Az első világháború után magyar nyelvterületen a cionista mozgalom ifjúsági szervezeteiben folyt az erec-izraeli kibucok alapítására felkészítő munka. A halucok egy új országot akartak teremteni, követ törtek az országutak építéséhez, mocsarat csapoltak le, szűzföldet tettek termővé, esténként olvastak és tanultak, előadásokat hallgattak, és ideológiai vitákat folytattak. A két világháború között az erdélyi és a felvidéki cionista ifjúsági szervezetek jártak élen a kibucalapításban, de magyarországi haksarákon is előkészültek az aliját tervező csoportok.

A magyar anyanyelvűek első ereci faluját, Kfar-Gidont (Gideonfalva) az erdélyi vallásos szervezet, a Mizrahi alapította 1923-ban, de már a letelepedésnél nem várt akadályokba ütköztek: a megvásárolt földet a környező arab település lakossága nem akarta átadni. Az alapítás után két évvel a falu vezetője így emlékezett az eseményre:

Amikor egy péntek reggel lovainkkal, öszvéreinkkel, ekéinkkel kivonultunk a mezőre, hogy az ugart felszántsuk, körös-körül vártak bennünket az arab fellahok, fiatalok és öregek kövekkel, parittyákkal. Hiába jelöltek ki nekik kárpótlásul sokkal jobb és míveltebb földet Bet-Sean mellett, ők bosszút akartak. És összejöttek a környékről is több mint kétezren. Jehudi, ruch minkön! Zsidók, el innen! − hangzott az ordításuk, és potyogtak a kövek, amelyek többeket közülünk súlyosan megsebesítettek. Ekkor, mi sem tudjuk, honnan, három puskalövés dördült el, az egyik arab támadónk elesett, kettő megsebesült. A fellahok ijedten szétfutottak, majd újra sorakoztak, mintegy közelharcra készen, és mindenre elszántan. Ekkor megérkezett az angol csendőrség.

Az angol hatóságok intézkedése után a kibucalapítók megegyeztek a fellahok vezetőivel, hogy a békés elvonulás fejében mindegyikük hadisarcot kap, gyakorlatilag újból kifizették a föld vételárát. Richard Kauffmann építészmérnök a tagok kérésének engedve a mosavot úgy tervezte, hogy az a főút két oldalán helyezkedjék el. A kezdeti nehézségek után a település 1926-ban már víztoronnyal, fürdővel és iskolával rendelkezett.

Mondjátok meg otthon, hogy egy igazi zsidó kolónián ebédeltetek, ahol minden, ami az asztalra került, a kenyér, a hús, a saláta, a főzelék, a gyümölcs, a méz, minden a saját termése volt, minden a Szentföld hozadéka, toceret haarec, mindenből adtak terumot és maaszért, ahogy a Biblia előírja. Igazi zsidó életet élünk itt. Amit pedig délelőtt a kvucákban láttatok, azt mondom, azokra is szükség van! Ők voltak a mi úttörőink, ők egyengették nekünk is az utat. Ha ők nem lettek volna, mi sem ülhetnénk itt, a mi ortodox zsinagógánkkal, minden esti Talmud-tanulásunkkal, jámbor sakterünkkel és rituális fürdőnkkel. Ez az igazság!
Patai József: A föltámadó Szentföld, Jüdischer Kunst-Verlag, Wien, 1926

1922-ben angol és német mintára megalakult Erdélyben a Hasomer ifjúsági szervezet, 1929-ben már négyezer tagot számlált. Később a szervezet kettészakadt, de az utódszervezetek (Hasomer Hacair, Hanoar Hacioni) a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektettek az alijáztatásra. A harmincas években több települést is alapítottak Erecben. Magyarországon 1927-ben alakultak a Hasomer Hacair csoportjai, a húszas évek végétől erősödtek meg a különféle irányzatú cionista szervezetek, és létrejöttek a haksara csoportok. A kibucalapításra érkező fiatalokat Erecben már működő kibucokhoz osztották be, ahol a tapasztalt kibuctagok tanították őket a különféle munkákra, segítették gazdasági, kulturális és társadalmi tevékenységüket.

