„Magyar mentalitás a túlzott kritizálás, a negatív szemlélet, a pesszimizmus. Én is kritikus személyiség vagyok, és elég pesszimista voltam, de Izrael – ahol nappal szinte egész évben kék az ég és süt a nap – nagyon pozitívan hat. Azonkívül az emberek nagyon nyitottak mindent megtanulni, elsajátítani, ami előre visz, és segít a nehézségeket leküzdeni, önmagukat pozitív energiákkal feltölteni. Mindez áthatja már a közfelfogást, az oktatási rendszereket, az egész életet” – Beszélgetés Yehudit Westtel.
Családi indíttatás?
Egyetlen gyerek vagyok, Budapesten születtem. 10 éves voltam, amikor kivándoroltunk Izraelbe, 1957-ben. Itt Izraelben aztán hamar megtanultam a héber nyelvet, de már gyerekként eldöntöttem, hogy megtartom a magyar anyanyelvemet is.
Tanulmányok?
Szociológiát és államtudományokat tanultam a Bar Ilan Egyetemen. Angliában, az University College Londonban társadalmi szempontú várostervezést tanultam és másoddiplomát szereztem. Ott ismertem meg a férjemet, két gyermekünk ott született, így aztán nyolc évig Angliában éltünk.
Pályakezdés?
Mikor visszajöttem Angliából, a Tel-Avivi Egyetemen kezdtem dolgozni segédkutatóként, a pedagógiai tanszéken. Az egész világon, a zsidó diaszpórákban folyó héber nyelvoktatás volt a kutatási témánk. A következő munkahelyem a Tel-Aviv Városháza volt, annak is a környezetvédelmi osztálya. Tulajdonképpen én építettem fel a környezetvédelem iskolai oktatási rendszerét. Az általam fejlesztett rendszer, a tananyagok kidolgozása az óvodai oktatástól egészen az egyetemi oktatásig terjedt. Az izraeli lakosság nem ismerte akkor még a dolog fontosságát, jelentőségét. Ezt a munkát huszonhat évig csináltam, majd innen mentem nyugdíjba.
A lakosság környezetvédelmi tudatosságának fejlesztésével is foglalkoztál?
Igen. Projekteket vezettem a zöldterületek megvédésére, például Észak Tel-Avivban. „Visszahozzuk a természetet a városba”, ez volt a program neve. Zoológusokkal és botanikusokkal felmértük az egyes, potenciális, még szabad zöldterületek állapotát, hogy milyen élőhely kialakítására alkalmasak. Egy másik társadalmasító zöld projekt keretében megszerveztük, hogy a kertészkedést szerető, nagyvárosi lakosoknak legyen területük a városban, ahol önmaguk kis zöldségkerteket művelhetnek. A helyhasználati engedélyt, az ültető magokat, az öntözővizet mi biztosítottuk számukra. A kertek művelése, fenntartása a kis közösségek feladata és felelőssége volt, és ez vált a mai napig tartó siker alapjává, a saját felelősségük. Több helyütt a városban ezek a mai napig működnek, a Facebook közösségi megosztón láthatók. Az egyes csoportok sok egyéb zenés és más programot is szerveznek önmaguknak. Mindez a gyerekek számára közösségileg is fontos, és hogy tudják, a paradicsom nem a szupermarketekben terem.
Milyen gyakran jársz Magyarországon?
Évente.
Téged idézlek: „Kifejlesztettem az izraeli cionista identitásomat, ugyanakkor megtartottam a magyar identitásomat is.” Kifejtenéd?
