Munka után – mintha béke volna – beültünk egy sörre a férjemmel. Nevetgéltünk – mintha béke volna – egy futó kutyán: FutaSicu, japánul.
Már a buszra vártunk a szinte teljesen üres King George-on, mikor megszólaltak a szirénák. Az esti rutin-rakétázás idején már otthon szoktunk lenni, csak besétálunk a lakás óvóhely-szobájába – én hangosan káromkodva, Sanyi meg engem siettetve.
Most itt a kihalt utcán, bezárt üzletek között nem is tudtuk hirtelen hova, merre… A japán kutya, a FutaSicu már nem vicces. Aztán egy srác intett, hogy erre, és mi szaladtunk utána.
Az óvóhelyen néma csendben állt mindenki.
Hozzászoktam, hogy a tel-aviviak – ha béke van – mosolyogva hangoskodnak. De most senki sem szól egy szót sem. Aztán megunták és szótlanul megindultak kifelé. Vége? – kérdeztem, de senki nem felelt. Csak mentek, és mire kiértünk, el is tűnt mindenki, csak a srác ült a megállóban.
„Má nismá? (Hogy vagy?)” – kérdem, ahogy máskor is kérdezném. Ilyenkor – ha béke volna – vissza manismázna.
De most nem.
„Hogy lennék?!” – mutat az égre. „Háború van, én meg katona vagyok, és itt ülök…”
Ez a beszélgetés ott, a rakétariadó után a padon egy órával később újra eszembe jutott, mikor az Államférfi, hazám egyik első embere mesélt arról a tévében, mit csinált október 7-én, a tragikus napon.
Egy hónapja mesélik túlélők, özvegyek, gyászoló családtagok, segítő polgárok annak a napnak a történetét, most a szerkesztők – gondolom felső nyomásra – úgy érezték, meg kell kérdezni a felelős politikusokat is, hogy telt az a napjuk.
„A szimhat tóra nagyon fontos, ha nem a legfontosabb vallási ünnep. Nagyon készülünk rá. Együtt volt a család, a zsinagógában a szimhat tórát ünnepeltük, amikor hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül katonák lepték el a zsinagógát. Azért jöttek, hogy azonnal menjek velük. Szimhat tóra napján!!! Én!!! A katonáknak nem lehet nemet mondani. Még a Tóra örömünnepén sem. Mit tehettem volna. Mentem velük.”
A srác a buszmegállóban – egy órával korábban így folytatta:
„Amikor megtudtam, hogy mi történt, a Gázai határ kibucaiban, azonnal jelentkeztem. Ahogy korábban mindig. Én harcos vagyok, az a dolgom, hogy védjem az országot, ha vészhelyzet van. De visszautasítottak egy régi sérülés miatt. Az Erős Szikla hadműveletben 2014 nyarán megsebesültem. A szemen előtt halt meg a két legjobb barátom és harcostársam. Azóta poszttraumás stressz szindrómáival is kezelnek. Ezért nem harcolhatok most. Ha megölsz egy terroristát, 30 embert mentesz meg. Ez a statisztika. Ha meghalok a terroristák elleni küzdelemben, hős vagyok. Ez egy előjog. Ettől fosztottak meg, amikor azt mondták, nem kellek.”
Egy órával később, Izrael második embere, az Államférfi elkezdte – három hét késéssel – felépíteni a hőst, aki még az igazi zsidók legfontosabb ünnepét is ott tudta hagyni azért, hogy… Nem tudtam meg, hogy az Államférfi, a 12-es csatorna aznapi hőse, akinek az lett volna a dolga, hogy megszervezze az ország védelmét, hazám fontos vezetője, vajon milyen áldozatokat hozott még azon a tragikus napon, mert itt, ezen a ponton elkapcsoltam. Ájtatos műpátosza kiverte a biztosítékot, azon a csatornán, amelyik három héten át valódi hősök valódi tragédiáit közvetítette.
Visszatértem gondolatban a megállóban ülő hősöm fájdalmához, akitől elvették az előjogot, hogy hős legyen.