Erdélyi olék egy csoportja 1931–1932-ben alijázott. Kfar-Szabába, a Saron tájegység legnagyobb kolóniájába költöztették őket. Gazdasági nehézségek miatt csak későn jutottak földhöz, a letelepedést pedig pereskedési eljárás hátráltatta. 1933 szeptemberében sátraikat, fabarakkjaikat teherautókra pakolták, és átköltöztek a számukra kijelölt területre. A korábbi tulajdonos efendi bosszújától félve a somerok fegyverrel őrizték a tábort, később rendőri segítséget is igénybe vettek. Itt alakították meg Givat-Hasomer néven az ideiglenes kibucukat. Több ipari üzemet létesítettek, mezőgazdaságban dolgoztak, legsikeresebb vállalkozásuknak a százkilencven kaptárból álló méhészet bizonyult. 1939-ben jelölték ki a kibuc végleges helyét Szíria és Libanon határán. Ez lett Dan kibuc, az államalapítás utáni években a két szomszédos országból érkező olék befogadóközpontja.

Mi most itt állunk a kezdet kezdetén. Tudod, hogy haverjaink túlnyomó része (tizenhat huszonnégyből) csak most érkezett. Ezért hívlak. Tudom, hogy nem tartozol azok közé az emberek közé, kiknek közömbös, milyen körülmények között élnek. Akik el tudják fogadni egy idegen közösség már kialakult életformáit, amennyiben az biztosítja létfenntartását. Minálunk most minden forr, nagy-nagy belső lehetőségek tárulnak fel előttünk, ezért hívlak. Mert erre van neked szükséged, erre a nagy lehetőségre, és mert nekünk is szükségünk van mindenkire, akinek gondolkodásmódja közel áll hozzánk, akiben megvan a bátorság vállalni a kezdet nehézségeit azért, hogy a jövő olyan legyen, amilyennek akarjuk.
Kádár Zálman levele Szenes Hannának, Dan, 1941. július 12.

Maabarot kibuc alapítóinak első csoportja 1925-ben alijázott, hosszú utat tettek meg az erdélyi–romániai olék, mielőtt végső letelepedési helyükre érkeztek. Németországi és bulgáriai olék is tartoztak a kibuchoz. A magyarországi csoport 1932-ben csatlakozott hozzájuk, néhányan nem tudtak megbirkózni a mindennapok nehézségeivel, 1935-ben visszatértek Európába, Magyarországra, és munkaszolgálatosként a keleti frontra vezényelték őket.

Dalia kibuc erdélyi tagjai több évig tartó felkészülési időszak után 1933-ban érkeztek Erec-Izraelbe. Hadar-Ramataim, Magdiel és Kfar-Malal település volt az első szálláshelyük. Többnyire a helyi mezőgazdaságban és alkalmi munkákat vállalva várták a Szochnut jóváhagyását, hogy felépíthessék saját kibucukat. 1939-ben egy németországi csoporttal vonták össze őket, majd kijelölték számukra a letelepedés helyét. Dalia kibuc alapításakor a létszám százhatvan felnőtt és tizennégy gyerek volt. A kibuc fennállásának tizenötödik évfordulóján Jámbor Ferenc – aki alijázása után több hónapot töltött ott – egy gazdaságilag erős és népes közösségről számolt be az Új Keletben megjelent cikkében. A kezdeti években a legnagyobb gondot a vízhiány jelentette, a geológusok állították, hogy azon a területen nem találhatnak vizet. De kitartó munkával mégis sikerült vízre bukkanni. A kibuc ipari tevékenységet folytat a szappangyárban és a lakatosműhelyből kifejlődött vízmérőóragyárban. Kulturális életének kimagasló eseménye az országos hírű táncünnepség.

Evron kibuc tagjai az erdélyi Hasomer Hacair első olyan nemzedékéhez tartoztak, akik már fiatalon a mozgalomban nevelkedtek. Haksarájuk alatt Erdélyben alakították meg a Kibuc-Gimel Transzszilvániát. A csoport tizenöt fős magja 1938-ban indult el Erecbe, és az Ein-Semer kibucba került felkészítésre. Amikor önállósultak, egy kisebb lengyel–német csoporttal együtt alakították meg Evron kibucot. Később egy újabb erdélyi csoport csatlakozott hozzájuk.

A felvidéki magyar nyelvű területeken működő Hasomer Hacair tagjai cseh, illetve lengyel alijázókkal közösen Sear-Hagolan néven alapítottak kibucot 1937-ben. A függetlenségi háború alatt a kibucot a szír hadsereg megtámadta, hosszadalmas harcok után elfoglalta és kifosztotta. A kibuc tagjai később visszatértek, és újjáépítették otthonukat.

A felvidéki Makkabia is készített fel fiatalokat az alijázásra. 1936-ban megalakították Kfar-Hamakkabiát, a felvidéki magyar anyanyelvűekhez német halucok társultak.

Az arab zavargások késleltették a házak felépítését, a biztonsági helyzet mellett a hiányos felkészültség és a nehéz terepviszonyok okoztak gondot az oléknak. A kibucalapítás sokszor csak a második vagy a harmadik próbálkozás után járt sikerrel.

