Legendává lettek

Sajnos nincs sok belém vésődött emlékem a gyerekkoromból, a Haogen kibucból. De ki tudja, miért, emlékszem apám és barátai találkozásaira, később értettem meg, hogy társai voltak a cionista ifjúsági földalatti mozgalomban Magyarországon. Emlékszem anyám izgalmára, mielőtt jöttek, emlékszem az ölelésekre, a viccmondásra, leginkább nem értettem természetesen, és a szüntelen kacagásra, amíg együtt voltak… Szoros barátság volt, ezt éreztem, és szeretet, ezt csak évekkel később értettem meg, katonai szolgálatom után, amikor felfogtam, mit jelent: harcostárs.

Apám, Mose Alpan barátai számára a mozgalomban Pil (Elefánt), és ez a név egész életére ráragadt. „Pil” – kiáltottak felé a társai messziről, összeölelkeztek vagy együtt sírtak, aztán visszaeveztek 1944-be, Budapestre, amikor a németek bejöttek, és eldöntötték, hogy illegalitásba vonulnak, felkészülnek mozgalmi társaik, majd és később minél több zsidó megmentésére.

Szüleim, Mose és Tova alijázásuk után a Haogen kibuchoz csatlakoztak. Talán véletlen, talán nem, hogy a földalatti mozgalom legismertebb tagjai közül többen is itt gyűltek össze. Valamennyien a Hasomer Hacairhoz tartoztak, Rafi és Tamar Bensalom, Efraim és Cipora Agmon, Dan Zimmermann, Shraga Weil, Joszef Baumer. Voltak mások is, sajnos nem emlékszem a nevükre, akik mentettek, vagy akit épp ez a fantasztikus csoport mentett meg. Igazi idealisták voltak. A legszebb humánus értékeket vallották, ezek szerint éltek az emberiség egyik legsötétebb korszakában. Hitvallásuk, az emberség és a szolidaritás minden zsidóval, alijájuk után sem változott.

Haogen kibuc tagjainak többsége magyarországi túlélő volt, tiszta szívvel fogadták az új olékat, egy részük magyar anyanyelvű szlovákiai volt. Gyorsan beilleszkedtek a kibuc világába. Teljesíteni akartak, földet művelni, kiásni a narancsfák helyét, és beültetni a narancsligeteket, utakat kövezni, akarták és megvalósították a közösséget és az egyenlőséget a szó legszorosabb értelmében. Kevéssel is beérték, mégis boldogok voltak.

A fiatalok mielőbb családot alapítottak, hogy pótolják a rettenetes hiányt, amit legtöbb rokonuk, szüleik és testvéreik elvesztése okozott. Erőnek erejével igyekeztek elfelejteni a fasiszta Európát, a személyesen átélt tragédiát, a zsidó nép és a magyarországi zsidóság katasztrófáját. Nem akartak részt venni a politikában, hanem magukba fordultak, egyszerűen csak élni akartak.

Amikor megérkeztek Erecbe, a szabre hős mítosza, a Palmah, a Hagana tagja volt a mérce. Nem értették, hogy miért mentek a zsidók „mint a birkák a vágóhídra”. „Miért nem harcoltatok?” – kérdezték tőlük. Akkoriban, az ötvenes években csak a varsói gettófelkelés illett a hősi ethoszhoz.

Apámtól hallottam egyszer, egy ritka megnyilatkozó pillanatban a találkozásáról a Mapam munkapárt akkori titkárával, Meir Jaarival. Órákon át mondta, mi történt és mit tettek akkor Budapesten. A beszélgetés végén azt mondta Jaari: „Tulajdonképpen mit csináltatok, papírokat hamisítottatok?” Tudom, ez a mondat összetörte apámat. A többiek is elmondták a pártok vezetőinek mindazt, amit apám, és a válasz is hasonló volt. „Miért nem ragadtatok fegyvert?” – kérdezték. A magyarországi ellenállási mozgalom tagjai egyszerűen eltűntek…

Negyven-ötven évig tartott, amíg újra megnyíltak, és elmondták a történetüket. Milyen kár! Hányan voltak, akiknek nem volt idejük vallani a történtekről, hősiességükről! Ma talán új szelek kezdenek fújdogálni, megélénkül az egykor történtek iránt az érdeklődés, amikor annyi bátor zsidómentő akciót hajtottak végre. Milyen kár, hogy legtöbben már nincsenek köztünk! Elismerésre és megbecsülésre méltók.

