Anyajegy

Bet Hansen
Bet Hansen – Fotó: Forbát Dia

A második shiatsu-kezelés és a felszabadító sírás után péntek kora este begubózom a szobában. „Hagyjátok pihenni a mamát” – hallom Dror hangját kintről, miközben Rafit és Nadavot tereli be a szobájukba. A gyerekszobában ma reggeltől szűrt kék fénnyel világít a mennyezetről lógó lámpa, a kék égő Dror új beszerzése, amitől azt várja, hogy végre beindul a gyerekek melatonintermelése. Egyelőre nem fog kiderülni, hogy használ-e a kék fény, mert a gyerekek a folyosó fehér fényű lámpája alá menekültek előle, és most a hideg kövön ülve legóznak a gyerekszoba szőnyege helyett.

Szombaton nem megyek ki a lakásból, évek óta nem történt ilyen, ez is a shiatsunak tulajdonítom, hiszen a befelé forduló szívnek nem kell külső inger. A gyerekeket Dror délelőtt elviszi a gyerekbarát tudományok múzeumába, a ház csöndjét így csak az eső hangja töri meg, esik, majd szakad, utána kitisztul az ég és kisüt a nap, mindez egy fél órán belül.

A vasárnapi délutáni matinén gyerekek töltik meg a Jeruzsálemi Színház kistermét, átlagosan négy gyerekre jut egy felnőtt, én magyarosan egy gyerekkel érkezem. A „Péter és a farkas” van műsoron. Nadav kíváncsian nézi a székéből a színpadon ülő zenészeket, megszólal a zene és a narrátor bemutatja a szereplőket. „Hol a Piroska?” – kérdezi Nadav, hallgatjuk a zenét, kimegyünk pisilni, visszajövünk, aztán Nadav elunja az egészet, „mikor lesz vége?” – kérdezi hangosan, szerencsére magyarul. Fél hétre érünk haza, így egy óra múlva már indulhatok is vissza a színházba Fischer Iván koncertjére. Leülök a helyemre a nyolcadik sorba, onnan nézegetem az Izraeli Filharmonikus Zenekar hangoló zenészeit, vajon mindenki orosz? Nem, az egyik brácsás kínai, akkor mégsem. A csellóverseny alatt még kicsit döcögős zenekar a második részre összekapja magát, igazi fesztiválzenekaros hangzás, kijövök a színházból, de nem a Nagykörutat látom a négyes-hatossal, hanem a jeruzsálemi kővel borított házakat és cédrusokat az esőfüggönyön keresztül.

Hétfőn felizzik az iskolai WhatsApp-csoport: „elég volt a humuszcsíráztatásból, inkább matekozni kéne!” – írja Rafi orosz barátjának anyja, akihez mások is csatlakoznak és azzal fenyegetőznek, hogy felmennek az igazgatónőhöz panaszra. Mások a tanárnő védelmére kelnek, jellemzően az izraeli születésű anyatigrisek, akik hozzászoktak, hogy az óvodás éveknek nincs vége iskolakezdéskor, és bizony-bizony még egy-egy munkahelyen is előjönnek az óvodai emlékek, amikor a munkahelyi kollektíva dalra fakad a tu bi-svati ünnepségen. Nem szólok bele a vitába, örülök, hogy találtam otthon vattát a csíráztatáshoz, legalább az iskolai feladatot nem szabotáltuk el, mint Nadav papírguriga-fájának feldíszítését, amit végül nem készítettünk el, ahogyan az óvónő kérte. Nem hanyagságból, hanem azért, mert a rohanó idő ezt is elsodorta, mint a dombról lezúduló esővíz patakja a viharos időben a fákról letört kisebb ágakat.

- Hirdetés -

Az eső csak nem akar elállni, ezért kedden is autóval megyek a munkába. Már majdnem kilenc óra, amikor az iskola melletti körforgalomban áthaladva megszólal a telefonom. A tanárnő keres. Habozom egy pillanatra, hogy felvegyem-e, aztán válaszolok mégis. „Rafi elaludt reggel az asztalán, be tudsz jönni érte?” – hát persze, öt perc alatt bent vagyok az osztályteremben, négy-négy gyerek dolgozik együtt az egymás felé fordított asztalok mellett, Rafi is. Negyedóra múlva már az irodában vagyunk, Rafit a kolléganőm befogja pakolni, utána teázunk. Rafi a telefonomon lóg egy ideig, utána ebédszünetet tartunk, hamar eltelik a munkaidő. Ezután együtt megyünk a fodrászomhoz, pizzát eszünk, később beugrunk a 99 éves rokonunkhoz, ahol megsimogatjuk a cicát. Öt órára odaérünk a falmászó-szakkörre Givat Saulba, Rafi messziről nézve olyan, mintha gyors mozgású keresztespók lenne, én inkább úgy mászom a falra, mint egy tarantula, lassan és megfontoltan. Fél hétre érünk haza, még kap a gyerek egy óra képernyőidőt, vacsora, Rumini, már fél tíz, de Rafi nem álmos, hát miért nem alszik el ez a gyerek soha időben? Fel kellene hívnom a tanárnőt, hogy elmeséljem neki a napunkat, lássa ő is, hogy kivel állunk szemben, aztán inkább lefekszem aludni, még a gyerekek előtt.

Csütörtök délelőtt a Hadassa Kórházban tíz órakor szólít be az ápolónő a műtőbe, ahol végre le fogják venni az anyajegyemet. Az orvos hét napos pihenőt ír a papírra mielőtt elővenné a kést, hát nem tudom, hol él ez az ember, én ma még beugrom a munkába, gondolom magamban, aztán a műtét után másképp látom. Dror velem van most is, mint mindig a bajban. Délben indulunk haza, ha tudtam volna, hogy ez ilyen, bele se kezdek. Oh, én tudatlan, azt gondoltam, hogy az anyajegyem és én külön entitás vagyunk, de most bebizonyosodott, hogy tévedtem. Az anyajegyem én vagyok, illetve voltam. Belőlem vágtak ki egy darabot, amit biopsziára küldtek, a többi részem folytathatja tovább az életet, egyedül.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.