Kfar-Glikson kibuc 1939-ben alakult, az alapító tagok már 1934-ben és 1935-ben alijáztak. 1935 júliusában Herzlia (akkor mosav) mellett alakult meg a Lamakor kibuc. A kezdet gyötrelmes volt: tőkehiány, taglétszámcsökkenés, kedvezőtlen terep hátráltatta a fejlődést. De 1937-ben már elégedetten számoltak be házaikról, gazdasági épületeikről, az állatállományról. Később újabb gondok miatt kénytelenek voltak feladni a települést. 1939-ben a tengerparttól távolabb ismét megbirkóztak a kibucalapítás nehézségeivel Kfar-Gliksonban. Az egyik kibuctag, Füredi Pali megfelelő kapcsolatainak köszönhetően kimentették a tagok idős szüleit Magyarországról, vagy a háború alatt, vagy közvetlenül utána. Harminc nagymama és nagypapa érkezett a kibucba. A „kibuctagok szülei” státuszt élvezték, gondoskodtak róluk, lakást kaptak, dolgozniuk nem kellett, de segítettek, amiben tudtak: a gazdaságban, a konyhában, a mosodában. Egy egész nemzedék emlékszik Dénes néni pozsonyi kiflijére, ami a szombat elmaradhatatlan tartozéka lett.

A harmincas évek második felében egyre több csoportot készítettek fel kibucalapításra Erdélyben, a Felvidéken és Magyarországon. A harmincas évek végétől az államalapítás körüli évekig fiatal, ideológiai nevelésben részesülő magyar anyanyelvűek alapították Maagan, Ramat-Hasofet, Evron, Haogen, Ein-Dor, Jehiam és Ceelim kibucokat. Ezekben a kibucokban helyezték el a holokauszt után érkezett olék egy részét. 1940-ben a Hanoar Hacioni alapította Saar-Jasuv mosavot, de a függetlenségi háború miatt a település elnéptelenedett. A mozgalom Magyarországról alijázó tagjai, a harcok után leszerelt fiatal katonák 1949-ben újraépítették a közeli szíriai határ miatt továbbra is tűzharcoknak kitett mosavot.

Maagan alapítóit az erdélyi Habonim ifjúsági szervezet toborozta, 1938 és 1939 folyamán kisebb csoportokban alijáztak. Néhányukat az angol hatóságok elfogták, és táborokba hurcolták. A csoport tagjainak többsége az Afikim kibucban folytatta a felkészülést. A település vezetői igyekeztek meggyőzni az erdélyi fiatalokat, hogy hozzájuk csatlakozzanak, de ők ragaszkodtak saját kibuc alapításához. 1941 júniusában a nyolcvan főből álló csoport a Hacer-Kineretbe költözött, és Maagan néven ideiglenes kibucot létesített. Többnyire a kibuctól távol vállalt alkalmi munkából tartották el magukat, de közben megalapozták a gazdaságukat is, az állattenyésztést és kisebb ipari létesítményeket. Gazdag kulturális életet szerveztek, folyt a rendszeres héber oktatás, több ezer kötetes könyvtárat létesítettek. 1942-ben Joel Palgi és Goldstein Ferenc (Perec) önkéntesnek jelentkezett a kibucból az ejtőernyősök küldetéséhez a megszállt Európába. Joel Palgi egyedül tért vissza.

A függetlenségi háború után a kibuc végső helyére költözött. Mose Saret külügyminiszter javasolta, hogy költözzenek a Szíria és Izrael közt kijelölt demilitarizált övezetbe. Hosszas tanácskozás után a kibuc tagjai elfogadták az ajánlatot, és 1949-ben áttelepültek a Kineret déli partjára. 1954-ben a kibuc nagyszabású megemlékezésen adózott Goldstein emlékének. Csaknem háromezren jelentek meg, köztük Mose Saret miniszterelnök, Teddy Kollek, magas rangú kormánytisztviselők, Palmach-veteránok, a kibucmozgalom vezetői. A légi bemutatót két kisrepülőgép tartotta, az egyik a tömegre zuhant, a szerencsétlenségnek tizenhét áldozata volt. A tragikus esemény mélyen megrendítette az egész országot.

