A Kékszakállú Jeruzsálemben

Bartók Béla művei ritka vendégek az izraeli koncert programokban.

A Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar koncertje az első olyan alkalom volt az életemben, mikor a Kékszakállú herceg vára című Bartók operát nem “hazai pályán” hallgattam. 

Az Államalapítás óta itt élő rutinos és szorgalmas koncertlátogató barátomtól tudom, hogy Bartókot szinte minden zenekar megpróbálta becsempészni az izraeli klasszikus zenei repertoárba, de csak nagyon ritkán sikerült.

Próbálom az okokokat megtalálni, de csak a közhelyekig jutok. Túl modern. Nagyon idegen.

Mikor elkezdtem Izraelben koncertre járni, rögtön feltűnt a klasszikus zene közönségének magas átlagéletkora. Ez valamit mozdult a hét év alatt, de a jelenség még így is szembeötlő.

Hiába volt szinte az összes izraeli szimfonikus zenekar élén nemzedék váltás, hiába a néhány merész újítás a műsorterveken, és hiába volt néhány extrém kísérlet eljutni, áttörni a fiatalokhoz, valljuk be, kevés volt a látványos siker.

Hová férnek be ebbe a konzervatív tablóba Bartók színpadi művei?

Valami domesztikálhatatlan szörnyeteg lenne ez a zenei világ? Sohasem gondoltam ezt, de most mégis szorongva ültem a koncert kezdése előtt a nézőtéren. Már a műsor is problematikusnak tűnt. Csajkovszkij: Rómeó és Júlia – Nyitányfantázia, majd Bernstein Szimfonikus táncok a West Side Storyból című műve a szünet előtt, majd a nagyfalat: a Kékszakállú. 

A prekoncepcióm az volt, hogy talán a szerelem aspektusait leltározza a program. 

A bennem lakó gonosz pragmatista meg azt súgta nekem, hogy a két sláger lesz az ostya, amivel a keserű pirulát, Bartók operáját akarják majd lenyeletni. Tévedtem, és erre hamar rájöttem. A Rómeó és Júlia és a West Side Story is úgy szólt, mintha filmzene lenne. Hamar ráhangolódtam és megpróbáltam úgy élvezni a muzsikát, mintha Youtube-on, Spotify-on, mozicsatornákon, rockkoncerteken, tecnopartykon felnőtt fiatal volnék. Csajkovszkij emóciói magukkal ragadtak, táncoltam Bernstein mambójára, swingjére. Értettem a tréfát, és mikor kellett, könnyekig meghatódtam. Arra számítottam, hogy a törés az idősebb, Mozarthoz, Brahmshoz szokott közönségnek Bernstein és Bartók között lesz majd, de már a West Side alatt érezhető volt a zavar. Nehezen vették az amerikai fricskáit, amit kiosztott a klasszikus zenének, és a jazzbigband hangzást, amit kiválóan hozott a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar.

Úgy aggódtam a Kékszakállúért, mintha az én premierem lenne.

De aztán elcsendesedett a nézőtér, megjöttek a főszereplők: Steven Sloane karmester, Judit szerepében Deirdre Angenent, a címszerepre magyar vendéget hívtak, Cser Krisztiánt. Ő már a világ számos színpadán énekelte ezt a művet, még Kínában is. A próbák után beszélgettünk, csupa jót mondott a zenekarról, a karmesterről és a partnerről is. Én az utolsó próbán jártam ott, és láttam azt a birkózást az anyaggal, ami minden muzsikusnak kihívás, még annak is, akinek anyanyelve Bartók. Apropó anyanyelv: Deirdre Angenent holland énekesnő szinte tökéletes kiejtéssel énekelte a nem könnyű magyar szöveget, csak néhány prozódiailag is nehéz résznél lehetett hallani, hogy nem az anyanyelvén énekel.

Az esti bemutatóra minden hang, minden íz a helyére került. Persze akik kívülről tudják a Kékszakállút, azok biztosan találtak volna benne hibát. De kevesen voltunk, akik ismertük. Cser Krisztián még engem is meglepett, hogy mennyire vállaltan a népzene, a balladamondók parlandójával formálta az opera énekbeszéd mondatait, és hogy ebből milyen mély pátoszig, fájdalomig jutott a darab végére.

Deirdre Angenent Juditja stabilan, következetesen intenzív volt, a leglíraibb részeken is ez az erő érződött. 

Megpróbáltam a szöveg és a háttértudás nélkül értelmezni, amit hallok. Megint filmzenét hallottam. Ha Csajkovszkij a romantika, Bernstein a film musicalek világa, akkor Bartók a modern mozié, a film noire-é, a krimiké, de horrorfilmeké is. A hangosfilm amerikai zeneszerzői mai napig Bartók és persze Puccini, és Richard Strauss muzsikáját hígítják Hollywood igényeihez. 

Ezt a világot a gyerekeink jobban ismerik, szeretik, mint Mozartot, Beethovent. Ez a filmes dramaturgiához igazodó kollázstechnika a mi klasszikus zenén edzett fülünknek idegenebb, mint annak a korosztálynak, akik a mozi, a videó felől jönnek. Ők könnyen követnék a történet zenei ívét, hiszen ha százszoros hígításban is, de ezeket a dinamikai, ritmikai és hangnem váltásokat ismerik. Ha nem is ebben a zseniális bartóki formájában, hanem csak a zenei sztereotípiák szintjén, de mégis…

A fiatalokhoz közelebb állna ez a zene itt Izraelben, ahol nem kellene a Bartókot övező előítéletekkel megküzdenie. Nem most jöttem rá, de újra igazolva láttam, hallottam. A Halleluja Fesztivál szervezői is így gondolhatták. Ez a filmzene-vonal kacsintás volt a fiatalok felé. Kicsit szégyenlősre sikerült, mert a fiatalok nem kacsintottak vissza, a szokott korosztály ült a nézőtéren. Steven Sloane karmesternek komoly érdeme volt abban, hogy mégis sikerrel vette Bartók az akadályt.

A mű gazdagsága lehengerelt minden idegenkedést.

Vannak olyan pontjai az operának, amikor hiába próbálunk elhajolni, Bartók zenéje elsöpri az ellenállásunkat. 

Ültem a Jeruzsálemi Színház nézőterén a tapsban, és nagyon hálás voltam a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekarnak és a vendégszólistáknak, hogy a magyar zene legjelentősebb operája megérkezhetett Izraelbe. 

Érezd magad itthon Kékszakállú!