Hát most sírni fogok. Izrael – a magyar identitásom megtartása mellett – számomra a legfontosabb, legmélyebb, személyesen megélt érzelem, amelyet a tudat alatti emlékeim csak megerősítenek. Évekig nem tudtam, nem ébredtem rá, hogy a szörnyű magyarországi ötvenes évek mennyire hatottak rám kislányként. Államtudományi egyetemi hallgatóként a szemináriumi munkámat az 1956-os magyar forradalomról írtam, de mindez még akkor sem tudatosodott bennem. Egyszer, vagy tizenöt éve Moszkvában voltam, és meg akartam nézni a kommunizmus rendszerének egyik múzeumát, a pontos nevét nem tudom. Ott hirtelen olyan fullasztó érzés tört rám, hogy ki kellett mennem, nem tudtam tovább bent maradni. Ekkor értettem meg, hogy milyen mély drámai erővel hatott rám az a rendszer. A demokrácia számomra egy nagyon nagy érték. Izrael-szeretetem további nagy része a zsidóságom, amiről tíz éves koromig nem is tudtam, erről akkor nem beszéltünk. Apám magyar hazafi volt. Ebből fakad az én magyar identitásom, szeretetem a magyarság, a magyar kultúra iránt. Zsidóságomat alapvetően a zsidó néphez, kultúrához való tartozásomban, az izraeli társadalom, nemzet büszke tagjaként élem meg. Tíz évig éltem Magyarországon, nyolc évet Angliában, de sehol másutt nem szeretnék már élni, csak Izraelben.
Izrael a boldogságindexben a világ-vezetők között van. Miért boldogok az izraeliek? Az izraeli magyarokat is bele lehet ebbe érteni szerinted?
Kezdem a végével. Ahogyan itt a kiérkezők átformálódnak, beilleszkednek – főleg a gyerekek –, egyre boldogabbá válnak. Az izraeli társadalomban van valami nagyon különleges. Három dologról beszélek. A zsidó tényezőről: A kapcsolatok nagyon intenzívek, nyugodtan felhívhatok egy barátot éjjel, bekopoghatok bárhova segítségért. A zsidó vallásban van egy fogalom, a közösségi felelősség. Ha nincs mit enned, akkor megfelezem veled az enyémet. Izraelben nagyon sok segítő civil és vallási karitatív NGO működik. A katonaság tényezőről: A hadseregben olyan barátságok formálódnak, melyek testvéri erősségűvé válnak. Három év után is megmaradnak, életre szólóan. A férjem a hetvenhármas háborúban egy ezredben szolgált – az ezredes egyébként magyar származású volt, Tuvja Raviv, akinek a könyve egész friss, a címe: „Egy páncélos tiszt élete”. Nos, ez az ezred csinált egy civil szervezetet, és minden évben összejönnek, pénzt adnak össze az elesettek emlékére stb. És ez nem is különleges, hanem inkább tipikus. A harmadik tényező az emberi mentalitás. Mindenki közelálló, mindenki barát, mindenki család, szóval az együvé tartozás érzése általános.
Olvasom, hogy az Izraelben élő magyarok – orosz ajkúakkal ellentétben – nem alkotnak közösséget, hanem inkább „széthúznak”. Ezt hogy látod?
Szerintem magyar mentalitás a túlzott kritizálás, a negatív szemlélet, a pesszimizmus. Egyébként én is kritikus személyiség vagyok, és elég pesszimista voltam régebben, de Izrael – ahol nappal szinte egész évben kék az ég és süt a nap – nagyon pozitívan hat. Azonkívül az emberek nagyon nyitottak mindent megtanulni, elsajátítani, ami előre visz és segít a nehézségeket leküzdeni, önmagukat pozitív energiákkal feltölteni. Mindez áthatja már a közfelfogást, az oktatási rendszereket, az egész életet. Az általános iskolában nem a jó jegy a motiváló erő, hiszen már nem is adnak jegyeket, hanem a pedagógusok háromszor egy évben általános értékeléseket írnak a bizonyítványokba.
Például?
Például az unokámnak írták: „Te egy nagyon jó és sikeres fiú vagy, aki mindig segít másoknak, sok mindent kipróbálsz”, és felsorolták, hogy mi mindenben sikeres, mi mindent csinál. Az egész beírás pozitív hozzáállást sugároz.
De mi is van az orosz közösséggel, ők mitől olyan összetartóak?
