A Széchenyi-fürdőben élesen megszólal a síp abban a pillanatban, hogy belépek a vízbe a lépcsőről. Integetek a smasszer úszómesternőnek, hogy nekem szól-e, válaszul a fejét kezdi ütögetni. Ah, az úszósapka. Nem magyarul szól hozzám, mert minek, ide magyarok nem járnak vasárnap délután, angolul viszont nem tud. „Nincs is hajam” – kiabálok neki, de nem érdeklik a kifogások. Még szerencse, hogy mindenre készen hoztam magammal úszósapkát, csak vissza kell mennem érte a napozóágyhoz. Gyors, hát, mell, az úszószemüvegembe befolyik a víz, minden második hossz után meg kell állnom miatta. Át fogom tudni úszni a Kinneretet vagy a tó közepén feladom? Olyan lassan úszom, mint egy uszály. Vajon reális célkitűzés belevágnom a minden év szeptemberében megtartott nagy kalandba? Életközépi válság, túldolgozás, két gyerek, nem tudom, mi lehet az oka, de befészkelte a fejembe magát a gondolat, hogy leúszom a 3.8 kilométeres távot. Rossz nyelvek szerint azért szeptemberben tartják a Kinneret-átúszást, mert nyár végére annyira leapad a tó vize, hogy át is lehet sétálni a túlpartra. Ha erős leszek és nem hagyom abba a felkészülést, meg fogom tudni, hogy így van-e.
Három ember van a medencében, és ők tényleg úsznak, örülök a szigorúságnak, ami távol tartja a többi fürdőzőt. Egy óra elteltével jövök ki a vízből, mert úgy érzem, hogy megteltem az uszoda vizével. A finn szaunát felújítják, marad a két gőzkabin: az egyikben úgy érzem magam, mintha Tel-Avivban lennék, a másikban, mintha Eilatban, úgyhogy innen hamar kijövök, és inkább beülök a kellemesen langyos vízbe. Végre van időm, hogy átgondoljam, mit fogok írni Joelnak. A halálról szóló könyvet, amit ajánlott, éppen befejeztem, van miről mesélnem neki. Pénteken ő írt nekem, most írhatok neki én. A halál a közös témánk, nem romantikázunk, vagy éppen hogy igen? Gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot magamtól. A Joellel való első igazi beszélgetésünk óta – amikor a legjobb barátja öngyilkosságáról beszélt – tudom, hogy a mostani magyarországi utam halál-túra lesz. A közös gyászunk köt össze minket, ezért is kezdtünk el végre kettesben beszélgetni a két éves ismeretség és megannyi edzés után.
A cirkusszal szembeni kijárat melletti padra ülök le. Alkonyodik, tehát még van egy órám a világosban, nem kell sietni. Mellettem izraeli anyuka kérdezi a felnőtt lányától, hogy mikor jön a taxi, és mit rendelt a Wolttól a szállodába. Zavar a héber beszéd, ami miatt nem tudok a whatsappra koncentrálni, aztán eszembe jut, hogy megkérdezhetném tőlük, hogy írják a szót, amelynél megakadtam, de aztán inkább rákeresek a Google-ban. Verebek szállnak mellém, lassan kiürül a placc, és az utolsó fürdőzők is elindulnak a zsidónegyedben lévő szállásuk felé, ahol épp ellopták az orthodoxok feje fölül a zsinagógát satöbbi, de erről sem én, sem az izraeli turisták nem tudunk valójában semmit.
Joel, Joel, mi lesz velünk. A könyvről írok neki, és a múltamról kicsit, hogy tíz év előtt vehetett volna spirituális fordulatot az életem, de nem vett. Érdekesnek találom a szerző tételét, hogy a bennünk lévő isteni részhez kell megtanulnunk kapcsolódni, hogy „jó” legyen a haldoklásunk, amelynek a lezáratlan dolgok felszámolása is a feltétele, de miért ír a szerző ilyen sokat a feltétel nélküli szeretetről? Mintha volna ilyen. Látszik, hogy felülkerekedett a kritikus énem, írom tovább Joelnak, a bennem lévő negativitástól valamikor meg kell szabadulnom, ha zökkenőmentes utat szeretnék magamnak a halálba. A jeruzsálemi, ráadásul vallásos jófiú persze nem fogja érteni az iróniát, de jól van ez így.
Közben rámsötétedik, indulhatok haza. Magabiztosan szelem át a Ligetet keresztben, érdekes, hogy Jeruzsálem sötétebb szegleteiben sosincs félelemérzetem, most viszont van, nagyon enyhén, inkább mintha egy közel álló ember mesélné, hogy fél a Ligetben sétálni sötétedés után. Én tényleg nem félek, viszont a zavaros gondolataimba merülve eltévedek, úgyhogy vissza kell gyalogolnom végig az Ajtósi Dürer soron a házunkhoz közeli japán étterembe. Dror szusit kér vacsorára, tiszta 21. századi burzsoák lettünk, még szerencse, hogy az izraeli ár feléért nagy tál szusit adnak, alábbhagy a bűntudatom. Főleg miután belépek a lakásba, ahol három éhes fiú vár rám, „végre megjött a mama”.