Az államalapítás előtt egy évvel létesült a Haogen kibuc. A település alapítói a Felvidékről 1939-ben alijáztak, a negyvenfős csoport legidősebb tagja huszonnégy éves volt. Kfar-Szaba mellett telepedtek le a felkészülési időszakra. 1947 augusztusában három teherautóval érkeztek meg a homokbuckás sivár területre, és kezdték építeni a kibucot. A mezőgazdasági munka mellett saját iparágat építettek ki. A felkészülési időszak alatt az egyik kibuctag egy cipőgyárban megtanulta a gumicsizma javítását, a műút mellett építettek neki egy kis bódét, ahol a járókelők gumicsizmáit, cipőit, később a bicikligumikat foltozgatta. A háborús időszakban már társakkal dolgozott, gumiolvasztással, autógumik javításával is foglalkoztak, a bódé műhellyé bővült, végső letelepedési helyükön már gyárat építettek az iparág fejlesztésére.

Az államalapítás után létesített kibucok alapító csoportjaiban sokan voltak a holokausztban árván maradt és a magyarországi cionista mozgalom gondoskodását élvező fiatal olék. Közülük toboroztak új tagokat a már működő kibucok is. Gyakran nevezték el az új kibucokat a holokauszt cionista áldozatairól vagy a jisuv katonáiról. A magyarországi olék szervezete (HOH) alapította 1953-ban a Komoly Ottóról, a magyarországi cionista mozgalom mártírhalált halt vezetőjéről elnevezett Jad-Natan mosavot, ahol később az emlékére házat is emeltek.

Máskor a cionista mozgalomból kölcsönzött szimbólumokról, bibliai személyekről vagy helynevekről, földrajzi helyekről nevezték el a kibucokat. Nyugat-Galileában a Jasur kibuc a halászó viharmadárról kapta a nevét. A madár alakban épített kibuc alapítói halastavat létesítettek, halászatból akarták fenntartani magukat. A névadáshoz az is hozzájárult, hogy a magyar anyanyelvű alapítók egy részét az angol hatóságok a ciprusi táborokba hurcolták. Örökre emlékezetükbe vésték a viharos úton felettük átrepülő és talán őket védő viharmadarat.

A magyar anyanyelvű olék az államalapítás évében hozták létre a Somrat, Gaaton és Kfar-Hahores kibucot. A függetlenségi háború idején a Kfar-Hahores kibuc Nazarettől nem messze egy, a háború miatt elhagyott kibucban telepedett le. A csoport 1946-ban a Negev sivatagban működött Ceelim néven. A háború alatt az arabok veszélyeztették a negevieket, a haverok egyik fele puskával a kezében őrködött – gazdasági munkáról szó sem lehetett –, a másik fele, az idősebb nők és gyerekek Rehovoton éltek. Új letelepedési helyként a Mapai kibucszervezet felajánlotta nekik Kfar-Hahorest. A ceelimi és rehovoti fiatalok 1948 novemberében érkeztek Kfar-Hahoresba. Igaz, az új kibucot támadások már nem fenyegették, de a megélhetési, gazdasági problémák nehezítették az életet. A régiek két traktort, két autót, néhány tehenet és sok adósságot hagytak maguk után. De a kibuchoz tartozó felszerelt üdülőtelep a későbbiekben jelentős bevételi forrást hozott. A munkákat újraszervezték: a teheneknek takarmányt gyűjtöttek, megműveltek 1500 dunám földet, csirkéket vásároltak, feljavítottak 280 dunám gyümölcsöst, újra működött az asztalosműhely. Az üdülő épületeit rendbe hozták, ellátták a karbantartást és a felszolgálást. Kfar-Hahores óvónői azon csodálkoztak, hogy a hébert magyar kiejtéssel törő óvónők mellett honnan tanulták meg az Izraelben született, gyerekházakban nevelkedő gyerekek a szabrék helyes kiejtését.

1949-ben a magyar anyanyelvűek új kibucokat alapítottak: Bet-Haemek, Jasur, Megido, Bet-Kama, Parod, Givat-Oz, Haon, Lehavot-Haviva, Beerotaim, Nevatim és Ein-Ajala mosavot. Az alapítók több országból érkeztek, Izraelben határozták el, hogy közös csoportba szerveződnek. Haon százhúsz alapító tagjának egyik csoportja lengyel közösség volt, 1947-ben érkezett, és Kineret kibucban készült fel a közösségi életre. A másik csoportot, a magyarországi Habonim tagjait először Ciprusra hurcolták, majd Kfar-Giladi kommunában készültek fel a kibucéletre.

Bet-Kama kibucot a Negevben magyarországi holokauszttúlélők csoportja alapította Szafiah (utótermés) néven. Az alapítók Budapesten a Hasomer Hacair szervezésében készültek fel az ereci életre. 1946 és 1949 között érkeztek az országba. Az országos kibucmozgalom a már létező kibucokba szerette volna küldeni őket, de a csoport tagjai saját kibuc felállításához ragaszkodtak. 1949. április 18-án telepedtek le. Egy Új Keletnek küldött riport arról számol be, hogy „hat megrakott teherautóval érkeztek meg a telepesek a Negev kapujában elterülő lapályra. Ügyes, szakavatott kézzel állították fel a barakkokat és kifeszítették a drótkerítést.” Később Lengyelországból, Franciaországból és Argentínából csatlakoztak hozzájuk.