A földalatti mozgalom tagjai, akik a kibucokba, részben Haogen kibucba érkeztek a mozgalom különböző szervezeteiből, kiváló emberek, kiemelkedő egyéniségek voltak, és vezetők lettek, bárhová kerültek is. Például apám hamar a Haogenplaszt-gyár igazgatója lett, utódja Rafi Bensalom, majd Efraim Agmon került a gyár élére. Apám a kibuc titkára, gazdasági és pénzügyi vezetője is volt, egy időben mindhárom feladatkört egyszerre töltötte be. A szakszervezet gazdasági társaságainál vezető és a Mapam munkapárt képviselője lett, miután a választási évben a párt pénzügyeit kezelte. Idővel Kenyába küldték, és Izrael Állam gazdasági konzuljaként eredményesen működött Kelet-Afrikában. Később apám a Koor kereskedelmi konszern, majd az Aldának, Izrael mindenkori legnagyobb exportvállalatának a vezérigazgatója lett (hetven leányvállalattal világszerte).

Rafi Bensalom Romániában, Maliban és Kambodzsában Izrael Állam követeként szerzett elismerést az országnak. Dan Zimmermann, aki a Hagana egy robbantási kísérleténél megvakult, a gyár gumilaboratóriumát, majd a haifai Technion laboratóriumát vezette. Shraga Weil elismert művész lett. Művei díszítik a Kneszetet, a tel-avivi Hilton Hotelt, a washingtoni John F. Kennedy Center for the Performing Arts Izrael-csarnokát, művei százezer dollárokért kelnek el. A kibuc felismerte tehetségét, szerény otthona mellé műtermet építettek neki, ott dolgozott.

A cionista ifjúsági mozgalom szinte minden vezetője, aki a második világháború után alijázott, vezető szerepet töltött be Izraelben, ki-ki a maga területén. Oktatók, közgazdászok, diplomaták, művészek, írók lettek, a kulturális és társadalmi élet képviselői.

Mottójuk mindvégig a szerénység és a másoknak nyújtott segítség volt: munkát találni valakinek, támogatni valakit, hogy boldoguljon a nagyvárosban – megtalálták a módját, kinek hogyan segítsenek. Példát mutattak, és megőrizték az időnként szinte szélsőséges igazságérzetüket.

Teltek-múltak az évek, idősebbek lettek, a gyerekek kirepültek otthonról, voltak sikerek, voltak kudarcok, történtek családi tragédiák. Különböző helyzetekben sokan elhagyták a kibucot, de a fiatalos szellem, a tenni akarás, a barátság, a szeretet és gondoskodás, a haluci szellem életük elválaszthatatlan része maradt halálukig.

Körülbelül negyven évvel a háború után David Gur, az egykori földalatti mozgalom tagja, akinek akkoriban az irathamisítás volt a feladata, alijája óta első ízben Magyarországra ment. Találkozott az egykori illegális kommunista mozgalom tagjaival, a háború alatti Európában talán ők voltak az egyedüliek, akik a cionista ifjúsági szintén földalatti mozgalommal együttműködtek. Ezt kérdezték tőle: „Hogy lehet az, hogy nem a földalatti mozgalom egykori vezetői irányítják ma az országotokat?” (Mert többé-kevésbé ez volt a helyzet Magyarországon, akkoriban az illegális kommunista mozgalom egykori vezetői foglalták el a vezető beosztásokat.) Csodálkoztak, álmélkodtak, hogy nálunk nem így történt! Hiszen ismerték a zsidó földalatti mozgalom kimagasló alakjait.

Akik a cionista ifjúsági mozgalom tagjai közül alijáztak, tenni akartak! Legtöbben szlovákiai és magyarországi, alijára előkészítő táborokban tanultak, felkészültek a nehézségekre. Sokan tudtak héberül, gyorsan beilleszkedtek a fiatal ország életébe. Nem cipelték magukkal a megsemmisítőtáborok borzalmát, és tudták, hogy nem lesz könnyű. Nem rendültek meg az átmenettől Európa és Közép-Kelet között, a szokatlan időjárástól, a nincstől, az akkori jegyrendszertől, a nyelvtől sem, lelkesedtek és építették az új zsidó államot. A nehéz helyzeteket megértéssel fogadták és leküzdötték. Tartózkodtak a politikai csatározástól, a polgári szemlélettől, a tisztességtelenségtől, az igazságtalanságtól. Meg akarták forgatni az egész világot.

