„Neeee”, kiabálom a konyhában szombaton. Dror felemeli a fejét a függőágyból, mivanmármegint – ez van az arcára írva. „Belemásztak a hangyák a cornflakes-es dobozba!” – mutatom neki a dobozt az erkélyen, igazán semmiség tényleg, várható volt, hogy ez fog történni. Minden zacskós cuccot a hűtőbe teszek, miután kinyitom, de ez a doboz valamiért kint maradt. Dror fekve kipöcköl három hangyát a dobozból, majd beletuszkolja a zacskót a kartondobozba. „Miért dobnád ki, nonszensz” – mondja, pedig világos, hogy a zacskóban is maradtak hangyák. Még jó, hogy én nem eszem belőle.
Nem vagyunk finnyás család. Vasárnap teregetnék, de a kis műanyag-kádban lévő tiszta és párosításra váró zoknik miatt nem tudom hová kiszedni a kimosott ruhákat a mosógépből. Kiöntöm a zoknikat az ágyamra, egyébként is majd száz zokni várja a konyhai kisszekrény mögé gyömöszölt műanyag Baladi-szupermarketes zacskókban, hogy párra találjon – Dror kreativitásának nincsen határa. A zoknik ágyra öntését bíztatásnak szánom, hátha Dror este erőre kapva nekilát a feladatnak. A reggelei foglaltak, mert akkor mosogat.
A terv nem jön be, este 11-kor, amikor hazaesem az edzés után és már mennék aludni, nincs helyem az ágyon. „Kivel szeretnél aludni ma éjjel, a zoknikkal vagy velem?” – kérdezem tőle. Dror vízszintes helyzetben várja, hogy vége legyen a napnak most már. „A zoknikkal” – mondja nevetve. „Nagyon csípem az őszinte pasikat”, válaszolom, és ráfekszem a testére. Dror mindig meztelenül alszik, ami jól jön most is. „Akkor szoríts egy kis helyet nekem is, különben összenyomlak”. Közben ráhúzok egy zoknit a fütyijére, ha már ilyen vicces napunk van, ne hagyjuk félbe, amit elkezdtünk. „Tudtad, hogy vannak férfiak, akik a zokniba verik ki?” – Kérdezi. „Nem” – válaszolom, pedig azt hiszem, inkább tudtam, mint nem, de mindegy már, – „akkor inkább leveszem”.
Nincs elejük és végük a betegszabadságon töltött napjaimnak. Úgy folyik az orrom, ahogyan a napok folynak el célok és tervek nélkül. Három napra ír ki az orvos, akihez azért mentem el végül, mert az állandósult köhögésem mellé hétfőre migrén is társult. Szerdára leszek jobban, de még nem megyek be az irodába, kibírnak nélkülem még egy napot. Délután levél érkezik arra a gmail-címre, amit három ember ismer és az Oktatási Minisztérium. Nem hiszek a szememnek: a minisztérium zöld utat ad a figyelemzavaros gyerekeknek szóló programomnak, ami azt jelenti, hogy ha meg tudok győzni iskolaigazgatókat, akkor megvalósulhat az álmom, hogy iskolákban küzdősportot tanítsak. Feldob a hír, Dror nyakába ugrom, utána rögtön Orennak írok whatsapp-üzenetet, „Felvettek!!”. Este a dojóban mesélem a nagy hírt, Dov, a tanárom támogat. Csütörtökön még mindig a hírtől részegen vonulok le a gilói gimnázium pincéjébe, ahol nincsen vörös szőnyeg, viszont a kiöntött Fanta ragadós foltjait kell kerülgetni. Itt tanítom a nyolcadikos fiúkat, heti egyszer. Az iskola tatamija jobb, mint a dojóé. Eltölthetném itt is a délelőttjeimet a gyerekek között, csak rajtam áll, hogy elindulok-e az úton.
A csütörtök délutáni melegfelvonuláson végre kifújom magam. Rafi a Gan ha-paamon első standjánál lecövekel és kiköveteli magának a szivárványos zászlót, Nadav beéri egy műanyag legyezővel, viszont arról faggat, hogy lesz-e bohóc, ha lesz, ő nem jön. Úgy látszik, a sok szín bekapcsolta nála a vészvillogót. Aztán hamar megnyugszik, főleg, hogy a park bejáratánál lévő játszótéren az óvodai társával találkozunk. A gyerekek együtt játszanak a szappanos vízzel, néha egy-egy buborék is felröppen, ami nagy örömet szerez mindannyiunknak, a Drorért kitartóan rajongó anyukának is. „Na végre észrevetted” – mondom Drornak, amikor később ő hozza szóba a nem ritka jelenséget. Jó férjet választottam, mások is őt akarják, de ő mindig engem választ, nem igaz?
Rafi oldaláról három iskolatársat számolok össze, igazi piknik-hangulat van. Dror elszakad tőlünk és körbejár ismerősöket keresve, én közben felmászom a gyerekekkel Jerryre, a park füves részének közepén elterülő sárkányra, akinek úgy csúszik a háta, mintha épp a tengerből mászott volna elő vizesen. Fentről én is kiszúrok pár ismerőst és sok színes ismeretlent. Aztán Dror fehér pólóját látom meg messziről a tömegben, ő fehérben, én feketében, nem az eseményhez öltöztünk. Nincs sok időm ezen merengeni, mert Rafinál elszakad a cérna, és hazamenne már, ezért visszaindulunk a bejárat felé, és idén nem vonulunk a többiekkel.
Nem osztanak jégkrémet, mint tavaly, de enélkül is megvan az édes íz a szájban. A melegfelvonulás a szabadságról szól, amiben jó érzés megfürödni Jeruzsálemben, ahol nem az egyén személyes szabadsága áll az értékrend legfelsőbb fokán. Estére bébiszittert hívtunk, Drorral randizunk a belvárosban, hosszú idő után először. Éjfélkor hazafelé sétálva látjuk, ahogy daruskocsiról szedik le a felvonulás útvonalára kitett szivárványos zászlókat. Hány órát kaptak a városházától, hogy beszínezzék a jeruzsálemi eget? 18-at, jó esetben, hajnaltól éjfélig. Ha egy nap az élet, akkor az boldogan telt el ma Jeruzsálemben.
