt Izraelben.) Emlékszem például, hogy versenyeztünk a negyed vallásos gyerekeivel, mintha mindig is barátok lettünk volna, hogy ki marad ébren legtovább széder estén.

Unokatestvéremmel, Benivel, aki körülbelül öt évvel volt idősebb nálam, kerestük a szekrényben, hátha maradt valahol hamec. Egyszer találtunk egy zacskó mazsolát, nem láttuk rajta a peszahra kóser feliratot, nagy lelkesen rávetettük magunkat, és a háztetőn felfaltuk: „A lopott csók mindig édes.”

Egyszer szombaton találtunk egy doboz gyufát, és a kaland kedvéért a tetőn meggyújtottuk a gyufákat.

A nyári szünetben hosszan a nagyszülőknél maradtam, a szüleim néhány hétre ott hagytak náluk. Vallásos nyári táborba mentem, a fiúk és a lányok természetesen külön voltak. A helyhez illő szoknyát viseltem, valamennyi vallási parancsnak eleget tettem, áldást mondtam az ételekre, elmondtam a reggeli és az esti imát, tartottam a szombatot, a legkóserebb péksüteményt ettem kakaóval. A táborban együtt imádkoztunk, és a szokásos dolgokkal foglalkoztunk: rajzoltunk, kézimunkáztunk, különös hangsúlyt kaptak a zsidó vonatkozások és személyek.

Voltak közelebbi barátnőim, velük együtt mentem a táborba. A tábort a vallásos lányiskolában tartották, ha jól emlékszem, ebbe az iskolába jártak a vallásos barátnőim. Szerettem őket, és szerettünk együtt játszani. Néha átjöttek hozzám a nagyszüleimhez, bezárkóztunk a hálószobájukba, ahol órákig üldögéltünk nagymama hatalmas tükre előtt (Magyarországról hozta), és kutattunk a piperetáskájában és az ékszerei, a különböző fejkendői és főleg a parókái között.

Nagyon jól emlékszem egy tisa beavra nagymamánál, az összes böjtölő nő a nappaliban ült a földön, gyászruhát viseltek és zsoltárokat olvastak, miközben mi Ruti barátnőmmel a szomszédos szobában kikészítettük magunkat, szépítkeztünk a zárt ajtó mögött, és úgy éreztük, a világ királynői vagyunk.

Ahogy hazamentem Tivonba a hosszú nyaralások után, visszatértem rögtön az otthoni világi életbe. Nem tartottam a parancsolatokat, és nem imádkoztam. Az átmenet természetes volt számomra. Megszerettem az imákat, de nem éreztem szükségesnek, hogy a maguk helyén és idején túl, a másik világban is elmondjam őket. Máig emlékszem néhányra, és tisztelem azokat, akik ragaszkodnak hozzájuk, bár én magam egészen világi életet élek.

Mintegy három évvel ezelőtt a szüleim egymás után, egy hónap különbséggel, tiszteletre méltó korban elhunytak. A gyászhéten megjelent nálam három magas, vonzó férfi, ultraortodox ruhát viseltek, egy alacsony nő jött velük szigorúan vallásos öltözetben. Mindannyian korombéliek, ötven-hatvan év körüliek lehettek. Kiderült, hogy apai ágon a rokonaim, amennyire emlékszem, még sosem találkoztam velük. Életmódunk annyira eltérő szokásai ellenére megható és intim találkozás volt, együtt emlékeztünk szeretettel és vágyódással a szüleimre.

Számomra a két világ továbbra is egymás mellett él.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com