Mindig is elfogult voltam, amikor az észak-afrikai zsidóság zenéjéről írtam.
A szakralitás és a vitalitás úgy erősíti egymást ebben a muzsikában, hogy nem lehet elhajolni előle. Hiába az évszázadok, a sivatagi mérföldek, ez a zene itt van, él és megérint.
Hallottam már szefárd pijutokat1 koncertteremben, de tudtam, zsinagógában a közelgő ünnep előtt, a szlihot imák idején másképpen szólnak majd.
Egy jaffói barátom irányított az Óváros legrégibb zsinagógájához, amelyet 1948 óta a líbiai közösség használ. Ros hasana előtti utolsó hétköznap éjjel volt a közös pijuténeklés.
Éjfélre már százan lehettünk a kicsi teremben, és aki nem fért be, az a szűk jaffói sikátorban állva hallgatta.
Az észak-afrikai zsidóság a szlihot imarenddel lazán vagy szorosabban összekapcsolódó dalai, pijutok szólaltak meg, három muzsikus kíséretével. A közösen énekelt részeknél sokan tudják a dallamot, és ilyenkor az egész terem énekel.
Telefonos applikációval követjük a pijutok szövegét, és a kántor hangja tartja össze a miénket, de ez mégis ugyanaz a törzs, aki a sivatagban vándorolt vagy menekült, ahogy éppen hozta a sorsa.
Keleti hangzású dallamok ragadnak azokba a magasságokba, ahová a leszegett fejű hétköznapokban fel se merünk tekinteni.
Ezek a pijutok valószínűleg évezredek óta így szólnak. Végiglátok az időalagúton, mind a két irányban.
Ez a hang, ez az erő túlélte az egyiptomi rabságot, a babiloni fogságot, a római uralmat, a szétszórattatást, az inkvizíciót, a pogromokat, a lágereket, háborúkat és minden szenvedést azért, hogy ezek az éneklő emberek végre itt, az Ígéret Földjén élhessenek.
Ez az erő építette fel Izraelt, a felhőkarcolókkal, hightech-hel, haditechnikával, a világszínvonalú orvostudománnyal. Ez a közösség az –érzem, ahogy állok közöttük –, a zenében.
És most boldog új évet kívánnak nekem, a vállamat veregetik, közéjük tartozhatok én is. Mindegy, hogy tripolitáj vagyok vagy askenázi, hogy ki tudom-e betűzni az írást, amikor betévedő idegenként kihívnak a Tórához, mindegy, hogy tartom-e a sabatot vagy sem, voltak-e elpusztított őseim, átéltem-e velük háborúkat, és hogy mikor alijáztam. Mindez nem számít, most itt vagyok az összetartó évezredek között.
(A video még az este első felében készült. Mondhatni, bölcs előrelátással: később már mozdulni sem lehetett a teremben.)
Simon – aki végig előttem ült – köszönte meg a végén a muzsikusoknak.
„Ez a 74. Új Év, amit ebben a zsinagógában köszöntök” – így búcsúzott tőlük.
Kint az utcán elővett egy fotót is: „Ez a gyerek itt a sarokban én vagyok. Itt készült a fotó a szomszéd utcácskában, 70 évvel ezelőtt.”
Fotók: Silló Sándor / Izraelinfo
Az írás megjelent a Mazsihisz honlapján is.
- pijut – zsidó liturgikus vers, héberül פִּיּוּטִים ↩
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