Ein-Ajala mosav szinte valamennyi tagja Kárpátaljáról érkező magyar anyanyelvű volt. Az első házakat egy év alatt felépítették, 1949 őszén, az esőzések előtt mindenki fedél alá került. A kezdeti, gyakran kilátástalan nehézségeket nem tudták könnyen leküzdeni, de a településen később megfelelő gazdasági feltételeket teremtettek.

Az államalapítás után is előfordult, hogy az izraeli hadsereg stratégiai okok miatt jelölte ki egy-egy kibuc, például Lehavot-Haviva helyét. A Hasomer Hacair magyar anyanyelvű szlovákiai tagjai a második világháború után alijáztak, a százhúsz fős csoport felkészítés után, 1949. október 20-án Somronban, Szde-Jichak mellett telepedett le, később a hadsereg kérésére pár száz méterrel odébb költöztek.

Az emberek többsége azt sem tudta, hol van, mert itt minden tele volt bozótossal. A sátrakat körben állítottuk fel. Minden sátorban két ember lakott. Néhány hónap múlva barakkokat hoztak teherautókon, és a közeli kibucokból érkeztek emberek, akik segítettek felállítani őket. 1950 végén a katonaság követelése miatt a Szochnutban úgy döntöttek, hogy a kibucot át kell telepíteni Dzsalami helyére. Az ok az volt, hogy itt lakott egy arab méltóság, aki az egész területet felügyelte. Sok arab lakott errefelé. Volt egy olyan katonai elképzelés, miszerint aki a magaslatról uralja a terepet, az a terület ura.

A Magyarországról alijázók 1949-ben a Jezreel völgyében egy sziklás dombon megalakították Givat-Oz kibucot. Miután megtisztították az oda vezető utat, teherautókon fabarakkokat szállítottak számukra. A kezdeti években a kibuc életét a környék arab településeiről érkező portyázások nehezítették. Birkákat loptak, garázdálkodtak, végül a zaklatások elmaradtak.

1950–1953-ban magyar anyanyelvűek alapították vagy társalapítói voltak a Jad-Hanna, Dvir, Lahav, Jad-Natan kibucoknak.

A Negev sivatag északi részén alapították a Dvir kibucot. William Foxwell Albright régész évekkel korábban ezen a helyen azonosította a Bibliában említett Dvir várost, a kibuc innen kapta a nevét. A régész felfedezését sokan kétségbe vonták, ezért a kormány névadó bizottsága a Dvir név helyett a Dvira (Dvir felé) nevet javasolta. A kibuc tagjai ragaszkodtak a névhez, és mind a mai napig előszeretettel törlik le a szó utolsó betűjét az útjelző táblákról.

A legnagyobb kibucmozgalom, a Meuhad a Mapam párthoz tartozott, tagjai szocialista nézeteket vallottak, a hidegháború idején vagy a két tábor közti semlegesség elvét, vagy a szovjet kapcsolatok elmélyítését támogatták. A politikai csatározások országos válsághoz vezettek a kibucmozgalomban. A Mapam párt szembehelyezkedett a kormányon levő munkáspárt (Mapai) Szovjetuniót elítélő politikájával. A nézeteltérés szakadáshoz vezetett a Mapam párton, majd a mozgalmon, végül néhány kibucon belül.

Givat-Haim kibucot 1932-ben közép-európai olék, köztük magyar anyanyelvűek alapították. 1952-ben a mozgalom válsága miatt a kibuc kettészakadt. Eredeti helyén maradt és továbbra is a Hakibuc Hameuhadhoz tartozott az egyik része (Givat-Haim Meuhad), a Mapai párt tagjai és a pártonkívüliek pedig kissé távolabb Givat-Haim Ihud néven a másik csoporthoz csatlakoztak.

