Ha július, akkor Rafi születésnapja az utcánk melletti parkban. Ahogy tavaly, most is több szülő kérdezi, hogy biztosan a hőhullám közepén szeretnénk-e megtartani a jeles eseményt. Idén pedig előrelátóak voltunk Rafival, és vizes partit szerveztünk; a meghívóban írtam, hogy minden gyerek hozzon váltóruhát.
Tali hozza az összecsukható asztalt és a tálakat. Egyszer fordulunk az autótól a cuccokkal: két lavór a szappanbuborékhoz, vizipisztolyok, két vödör, háncsszőnyeg, hűtőtáska és a tányérok. Már csak a Balaton hiányzik vagy a Duna-part, de csak nekem, a jeruzsálemiek megszokták, hogy nyáron a víz a coolerből folyik, télen pedig az égből szakad, más eset nincs. Oren, te is itt vagy? – Magamban beszélek, kifelé elég egy biccentés, Oren nem köszön, úgy látszik, ezt a feszkót magunkkal visszük a sírba. Megszakadt közöttünk a kommunikáció, nincs harag, de small talk sincs, fejben beszélgetünk egymással. No de nem ezért vagyunk itt, lássuk, mitől lesz ez a nap más, mint a többi. A gyerekeknek kincskereső-játékot szerveztünk Rafival, amihez a cédulákat már kitettük a buli előtt, ezeket kell megkeresnie a két csoportnak. Leülök a háncsszőnyegre és nézem, ahogyan a gyerekek egyik cédulától a másikig futnak keresztül-kasul a parkon, oda-vissza, úgy látszik, működik a dolog. A kincs két zacskó gumicukor, hogy mind a két csoportnak jusson belőle, ezen a születésnapon meg kell dolgozni az édességért. Aztán elővesszük a vízipisztolyokat, két percenként töltöm újra a park szélén lakó anyuka kerítésen átbújtatott slagjáról a vödröket, aztán végre megjön Dror a pizzákkal, és én visszaülhetek Oren mellé együtt lélegezni és hallgatni.
Felmegyek a tortákért, mire visszajövök, Oren sehol, de a fia még maradt, dicséri a tortát, köszi. Órák telnek el, a gyerekeket a szülők hazaviszik, mi meg itt maradunk a romokon az ajándékokkal, aztán Dror is hazamegy kipihenni a napot. Hét órakor még Nadavot hintáztatom az egyre hűsebb jeruzsálemi nyárban, nehéz hazamennem, beleragadtam ebbe a születésnapba, a gyerekzajba és a felnőttekel való interakcióval járó fáradtságba. Talit várom, aki megígérte, hogy a zsinagóga előtt lenéz hozzánk újra, de késésben van: már szállingóznak a kipás férfiak a legszebb ruhájukban és a sabbati kipájukban. A bíbor bársonykipás szakállast most nem látom, pedig mindig köszönünk egymásnak, legyen hétköznap vagy szombat, nappal vagy éjjel a dojóból jövet. Ki fogja megmondani neki, hogy a lilába hajló bíbor fejfedőt Európában a püspökök hordják? Én nem merem. Közben leszáll a rövid alkony, elköszönünk Talitól és Nadavval elindulunk hazafelé. Este még járok egyet egymagam az üres pénteki utcákon, Nir Írországban van már jó ideje, ahonnan egyhamar nem is jön haza.
Dror lefekvés előtt arról beszél, hogy Rafival rendezvényszervezést kellene vállalnunk, de persze csak viccel. Ki képes kielégíteni az izraeli tigris-anyukák vágyait, akik semmit nem tagadnak meg az egy szem gyermeküktől, akiből szekuláris családonként legalább három van, ha nem több. Kétszer egy évben kitenni a szívemet a dinnyés tálra elég megterhelés a szervezetemnek egyébként is.
Szombaton a Cippori-uszodába indulunk, de Dror út közben ránéz a Waze-re és meglátja, hogy 25 perc alatt Neve Salom, a zsidó-arab mosav strandján lehetünk, ahol még sosem jártunk. A 16-os út, Jeruzsálem új csodaalagútja röpít ki a városból, ahol a szombat miatt egyébként is nagyon gyér a forgalom. A 33-as medencében kreatívnak kell lenni a felszínen maradáshoz, van, aki keresztben, van, aki hosszában úszik, és olyan is, aki keresztben. Óriás úszógumik mellett tempózom, és megpróbálom átélni a helyzet adta szabadságot. Egyedüli úszóként hiába tartom magamat a bevett uszodai szabályokhoz, ha azokat a többiek nem ismerik. A medencében a többség szava dönt: az úszómester egyedül azt figyeli, hogy senki se merüljön el a vízben, a többi mehet a maga útján. A medence fokozatosan mélyül, a padlóra festett vörös csík jelzi a pancsolós rész végét, arról igazán senki nem tehet, hogy a mélyvízben is a pancsi megy. Az egyenes vonalban úszás nem fun, unalmas is, tényleg, miért ússzak át a túlsó partra, ha aztán rögtön indulhatok is visszafelé? Többet ér arra úszni, ahol üres a tér, azt kell kitölteni, és jelen lenni benne, és nem engedni senkinek, hogy elvegye, épp, mint az életben. És hogy közben haladunk is valamerre? Menet közben még érdekesebb a határainkra figyelni, ki fenyeget és honnan, illetve hogyan kerüljem el az ütközést? Mellettem egy kisfiú úszik le a medence fenekére, nahát, ezt sem próbáltam már vagy harminc éve, én is elmerülök, majd leérve felrúgom magamat a felszínre.