Az ifjúsági mozgalom tagjai szélsőségesek voltak – új világot akartak építeni. Számukra a kibuc a cionista és a szocialista álom megvalósulását jelentette, a diaszpóralét végét, a föld megmunkálását és megváltását – szemben szüleik világával, akik kereskedők, hivatalnokok, bankárok, esetleg rabbik voltak. Új zsidóképet alkotni. Annak a cionista fiatalnak az ethoszával azonosulni, aki az állam megszületéséért harcol. Bár azt a háborút elmulasztották, de mindent megtettek azért, hogy azzal az ethosszal azonosulhassanak. Felejteni akartak, maguk mögött tudni mindent, és tartozni valahova!

Bár sokan vallásos, sőt ultraortodox otthonból jöttek, legtöbben elhagyták a vallást, ateisták lettek, hirdették az egyenlőséget, új életmodell, a kibuc kialakításán fáradoztak. Szinte naponta váratlan problémával szembesültek. Alkalmazkodni kellett, új helyzethez új feltételeket teremteni. Heves ideológiai vitákat folytattak, de tudtak veszekedés nélkül vitatkozni, szavazással határozatokat hozni. A kibuc életforma abszurditása olykor égbekiáltó volt, nem mindenki tudott helytállni. Az egyik legtöbbet vitatott kérdés a közös nevelés volt: gyerekek születtek, és a szülőknek a gyerekházakba kellett beadni a csecsemőket. A fiatal anyák válsággal küszködtek.

Emlékszem, anyámtól hallottam, hogy elsőszülött fia, Avri születése után nem láthatta a gyerekét, csak a megszabott látogatási órákban. Amikor megbetegedett, és tüzelt a láztól, akkor is csak kintről hallgathatta, sír-e bent a gyerekházban. Mert Bilha, a gyerekek gondozója nem engedte, hogy a kisfia mellett legyen! A sírás, a kétségbeesés és a bűntudat élete végéig kísérte anyámat, még akkor is, amikor elhagyták a kibucot, és a városban laktak.

Már nagyobb voltam, és anyám azt is elmondta, hogy amikor megérkezett a kibucba, a terhesség vége felé járt, be kellett adnia a közös ruhatárba remek kabátját, amelyben Európából érkezett. Legnagyobb meglepetésére néhány nappal később megdöbbenve látta, hogy a gyerekház szigorú gondozója, Bilha viseli a kabátját. Anyám nem tudta, hova legyen, de apámat ez egy csöppet sem zavarta.

A kibucban nehéz volt az élet, de azok a fiatalok, akik a gyászoló Európából jöttek, a fényt, a szépséget látták, mindent, ami jó, nem akartak tudomást venni a nélkülözésről, nehézségekről. Igazi idealisták voltak, kevéssel is beérték. Csak évekkel később kezdtek kételkedni a választott útban, a kezdődő bajok miatt közösen is végiggondolták: Helyes volta kibuc útja? Elfogadható? Megfelelő? Sokan elhagyták a kibucot, de sokan maradtak, és kitartottak a kibuc ideológiája mellett.

1964-ben bátyám, Avri halála után – autóbalesetben vesztette életét lag-baomer ünnepén, amikor a Mikmoret melletti táborba igyekezett – apám otthagyta a Koorban betöltött állását, gazdasági ügyekkel megbízott konzul lett Afrikában. Sokan választottak hasonló utat a gazdasági téren működő intézményekben a befutott vezetők közül, apám és a család így próbált talán eltávolodni, elszakadni gyásztól, szomorúságtól, de a fájdalom nem hagyta el sem őt, sem anyámat egész életében.