A Szenes Hannáról elnevezett Jad-Hanna kibuc (1950) Magyarországról érkezett tagjai kommunistának vallották magukat. Többségük a Szovjetuniót támogatta, de egy kisebb csoport kivált, és elhagyta a kibucot. A kényszerű szétválás miatt sokan elhagyták a kommunista Jad-Hannát, és mivel nyíltan az Izraeli Kommunista Párt mellett foglaltak állást, kiközösítették őket a kibucmozgalomból. A kibuctagok ideológiai elkötelezettségét az egyik alapító lánya, Carmit Guy így magyarázta meg:

Mindegyik kibuctag emlékezett azokra a szovjet katonákra, akik megnyitották az auschwitzi és más táborok kapuit, és először mondták ki, hogy szabadok vagytok. Ezért követték őket tűzön-vízen át. A háború után minden másképp volt Magyarországon, szabad, nyitott világ, egy nagyon optimista társadalom. Később nem hitték el a történteket, hogy emberek eltűnnek, hogy a kommunisták a hatalomátvétel után leszámoltak a riválisaikkal. Naivak voltak, nagyon sok év telt el, amíg felfogták, hogy valóban mi történt.

Kibucnyiktörténetek

A kibucalapítások történetének vissza-visszatérő motívuma az elkötelezett kibucnyikok kitartó, nehézségekkel küzdő munkája. A kilátástalanság és a szerény körülmények miatt mégis előfordult, hogy a szépen felépített terv kudarcot vallott. Egy kisebb csoport Cfat mellett kezdett kibucalapításba egy „dombtetőn, teljesen puszta helyen”. Naponta egy tartálykocsival vittek vizet számukra, télen az olvadt havat használták. A folyamatos ellátást nem tudták biztosítani: „és akkor láttuk, hogy ebből nem lesz semmi, amikor voltunk heten, hárman elhagyták a kibucot”.

A kibucok a puszta földből nőttek ki, az alapítók pedig minimális külső segítséget kaptak. Lustig Chava emlékei szerint a felkészítésük után egy sivatagos területet jelöltek ki számukra.

Velünk jöttek, s azt mondták, ezen a területen kell kibucot építeni. Azt nem tudod máma elképzelni, ott nem volt semmi. Ha azt mondom, hogy semmi, az nem azt jelenti, hogy volt mégis valami, semmi, az égadta világon semmi. Január volt, sátrakat vittünk magunkkal, abban laktunk, de ez nem érdekelt minket, tudtuk, hogy így lesz. Országot építeni jöttünk, nem kispolgári házakban lakni. És elkezdtük. Néhány évvel később az egyikünknek megjött az anyja Pestről, és felháborodott: azt mondtátok, hogy itt nincs semmi, de tele van fával meg virággal és zölddel. Nem tudta elképzelni, hogy ez mind a mi munkánk eredménye.

Evron kibucban Száva Katalin szerint kezdetben nagyon nehéz volt az élet, de hittek benne, és vasakarattal dolgoztak: „Még nem voltak házak, csak sátrak. Meleg volt és hideg volt, és esett az eső. És nem volt semmi. De hittünk benne, hogy lesz és folytattuk. Ilyen nagy kibucot építettünk. Tényleg, nem is éreztük akkor, hogy milyen nehéz.” Az étkezés is szűkös volt, a szerény körülmények között megtermelt zöldségeket és gyümölcsöket fogyasztották.

Ein-Ajala mosav tagjainak beszámolói alapján Halmi József így ír az alapítási munkálatokról:

Hevenyészett közös konyhán étkeztünk, a vízhiány, az izzó nap, a szokatlan nehéz munka, a higiénia teljes hiánya nehezítették az úttőrök munkáját. Szükség szerint újabb csoportok csatlakoztak [hozzánk], és vertük a blokkokat, ástuk az alapot a naptól keményen izzott földben, kevertük a betont, ácsoltuk a tetőszerkezetet, és formáltuk a tetőcserepeket.

A földműveléshez nem értettek, egy kísérleti kertet létesítettek, de kudarcot vallottak. Más kibucokban napszámosmunkát, faültetést, árokásást vállaltak. A pihenőidőt a mezőgazdasági munkának szentelték. Egyetlen szekerüket közösen használták, de kiépített út nélkül a szállítás az esős időszakban szinte teljesen megakadt. Az ötvenes évek elején Svájcból kaptak teheneket, de nem tudták megfelelően táplálni őket, a tejhozam jelentős csökkenése pénzügyi nehézségekkel járt. Az örökös munka a kulturális életet elsorvasztotta: „könyvtár, zene már csak emlékeinkben él, számunkra a legfőbb jó, ha fáradt testünk pihenhet ünnepnapokon”.