Véletlenül elég jól ismerem őket, mert édesanyám Kárpátaljáról származik. Az ottani magyarok oroszokkal házasodtak általában, és oroszul is beszéltek. Aztán itt ezek a családok, bár már jól tudnak héberül, csak oroszul beszélnek egymás között, és nagyon ragaszkodnak a saját, orosz kultúrájukhoz. Izraelben több mint egymillió orosz él, sokan a kilencvenes években jöttek. Szóval sokan vannak, így aztán bárhova mennek is, orvoshoz, vásárolni, mindenütt van valaki, aki beszél oroszul. Vannak saját orosz nyelvű intézményeik, iskoláik, melyeket ők létesítettek itt.
Hol élsz Izraelben, és mi a munkád?
Közel Tel-Avivhoz, Herzlia városban. A munkám pedig, hogy nyugdíjasként társadalmi, tehát nem fizetett tevékenységként 2019 óta vezetem az Efraim Kishon Magyar Kulturális és Oktatási Központot. Ez egy izraeli, non-profit, civil szervezet. Szülők csoportja létesítette, ők adták a nevét is, 2015-ben. Az itteni magyar nagykövet felesége segítette őket, mert a két kislánya is tagja volt a tanulócsoportjuknak.
Ismerted személyesen Efraim Kishont?
Sajnos nem, de a fiát, Rafit igen.
Milyen generációk tanulnak nálatok magyar nyelvet?
A felnőtt kurzusainkban másod- és harmadgenerációsok is tanulnak. Két hétvégi iskolánk van. Gyerekes kismamák is jönnek hozzánk, akik nem régen vannak Izraelben. Az óvodai és iskolás csoportjaink Jeruzsálemben és Tel-Avivban működnek, az iskolások inkább csak hét-nyolc éves korig. Ez a legnagyobb kihívásunk, hogyan hozzuk vissza a pubertás és idősebb korú fiatalokat a magyar nyelv tanulásába. Nálunk péntek délután kettőkor kezdődik a két teljes órás tanulás, kétszer egy hónapban. Több, esetleg hét közbeni alkalomra nem tudjuk rávenni a szülőket, nem hozzák a gyerekeiket. Óvodás és iskolás gyereklétszámunk összesen ötven fő, de mindig vannak hiányzók is.
Hallottam, hogy hétévesen sok gyerek elhagy benneteket. Miért?
Az itteni gyerekek szabadságban nevelkednek, és viszonylag hamar hozhatnak magukra vonatkozó döntéseket. Hétévesen már eldönthetik, hogy akarnak-e hozzánk járni magyar nyelvet, kultúrát tanulni. Ha nem, senki nem kényszeríti őket. Ebben a korban az iskolai tanulás már leterheli őket annyira, hogy azután önként már ne akarjanak mást tanulni. Sajnos így nagyon sok gyereket elvesztünk.
Hány tanulót szeretnétek?
Minél többet. Megszerveznénk a körülményeket akár száz fő számára is, és szívesen nyitnánk iskolát Haifában, vagy délen is.
A felnőtt másod-, harmadgenerációsok közül sokan kérik vissza a magyar állampolgárságot. Az a feltételezésem volt, hogy biztosan akarnak majd magyarul tanulni, de kiderült, hogy ők nem ilyen, lassabb csoporttanulást akarnak, hanem gyorsabb módszert szeretnének, és magántanárokhoz iratkoznak be. A nálunk tanulók érzelmi alapon jönnek. Egy tanár nálunk csak maximum tíz fővel foglalkozik. Heti egy órás tanulás és tizenöt hét után a csoport egy következő szintre lép az oktatásban. Héber nyelven folyik a magyar nyelv oktatása, de van egy angol nyelven oktatónk is. A haladó csoportban már magyarul folyik a tanítás. Ebben az oktatásban mintegy hatvan felnőtt tanulónk van a beszélgető kurzuson résztvevőkkel együtt. Itt növelhető lenne a létszám, ha találnánk magyar tanárokat.