Amikor befejeződött apám kenyai kiküldetése, visszatértünk a kibucba. Apám a narancsligetben szeretett volna dolgozni. A kibuc azt kérte, vállalja ismét a gyár igazgatását. Nem volt más választása, elfogadta a döntést, azzal a feltétellel, hogy a gyár átáll a műszakokra bontott huszonnégy órás termelésre. Az egyik óriásgép műanyag táblákat készített, beindítása és leállítása felesleges energia- és munkaerő-pazarlással járt. A kibuc nem fogadta el a feltételt. „Ki hallott még ilyet? Hogyan vehetnénk rá az embereket, hogy több műszakban dolgozzanak?” Apám nem mondott le a feltételéről, mást választottak igazgatónak. Apám, aki miniszterek és elnökök körében végezte a munkáját, aki az ország vezetőit mind ismerte, akik tisztelték és elismerték afrikai sikereit, aki a kormány rendkívüli ülésén számolt be afrikai küldetéséről, elfogadta a döntést, és a narancsligetben kezdett dolgozni, gödröket ásott, öntözte a fákat, és boldog volt. De néhány hét múlva látogatást tett a kibucban az akkori kereskedelmi és ipari miniszter, Zeev Scharf, a kibuc gyűlésén kérte, és igyekezett meggyőzni a tagságot, engedélyezzék, hogy Mose Alpant kinevezzék az Aldának, az ország legnagyobb exportvállalatának a vezérigazgatójává. A szavazást megtartották, és a többség tiltakozott! Másnap apám nehéz szívvel jelentette a kibuc titkárának, hogy elhagyja a kibucot. Nem segített a győzködés, próbálták marasztalni, de az sem segített, hogy megígérték, megkapja a korábban kért munkakört. Meir Jaari és Jaakov Hazan, a Mapam párt vezetői is próbálták meggyőzni, nem tágított.

Azzal érvelt, hogy a fiatal kibuctagok szavaztak ellene. Megértette, nem dönthet önállóan, és feltette a kérdést: lehetséges, hogy kölykök, akik nem is ismerik, meghatározhatják az életét és a munkáját? Megrázó válság volt apám számára, nehéz és fájdalmas kijózanodás. Apám maga köré gyűjtötte a családot, elmondta a történteket, és rövid időn belül elhagytuk a kibucot. Testvéremmel, Amival együtt válságként éltük át a döntést, anyámnak pedig a megvalósult álom volt.

Apám is válsággal küszködött, egész világa darabokra tört. Élete végéig a lelke legmélyéig cionista, szocialista és idealista maradt, talán egy kicsit naiv is, de mindig két lábbal járt a földön. Éles szemmel látta és vizsgálta a valóságot, figyelte az eljövendőt.

„A földalatti mozgalom viszonylag rövid ideje életem legszebb időszaka volt. Ott tanultam meg, mi a barátság, ott tanultam meg, mi az igazi szolidaritás” – mondta Efraim Agmon, apám jóbarátja egy interjúban. Bizonyos vagyok abban, hogy apám ugyanígy gondolta.

Tanúja vagyok, hogy a barátság és testvériség egész életükben megmaradt, társadalmi, gazdasági, kulturális és oktatási területen kitűntek, kulcsfontosságú helyekre kerültek. Minden energiájukat és képességüket a kibuc és az állam javára fordították.

Számukra a kibuc álmuk beteljesülése, életük legjelentősebb időszaka volt. Voltak köztük, akiknek megfelelt a kibuc életformája, és életük végéig ott maradtak. Voltak, akik a közös és az egyenlő, az egy mindenkiért és mindenki egyért elvet helyesnek tartották. Mások csalódtak ebben. De erről a korszakról, az együtt, az építés, a közös alkotás idejéről senki nem mondana le, ha lehetne, visszatérnének hozzá gondolkodás nélkül.

A magyarországi földalatti mozgalom, 1944–1945 jelentette a „legszebb korszakot” az életükben, az élet a kibucban volt talán a legjelentősebb időszak számukra. Az alkotás, az építés, az álmok megvalósítása, erre vágyakoztak a diaszpórában. Bármit, akár az életüket is feláldozták volna a barátaikért, minél több zsidó megmentéséért. Izraelben mindenre képesek voltak, hogy a zsidó népbe vetett hitükkel és a cionista álommal megteremtsék a zsidó nemzeti otthont a régi-új hazában. Kezdeményeztek, szárnyaltak, bátrak, okosak és nagyon naivok voltak. Igazi halucok. Kár, hogy már nincsenek hozzájuk hasonlók!

Héberből fordította Freidreich Sommer Ágnes

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com