Védjük meg Izraelt Netanjahu tébolyától!

Ezt írja Uri Misgav ma a Haaretz véleményrovatában, és így foglalja össze a kórképet az elmúlt napok eseményeinek tükrében.

A (tegnapi) „Düh Napja” Izrael útjain és utcáin egyszer és mindenkorra világossá tette: itt háború zajlik. Ez a demokratikus tábor Védőfal-offenzívája¹. Két hónap telt el Benjamin Netanjahu rémálomba illő kormányának megalakulása óta. Az ország darabokra hullik, szétesik, összeomlik. Minden lángokban áll, nem csak Huvara. Semmi sem szimbolikusabb annál, mint hogy pont tegnap, az égszakadás kellős közepén, arra adta le a szavazatát, hogy ne lehessen miniszterelnököt összeférhetetlenség miatt lemondatni. Tudja ő, hogy mit csinál. Hisz nincs nála összeférhetetlenebb. Még csak nem is a büntetőjogi ügyek okán, hanem elsősorban alkalmatlanság miatt kellene eltávolítani a tisztségéből. Egy olyan miniszterelnökről beszélünk, aki a saját országa ellen üzent hadat. Nemcsak az intézményeinek és közalkalmazottainak, hanem magának az államberendezkedésnek és az alapító elveinek.

A történelem hemzseg az olyan uralkodók példáitól, akik elvesztették valóságérzéküket, és nem voltak többé képesek különbséget tenni jó és rossz, helyénvaló és romlott között. Az égő Róma romjai fölött hegedülő Nérótól a lovát konzullá kinevező perverz Caliguláig, a múlt századból jól ismert, sőt a jelenleg uralkodó ismert zsarnokokig. Kemény egy kihívás.

Régebben beküldtem egy cikket a Haaretznek, amely azt taglalta, hogy vannak Netanjahunak aggodalomra okot adó lelki problémái. A szerkesztőim akkor azt javasolták, szálljak le erről a témáról. Nem vagy pszichiáter, mondták jogosan, és amúgy sem kéne ezzel a témával neked foglalkozni. Öt év telt el azóta. Továbbra sem vagyok pszichiáter, csak egy törvénytisztelő, adófizető patrióta, aki itt neveli a gyerekeit. Csak bámulok magam elé és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy mit művel most Netanjahu az ultraortodox és a vallásos cionista koalícióval, amely vakvágányra viszi az országot, és csak egyet mondhatok: én megmondtam. Nem csak én. Ez már maga az apokalipszis, szó szerint.

Számomra a legemlékezetesebb töréspont Netanjahuval kapcsolatban az volt, amikor a család örökbe fogadta a vak Kaya kutyát, és ezt gyorsan közzé is tették a talpnyaló médiájukban. Az egész úgy kezdődött, hogy Yair Netanjahu sétáltatta a kutyát, és nem szedte fel utána a földről a kutyakakát. Amikor rászólt egy járókelő, Yair bemutatott neki egy feltartott középső ujjat. Aztán az államkasszából akarták fedezni Kaya kutya étkezési költségeit, amit a pénzügyminisztérium akkori államtitkára elutasított. Ragaszkodtam akkor, hogy interjút készítsek vele, saját fülemmel akartam hallani, hogy ez igaz: Izrael miniszterelnöke számlát nyújtott be kutyakaja visszetérítésért.

Annak megértése, hogy Netanjahu elmezavaros családi háttérrel tevékenykedik, elengedhetetlen volt teljesítményének és ítélőképességének értékeléséhez más területeken is. Egyébként az évek múlásával ki is derült, hogy nincs válaszfal: felesége, Sara aktívan részt vesz állami vezetők kinevezésében, a fia, Yair beleavatkozik politikai kérdésekbe, és a szülői házból működteti a szóvivői és rágalmazási „vállalkozását”. A rezidencia ügye, a korrupciós vádak, és a nem kellően kivizsgált ügyek (a tengeralattjáró és az acélrészvények ügye), valamint a Cion szárnya luxusrepülőgép fiaskója mára bebizonyította, hogy itt nem „megszállottságról”, „kisszerűségről” vagy „pletykáról” van szó.

Azok, akik meg vannak győződve arról, hogy az ország az övék, nem haboznak lángba borítani azt, ha úgy gondolják, hogy ez az ő személyes érdeküket szolgálja.

Netanjahu jelenlegi hivatali idejéről kezdetben azt mondták, ez határozza majd meg az ő történelmi „örökségét”. Hát ez nem fog sokáig tartani, és az örökség is egyértelmű: a cionista projekt felszámolása. Netanjahu az előző kormányzásaihoz képest először hozott létre olyan kormányt, amelybe nem vett be semmilyen közvetítésre alkalmas, vagy felelős tényezőt (amit persze mindig lehetne később bűnbaknak felhasználni).

Most eszeveszett gyorsasággal sodorja az országot alkotmányos, gazdasági és biztonsági válságba – az egészet arra az elenyésző, alig 30 ezres szavazattöbbségre hivatkozva, ami a két tábor között valójában volt. Ez tiszta őrület. Egy ország több mint a szavazói összessége, vagy azoknak egy része. Az történelem, az egy eszme. Izrael pedig, minden hibája és problémája ellenére egy csodának számít. Nem engedhetjük meg, hogy Netanjahu és segítői elpusztítsák.