Olasz nem pizza

Esik az eső, fúj a szél, és ilyenkor alaposan megnő az ember igénye az úgynevezett comfort foodra. Most nem bánom azt sem, ha a sütő ezer fokot csinál a lakásban egy pillanat alatt, legalább nem kell a fűtést bekapcsolni.

Szóval legyen úgy pizza, hogy nem kell dagasztani, várni, nyújtani, csak pikk-pakk összedobni. „Legyen ropogós is!” – mondta a kanadai. Így jött a képbe az olasz scarpaccia. Nem kell semmi ördöngösségre gondolni: liszt, kukoricaliszt, víz, olívaolaj, só és parmezán (vegánosítva sörélesztőpehely) keveréke a tészta, pirított zöldséggel megrakva a tetején. Általában cukkini és hagyma megy rá, de most részben paradicsommal, részben paprikával, részben pedig cukkinivel készült, mert volt pár szomorú paprika és paradicsom is a hűtőben, lemondóan sorsukra várva. Teljesen el tudom képzelni gombával, vagy szezonban spárgával is, de most gomba épp nem volt itthon, és hát errefelé soha nincs szezonja a spárgának igazán, vagy aranyárban van, vagy még drágább.

Nézzük tehát a receptet.

A tésztához:

• 1 pohár – 85 g liszt
• 1 pohár – 250 ml víz
• 1/3 pohár – 28 g kukoricaliszt
• 25 g reszelt parmezán / vegánoknak sörélesztőpehely
• 2 evőkanál olívaolaj
• só, bors, esetleg chilipehely

A feltét:

• 4 db kis vagy 2 közepes cukkini karikára vágva
• 2 db kaliforniai paprika
• 2 közepes paradicsom
• fokhagymapor

A sütőt 180 C^o fokra előmelegítem légkeveréses üzemmódban.

A tésztából én háromszoros adagot kevertem be, ez pont kitett egy nagy gáztepsit. Amíg elkészítem a feltéteket, hagyom a tésztát állni, nem kell megijedni, a tészta kicsit folyós, a saptula segítségével szépen elkenem a sütőpapíron.

A feltétekhez a paprikákat a gázrózsa lángja felett vagy grillen feketére sütöm kívül, majd lezárt műanyag dobozban pihentetem, hogy könnyen le lehessen húzni a héját.

Egy serpenyőben két evőkanál olajat melegítek, a karikákra vágott cukkinit megpirítom kis fokhagymaporral. A paradicsomokat éles késsel hajszálvékony szeletekre vágom. Csak mondom, mert sokan állandóan arra panaszkodnak, hogy a főzés iszonyú sokáig tart és kínlódás, a megoldás egy jó éles séfkés. Nincs semmi varázslat, de vacak, életlen, rossz fogású mini késekkel nem lehet gyorsan összevágni semmit. Igen, tudom, sokaknak a késről a kis recés élű izé jut eszébe, felejtsék el. Illetve vágják fel vele a tányérjukon az éppen következő falatot. Főzéshez pedig tessék beszerezni egy normálisabb séfkést. Mivel nem vagyok milliomos, én is az IKEA-ban vettem egy nagyobb, kicsit nehezebb darabot, és egy hagyományos rúd formájú élezőt. Onnan tudja az ember, hogy a kése elég éles, hogy fog egy kissé megereszkedett paradicsomot, és ha szép vékony szeleteket tud belőle vágni, a kés jó. Ha nem viszi, csak nyomorgatja, akkor meg kell élezni. Ha nem lehet megélezni, akkor az nem kés, hanem bot. Tényleg nem atomfizika. De térjünk vissza a recepthez.

A három különböző feltéttel mintegy három részre osztom a tésztát, és amennyire lehet, egyenletesen elhelyezem rajta, sózom, borsozom. A végén még egy kis parmezán vagy sörélesztőpehely nem árt neki, meg lehet szórni fenyőmaggal, vagy más magvakkal is – ízlés és alapanyag függvényében –, és persze kis friss bazsalikomot is elbír.

Sütőben kb. 25–35 perc alatt ropogósra sül. Salátával akár főételként is megállja a helyét, de kisebb kockákra vágva szupergyorsan elkészülő vendégváró. Lehet mellé paradicsomos, pesztós vagy joghurtos mártogatót is gyártani, kinek mi esik jól.

Beteavon!