A munkatársakról, pedagógusokról.
Jeruzsálemben három tanítónk van az óvodás ringató és az óvodai-iskolai csoportokban. Tel-Avivban szintén három oktatónk van az óvodai és iskolás csoportok számára.
Mi az a beszélgető kurzus?
A Pécsi Tudományegyetem Diaszpóra Projekt Hálózatán keresztül ismertem meg dr. Bognár Józsefnét (Bettyt), a „Beszélgessünk magyarul” programterv kezdeményezőjét, aki a Covid alatt a számítógép segítségével indította el a programját a diaszpórában élő magyarokkal. Az volt a cél, hogy elérje azokat a diaszpórában élő magyar származásúakat, akik bár többedik generációként élnek a világ távol eső részein, szeretnék megőrizni, fejleszteni magyar nyelvtudásukat, de nem formális nyelvtanulással, hanem kötetlenül, beszélgetések során. Így hoztuk létre az izraeli csoportunkat. A legfiatalabb résztvevő ötven, a legidősebb nyolcvan éves, és lubickolnak a magyar nyelvben. Az irányított beszélgetések a történelem, a kultúra, művészetek, sport és az élet sok területét átfogják, teret adva a személyes élményeknek is.
Nagyon sok egyéb programotokról, szervezésetekről olvashatunk, láthatunk videókat, így a Stipendium Hungaricumról, a diaszpóra ösztöndíjról, a magyarországi Rákóczi tábori csoportról, izraeli cserkésztáborról, és folytathatnám a sort.
Csak röviden néhány szervezésről. A Stipendium Hungaricum lehetőséget nyújt a legalább tíz éve Izraelben élőknek, hogy magyar egyetemen tanuljanak ingyenesen, ösztöndíjjal, ha az adott egyetem felveszi őket. Mi ezt népszerűsítjük itt. Személyesen tanácsadással, intézkedéssel segítem a hozzám fordulókat, szervezetünk ajánlólevelet ad, hogy jelentkezni tudjanak az ösztöndíjra. Az első magán szervezésű magyarországi Rákóczi tábor nagyon sikeres volt. Most már a központunk szervezi a következő tábort, kísérőkkel együtt ötven fős, magyar származású, de a nyelvet nem beszélő gyermekcsoport számára magyarországi táborozásra, teljesen ingyenesen, csak a kedvezményes repülőjegyet kell fizetni. Örömmel mondom, hogy ebben az évben sikerült még egy magyarországi táborozást is megszervezni, jelentkezéstől függően további tizenöt-húsz, magyarul is beszélő gyerek-fiatal számára.
Ki volt a magyar Schindler?
Fogalmam sem volt, hogy ki volt Ocskay László, amikor a róla készült dokumentumfilm producere megkérdezte, hogy ismerem-e Ocskay történetét. Ő több mint kétezerötszáz, vagyis kétszer annyi zsidó életét mentette meg, mint Schindler. Egyébként el kellett menekülnie, Amerikában, nagyon szegényen halt meg. Felderítettük az egyetlen, Amerikában élő unokáját, akivel kapcsolatban vagyok. Jól ért magyarul, csak nem nagyon mer beszélni. Egy éve, 2022 áprilisában Tel-Avivban a mi központunk és a magyar nagykövetség bemutatta az „Ocskay László százados, az elfelejtett hős” című dokumentumfilmet, és közösen kerekasztalbeszélgetést is szerveztünk. A vetítésen és a kerekasztalon Ocskay unokája, Elizabeth Ocskay és a magyar nagykövet is jelen volt. A film a YouTube csatornán megtekinthető.
Van akadálya, hogy kiszélesítsétek az izraeli magyarság körében oktatási-kulturális tevékenységeteket?
