„Ein li koah” – zárja le a beszélgetést Dror, nem bírja, illetve nem tudja elképzelni, hogy a jövőben bírhatná a szülői tanácsadásra járással kapcsolatos kellemetlenségeket. Hiába mondom neki, hogy váltani kell, nem mehet így tovább, a gyerekek este tízkor még nincsenek ágyban. Hát élet az ilyen? „Kilenc óra van, befejeződtek a szülői feladataim” – válaszolja és bemegy a hálószobába. A jobb napokon, amikor nem vagyok otthon, be is jön Dror számítása, a gyerekek átveszik a terepet és szépen elalszanak maguktól tíz óra előtt, de a rosszabb napokon, amikor én is otthon vagyok, addig nyúznak mindenfélével, amíg elszakad nálam a cérna. „Melatonin vagy pálinka?” – rántom ki fél tizenegykor Drort az ágyból, hogy segítsen, nem bírom tovább. Persze egyik sincs itthon, de a nehéz pillanatokban mindig elhatározom, hogy a kémiához fordulok segítségért, ha már a pszichológusi segítség elbukik Dror ellenállásán.
„Kötözd az ágyhoz” – szólt barátnőm javaslata még évekkel ezelőtt, amikor Nadavot kétéves kora körül áttettük a ketreces ágyából a gyerekágyba, ami fatális tévedésnek bizonyult rögtön az első éjjel, amikor Nadav a börtönből szabadulók szabadságvágyával vetette bele magát az éjszakába, vagyis a lakás sötétjébe és a hálószobánk félhomályába, ahol gyereknek nincs semmi keresnivalója. Azóta sem javult a helyzet. Dror továbbra is abban hisz, hogy a gyerekek szervezetének kell melatonint termelniük, ezért este nem gyújtunk villanyt, sötétség borul a lakásra, a gyerekek sötétben legóznak, kiabálnak, kérnek enni, pisilnek és verekednek este kilenc óra után. A módszer humánus, ezért nem ér semmit, több melatonin kéne, de nincs, mert nem irattam fel az orvossal. Reggelre mindig lelohad a lelkesedés, nem megyek se gyógyszertárba, se a talpioti italboltba.
Az anonim alkoholistákra gondolok és a gyógyuláshoz vezető 12 pontra. Ismerd be, hogy bajban vagy, és érj le a gödör aljára, ami szintén a gyógyulás feltétele, hiszen a mélyből csak fölfelé vezet az út. A dojóban elnézem edzés közben az egymás hajtogatásától és dobálásától megszépülő és megfiatalodó férfiakat és a szívembe vésem őket, hogy akkor is így lássam őket, amikor az edzés utáni chill idején befészkelik magukat az alkohol ölelő karjai közé. Összemennek, három dimenziósból két dimenzióssá laposodnak. Az önképük szerint nem rúgnak be, de persze azért igen, pont annyira, hogy megérezzem, bajban vannak. A héten meghozom a döntést, hogy nem maradok velük edzés utánra, legyenek magukban, amúgy is jobb a férfiaknak egymás között, olyankor lehet szidni az életet, talán az asszonyt is kicsit, így magunk között, csak hazamenni ne kelljen. Nirnek mondom el, hogy edzés után húzzon ki magával, ha magamtól nem jönnék, Giladdal és Joellel majd találkozom máshol, kettesben, nappal vagy éjjel a parkban, kávézóban, csak ne így.
Rafit felvették az okostojások közé, hetente egyszer egy délután járhat a tehetséggondozóba, ha akar. Szerda délután megy az első találkozóra, Dror kíséri el. Amikor este fél kilenckor hazaérnek végre, sajnos nem tudom megkérdezni Rafitól, hogy milyen volt, mert a dühöm nem engedi. Dror busszal vitte Rafit Jeruzsálem szélére, Ramotba, ami nem lett volna baj, de úgy gondolta, hogy visszafelé is buszoznak. Hét óra körül érzem meg, hogy baj lesz, de nem tudom elérni Drort, mert lemerült a telefonja, ezért Dovnak írok, hogy kezdje el a saját órámat, nem fogok nyolcra beérni a dojóba. Nyolc órakor az erkélyünkről nézem az utcát, pedig tudhatnám, hogy nem a szemem, hanem majd a fülem fogja Rafi és Dror hazajöttét jelezni. Ki-be ki-be járok a nappali és az erkély között, mintha ez segítene, mintha ettől könnyebb volna bármi is, de el kell fednem valamivel a nyugtalanító gondolatot, hogy újra cserben hagytak. Másfél éve minden szerdán ki kell lépnem az ajtón háromnegyed nyolckor, és ezt most a férjem megakadályozza, nem akar rosszat, mégis bánt, mert nem vagyok a fejében. „Miért nem taxival jöttetek?” – mondom bele a levegőbe, ahogy meglátom őket, nem is kell válaszolni, úgysem hallanám a választ, már a lépcsőházban vagyok, majd jövök, de aludjatok addigra, ha lehet, mind a hárman.