Dvir kibuc alapításának hatvanadik évfordulóján Sahar Joel, Mordi Áron és Fonyó Dodo, az alapító csoport három magyar anyanyelvű tagja így emlékezett az alapításra:

Egy nap kilencen a leendő kibuctagok közül megérkeztünk egy felpakolt teherautón a kijelölt területre. Keskeny – valószínűleg a beduinok által használt – földúton mentünk a leendő kibuc helyére. A teherautó sofőrje egyszer csak megállt, és azt mondta: „Itt alapítsatok kibucot.” Leszálltunk a platóról, lepakoltunk, ő visszaült a járműbe, és elhajtott. Nem volt itt az égvilágon semmi, kivéve két földbe szúrt rúd, rajtuk egy fehér rongydarab lengett. Amerre a szem ellátott, nem volt ezenkívül semmi. Másnap hatvanhárom leendő kibuctag érkezett a területre. Ez viszonylag sok embert jelentett. A többség rögtön a kerítés és a sátrak felállításához fogott. Az első időszakban sokan a környező kibucokba jártak dolgozni, ez biztosította a kibuc bevételét. A Szochnuttól ágyakat, asztalokat, székeket kaptunk, de a továbbiakban nem igazán érdekelte őket a sorsunk. Az átlagéletkor húsz év volt. Senkinek sem lehetett magántulajdona. Még a ruha is, amit viseltünk, a kibucé volt. Ha valamelyikünk csomagot kapott külföldről vagy az országban élő rokonaitól, be kellett adnia a közösbe. Péntekenként volt ruhaváltás. Odamentünk a mosodához, megmondtuk, milyen méretű ruha kell nekünk: kicsi, közepes, nagy vagy pedig körülbelül. A ruhákat nem lehetett számmal vagy névvel megjelölni, ezt csak 1958-ban engedélyezte a kibucgyűlés. Emlékszem, amikor megérkezett a kibucba a chilei csoport, a magukkal hozott ruhákat le kellett adniuk. Döbbenet volt az arcukon. A ruháik évekig a raktárban porosodtak, mert a kibucban nem lehetett kiosztani. Mit csináltunk volna öltönyben, nyakkendőben és hosszú estélyi ruhában?!

Másoknak az éghajlat okozott nehézséget. A Maagan kibuc lakója, Grósz Éva a hőségre emlékszik. „Mosavban voltunk Jeruzsálem mellett. Lassan szoktunk hozzá. Emlékszem, hogy amikor idekerültünk, az összes téli ruhát, kabátot egy fabőröndbe pakoltuk. Akkor nekünk az itteni tél még nyárnak számított. Amikor kinyitottuk a bőröndöt, láttuk, hogy az egerek mindent megettek.”

A kibuc tagjait a település munkaerő-szükséglete és a kibuctagok képessége alapján jelölték ki munkára, tanulásra. Evron kibucból Moria Malkát a tanítóképzőbe küldték tanulni. Közben a gyerekeiről a gyerekházban gondoskodtak. Az első év elvégzése után abbahagyta tanulmányait, mert a kibuc vezetősége egy megüresedett óvónői állásba küldte. Négy évig óvónőként dolgozott, majd folytatta félbeszakított tanulmányait.„És akkor visszajöttem, mivel titkári munkára osztottak be. Ez két évig tartott. Akkor szükség volt valakire, aki vezeti a fogorvosi rendelőt. Azt is megtanultam. Visszajöttem a kibucba, és vezettem a klinikát. Ott is kaptam diplomát.”

A kijelölt beosztás nem mindig nyerte el a kibuctagok tetszését. Dalia kibucban Peleg David hosszú utat járt be, amíg kedvére való foglalkozáshoz jutott.

A katonaság után, amikor leszereltem, kiküldtek a mozgalomba ifjúsági vezetőnek. Nem tetszett nekem a dolog, hazajöttem. Akkor azt mondták a kibucban: kell valaki, aki a birkákkal dolgozzon. Kézzel-lábbal tiltakoztam, gyűlöltem azt a munkát, nem akartam, de ha a kibuc úgy határozott, el kellett fogadnom. Körülbelül négy évig dolgoztam a birkáknál, és akkor azt mondtam, elég, asztalos akarok lenni. Akkor azt mondták, most nincs szükség asztalosra, legyél traktoros. Akkor egy évig traktoros lettem. Végül majdnem összeverekedtem a főnökömmel. Hogy elsimítsák a dolgot, leküldtek egy évre egy másik kibucba a Negevbe. Letöltöttem az évet, és újra mondtam, asztalos akarok lenni. Bekerültem az asztalosműhelybe. Tíz évig voltam asztalos, nagyon szerettem, de intellektuálisan nem elégített ki. Egy szép napon azzal jöttek hozzám, hogy legyek a vízóragyár ügynöke. Az egy nagyon nehéz év volt, leköszöntem, nem ment a dolog. Azután egy évig egy gazdaságvezetési tanfolyamon tanultam. Amikor befejeztem, újra bekerültem a vízóragyárba mint elosztó, aki a vevőkkel foglalkozik. Négy év után beállítottak hozzám azzal, hogy föl kell váltanom az építésvezetőt, mert különben belebolondul a dologba. Hiába mondtam, hogy nem akarok újabb mesterséget, megszavazták.

