Az utolsó napok is véget értek Florentiban, és végre teljes erővel belevetjük magunkat a külvárosi létbe Ramat Ganban. Iszonyú munka kipakolni egy lakást így, hogy már vannak bútoraink, és nem csak a bőröndöket tologatjuk egyik helyről a másikra. A költöztetők közepesen drágán, de annál hatékonyabban szedték szét és rakták össze otthonunk elemeit. A végén még rádobtak a kialkudott összegre pár száz sékelt – a szekrényajtó nem fért be a liftbe, gyalog kellett az ötödikről le-, majd az új lakásban a hetedikre felcipelni.
Újabb két napba telt, mire annyira sikerült egyenesbe rángatni magam, hogy a régi lakás rendbetételének nekiessek. Bár csak kisebb javításokat terveztem, végül egyszerűbb volt kifesteni az egészet egy bő fél nap alatt, majd másfél nap “deep cleaning” következett, aminek során allergiás és égési sérüléseket sikerült beszerezni a tisztítószerektől…
Az új lakás minden értelemben új. Az első 48 órában nem volt meleg víz, mert a vízmelegítőket még nem kötötték be a vizesek. A gáztűzhely ugyan bent van a lakásban, de egyelőre dobozokat tartunk a tétjén, ugyanis a gázosok csak jövő héten érkeznek. Már egyszer teljesen váratlanul felbukkantak, valamit órákig matattak, majd közölték, hogy nem tudják megoldani a problémát, és a tűzhelyet, némi réz- és gumicsövet a szoba közepén hagyva távoztak.
A fürdőben a zuhany gyönyörű, de nincs kézi zuhany, csak és kizárólag az ember feje felül érkezik a víz. Már hetekkel a beköltözés előtt mondtuk a tulajdonosnak, hogy cseréljék ki a falban a csapot egy olyanra, amin zuhanyfej is van. Végre, hosszas egyeztetés után meg is jelent az egyik tulajdonos férje, beállította a kis háromfokos létrát a zuhanykabinba, lekapta a két méter magasan levő felső zuhanyrózsát, betett elé egy csapot és közölte a létra tetejéről, hogy kész. Mondtam neki, hogy ez nincs kész, ez kombina (קומבינה): hol lehet váltani a felső zuhany és a kézi zuhany között? Továbbra is a létra tetején állva mutogatta, itt van a csap, ahol lehet váltani. Sóhajtottam egy nagyot. Nem lesz ez jó, én alacsony vagyok, és J sem egy égimeszelő. Szóval, most akkor gyere le a létráról, és próbáld meg átkapcsolni. Lábujjhegyen pipiskedve épphogy elérte. Megtörölte izzadt homlokát, és biztos, ami biztos, megkérdezte, hogy ez akkor most tényleg nem lesz jó? Nem. Szomorún állt a zuhanykabin közepén. Akkor hova szeretnéd? Oda, ahol eredetileg lennie kellene. Áááá – mondta. Ehhez fel kell hívjam a sógoromat. Ki kell szedni a mostani csapot, csempét cserélni, ajjajjajj. Mióta aláírtuk a szerződést, kérjük, hogy ez legyen megoldva. Értem, értem, sóhajtozott tovább.
Megoldás egyelőre nincs. A konyhapult felett a két konnektorból egyikben sincs áram. De lassan a helyükre kerülnek a dolgok. Az IKEA-ban vásárolt polcot tegnap sikeresen összeraktuk – van-e jobb párkapcsolati teszt a világon, mint az IKEA bútorok szerelése? –, a dobozok jó részét felszámoltuk. Még van mit csinálni, még egy sehol nem beszerezhető kis konyhai szekrény arra vár, hogy megtaláljuk, addig is átmeneti megoldásként egy agyonhasznált mobil kosaras tárolóban tartjuk a fűszereket, nem egészen praktikusan.
Fura, hogy ugyan gyalogtávolságra vagyunk a régi lakástól, mintegy öt kilométerre, mégis mennyire más a klíma Ramat Ganban. A hetedik emeleti lakásban frissítő szellő fúj keresztül, ha minden ablakot kinyitunk, semmi nyoma a mindössze öt kilométerre levő Florentine-i párás melegnek. A környék csendes, az ablakunk a szomszéd fákkal szegélyezett utcára néz, az erkélyéről és a hálóból Tel-Aviv tornyaiig ellátni. Az emberek is mások, kevésbé rohannak, felszedik a kutyák után a kakit, türelmesebbek és talán kevesebb az artikulálatlanul üvöltöző is.
Most költöztünk együtt harmadszor, én hatodszor az alija óta. Minden izraeli évemre jutott egy.
Hogy hazaértem-e végre? Nem tudom. Nehéz itt lenni, továbbra is nehéz a mindennapokkal megküzdeni, és a legnehezebb megélni mindazt, ami történik. Nehéz szembesülni a szélsőjobb döbbenetes fasizmusával, nehéz szembesülni a vallási hipokráciával, nehéz látni a született izraeli barátok szemében a kétségbeesést. És a legnehezebb újra átélni azt, amin egyszer már keresztülmentem: látni, hogy egy “államférfi” szélsőségesen megosztja az országot, lebontja a fékek és ellensúlyok rendszerét, végtelen engedményeket tesz az ultraortodoxoknak.
Ez utóbbit egészen a bőrömön érzem, a minap dél Tel-Avivban nem állt meg a menetrendszerinti busz, mert harediek is utaztak rajta. A sofőr ugyan nem lassított, de a nyitott ajtón kiüvöltötte: “nem nőknek és melegeknek” (לא לנשים ולהומואים)! A mellettem szivárványszínekben pompázó férfi öblös “szégyen” (בושה) felkiáltása tette egyértelművé, mi történt, de mire felírhattam volna a rendszámot, a busz már árkon-bokron túl volt.
Nehéz szavakba önteni, amit ilyenkor az ember érez. Szomorúság, felháborodás és hányinger fura keveréke. Nem csak a hipokrácia miatt, nem csak a hímsoviniszta, nőellenes tettek miatt. Hanem azért, mert soha nem vezet semmi jóra, ha a társadalom egy része rákényszeríti a saját akaratát a többiekre mindenféle konszenzus nélkül. De hát új szelek fújnak mindenfelé… A toleráns, egymás tiszteletére szoktatott nyugati kultúrát szépen fel fogja emészteni a rendpárti, szélsőséges és hipokrata új rend. Hogy van-e remény ennek a folyamatnak a megállítására? Talán. Százezrek tartanak ki és mennek tüntetni országszerte már harmincöt hete. Esőben, hőségben, terrorveszélyben. Ők a remény. És csak merem remélni, hogy a példa ragadós, és más autokráciába fulladó nemzetek is végre magukhoz térnek, és a társadalom immunrendszere működésbe lép. הלוואי – bárcsak!
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