Nincs akadálya, de a projektek megvalósítása nehéz egy szervezetnek, pénzügyi és szervezeti szempontból egyaránt. Ha az itteni magyar szervezetek együttesen hoznának létre projekteket, vagyis rendezvényeket, sokkal több lenne és nagyobb lenne az eredmény. Nekünk, független civil szervezetnek pedig a mindenkori aktuális politikánál sokkal magasabb rendű szempont a mi három fő identitásképző tényezőnk: a zsidóságunk, a magyar származásunk és hogy az izraeli nemzet tagjai vagyunk. Mind Magyarország, mind Izrael történetében a magyar zsidók szerepe kiemelkedő, büszkeségre méltó. Hármas identitásunk ápolása, megőrzése csak a javára válhat mindkét ország népének.
Magyarország segíti a munkátokat? Szerintem ez kötelessége.
Igen. Együttműködünk az itteni magyar nagykövetséggel, vannak közös rendezvényeink, és ez számunkra nagyon nagy segítség. Legújabb, ez év októberére tervezett programunkhoz is a magyar nagykövetség nyújt támogatást. Úgy tervezzük, hogy közösen elhozzuk Izraelbe Bíró Eszter fiatal magyar színésznő „Hanna” című színházi produkcióját Szenes Hannáról, az életét áldozó hősről és az emberről, aki verseket is írt, és akinek Halicha LeKesaria (Eli, Eli) című megzenésített verse Izrael második himnusza. Három előadást tervezünk, kezdve Szenes Hanna kibucában, Sedot Yamban, majd Tel-Avivban és Jeruzsálemben.
Milyen a kapcsolatotok az Izraelinfóval?
Ebben jó és sokoldalú lehetőség rejlik, hiszen az alapvető kulturális, magyar-zsidó identitást ápoló céljaink azonosak. Ahogy József Attila írta a Dunánál című versében:
„A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Milyen segítségre van szüksége az iskolának?
A pénz természetesen segítség, a kis pénz is. Alapelvünk, hogy nyereség nélkül dolgozunk, és amiért fizetni kell, azokat a programjainkat a legalacsonyabb áron adjuk. A külső kulturális programokért általában fizetnünk kell, ezért nem lehet nálunk minden teljesen ingyenes. De nem is a pénz lenne a fő segítség, hanem a szakmai segítség. Például magyarul tudó tanárok, kulturális programok, fellépő előadók, magyar kultúrát ismerő népi ipar- vagy képzőművész oktatók, tánctanárok, zenészek, bábjátékelőadók önkéntes munkája, vagy éppen további beszélgetés kurzus vezetők, és a sor folytatható lenne.
Végül kérlek, engedj meg néhány személyesebb kérdést. Van szabadidőd, hobbid?
Természetesen van. Mindig is könyvmoly voltam, ma szívesen nézek filmeket a televízióban.
Megtudhatunk valamit a családodról?
Két fiú és három unoka boldog édesanyja, nagymamája vagyok, külön boldogság, hogy valamennyien itt élnek Izraelben.
Terveid a jövőre?
Nyitott vagyok a sokoldalú együttműködésre, mindent win-winre alapozva. Minél több szervezettel együtt dolgozni, ez több és több személy, társadalmi csoport elérését jelentheti, így a pénzügyi terhek is megoszthatók, így bővülhetnek a közösségi programok. Nagy lehetőségek vannak a munkám számára, hiszen legalább háromszázötvenezer magyar él az országunkban, továbbá a nem magyar származású, de Magyarországon tanultak óriási csoportja, és még vannak a magyar-szeretők is, akiknek tetszik a magyar kultúra, a pezsgő Budapest. Van Magyar-Izraeli Baráti Társaság, de nincs Izraeli-Magyar. Ezt is meg kellene és lehetne szervezni. Szóval szeretném megszólítani, egymáshoz közelebb hozni mindnyájunkat. A holokauszttal kapcsolatban projektet tervezgetek, hogyan viselkedjünk, hogyan tanítsuk a fiatal, nem zsidó generációt gondolkodni a történtekről, és hogyan tanítsuk a zsidósághoz, általában az élethez való pozitív hozzáállást.
Köszönöm a beszélgetést!