A kibucalapítók cionista ideológiával érkeztek az országba, de héberül csak kevesen beszéltek. A nyelv elsajátítását egyik legfontosabb céljuknak tekintették. A mindennapi munka mellett nyelvtanfolyamokon, előadásokon, kulturális rendezvényeken vettek részt. Dalia kibucban németül és magyarul beszélő olék éltek. Amikor Netzer Eli csatlakozott a kibuchoz, a magyarul beszélő olék kedvesen fogadták, és a kezdeti hónapokban segítségére siettek. A nyelvtanulásról maga döntött. „Amikor 1949-ben a kibucba érkeztem, elhatároztam, hogy öt évig nem olvasok magyarul, hanem csak héberül. Rengeteg könyv érkezett Pestről, a posta működött, de elhatároztam, hogy öt évig nem beszélek magyarul, nem is beszéltem, és csak héber könyveket olvastam.” Peleg David, a kibuc egy másik tagja két évig pékként dolgozott, a meleg kemencén kívül arra emlékszik, hogy mindig akadt valaki, akivel magyarul beszélhetett. Kezdetben voltak, akik egymás közt magyarul beszéltek, de idővel ez megváltozott. A magyar nyelv föléledt, amikor néhány kibuctagnak megérkeztek a szülei Magyarországról, és alig vagy egyáltalán nem beszéltek héberül. „És jöttek a szülők Daliába, természetesen minden Magyarországon maradt. Mindenki kapott egy szobát, lakást, és boldogok voltak a gyerekeikkel. Járt nekik az Új Kelet és a magyar újságok.”

A Nevatim kibucot a Negevben tíz magyarországi leszerelt katona létesítette 1949-ben. Később többen csatlakoztak hozzájuk, valamennyien magyar nyelvterületről. Egy újságcikk szerint ennek megvolt a kedvező oldala és a hátránya is:

Az is magától értetődő, hogy akadnak viszályok, súrlódások és benső nehézségek. A nehéz élet és még az is, hogy az emberek mielőtt így össze nem állottak, nem is ismerték egymást, sok benső krízist idéz elő, de ezeket eddig mindig sikerült tárgyalásokkal, tisztázásokkal leküzdeni, eliminálni. Nagy előny, hogy a telepesek valamennyien egy nyelvet beszélnek, s legalább ez nem elválasztó tényező közöttük. Ez a nyelv persze a magyar. Jól tudják azt, hogy kívánatos volna minél előbb héberül megtanulni, de panaszolják, ezen a téren egy év alatt nagyon kevés eredményt értek el.

A holokauszttúlélő fiatalok a cionista mozgalomban, később az izraeli kibucokban találtak otthonra. Kfar-Hahoresban Jaffa az ötvenes évek elején így foglalta össze a közösségi élet élményét:

A kvuca az élet, a jövő, minden. A közösségi érzést nem kaptam, jött magától. Valahol Németországban kezdődött, amikor kétszáz gyerek mamája voltam, és az évek folyamán öntudatlanul megszűnt az ÉN. Nem változtam meg. Egyszerűen itt az országban kezdődött az élet. Ami régen volt Pesten, az el van temetve, nem akarok és nincs is időm gondolkodni felette.

A szocialista ideológia, a zsidó identitás és a magyar kulturális kötődés egyedi kulturális közeget hozott létre Jad-Hanna kibucban. Carmit Guy emlékei szerint az alapítók a Magyarországra érkező slihimre hallgattak, és vallották: majd a saját országukban valósítják meg a szocialista forradalmat. A magyar kultúrától és emlékektől nem tudtak, nem akartak elszakadni. „Néhányan, az anyám és a testvérem sem beszélt héberül. A legtöbben maguk között életük végéig magyarul beszéltek. Tanultak héberül. Ismerték a héber irodalmat, olvastak héber újságokat, de valamilyen formában magyarok maradtak.”Mégis izraelinek, sőt cionistának tekintették magukat, saját életükkel élték a cionizmust. Megtartották a zsidó ünnepeket, peszahkor saját Hagadájukat olvasták, hanukakor a saját énekeiket énekelték. Étkezésben sem igazodtak a vallási törvényekhez. „Volt egy disznó a kibucban. Minden alkalommal, amikor a rabbi jött, elrejtették. Jom kipurkor a disznót levágtuk. Egész télen volt a kenyérre disznózsír és paprika. Ezt szerették. Vicces volt. Nagyszerű volt.”

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com