Két hős, egy napra

izraeli katona buszmegállóban
A kép illusztráció – Fotó: Shutterstock

Munka után – mintha béke volna – beültünk egy sörre a férjemmel. Nevetgéltünk – mintha béke volna – egy futó kutyán: FutaSicu, japánul. 

Már a buszra vártunk a szinte teljesen üres King George-on, mikor megszólaltak a szirénák. Az esti rutin-rakétázás idején már otthon szoktunk lenni, csak besétálunk a lakás óvóhely-szobájába – én hangosan káromkodva, Sanyi meg engem siettetve. 

Most itt a kihalt utcán, bezárt üzletek között nem is tudtuk hirtelen hova, merre… A japán kutya, a FutaSicu már nem vicces. Aztán egy srác intett, hogy erre, és mi szaladtunk utána.

Az óvóhelyen néma csendben állt mindenki.

- Hirdetés -

Hozzászoktam, hogy a tel-aviviak – ha béke van – mosolyogva hangoskodnak. De most senki sem szól egy szót sem. Aztán megunták és szótlanul megindultak kifelé. Vége? – kérdeztem, de senki nem felelt. Csak mentek, és mire kiértünk, el is tűnt mindenki, csak a srác ült a megállóban.

“Má nismá? (Hogy vagy?)” – kérdem, ahogy máskor is kérdezném. Ilyenkor – ha béke volna – vissza manismázna. 

De most nem. 

“Hogy lennék?!” – mutat az égre. “Háború van, én meg katona vagyok, és itt ülök…”

Ez a beszélgetés ott, a rakétariadó után a padon egy órával később újra eszembe jutott, mikor az Államférfi, hazám egyik első embere mesélt arról a tévében, mit csinált október 7-én, a tragikus napon.

Egy hónapja mesélik túlélők, özvegyek, gyászoló családtagok, segítő polgárok annak a napnak a történetét, most a szerkesztők – gondolom felső nyomásra – úgy érezték, meg kell kérdezni a felelős politikusokat is, hogy telt az a napjuk.

“A szimhat tóra nagyon fontos, ha nem a legfontosabb vallási ünnep. Nagyon készülünk rá. Együtt volt a család, a zsinagógában a szimhat tórát ünnepeltük, amikor hirtelen, minden előzetes bejelentés nélkül katonák lepték el a zsinagógát. Azért jöttek, hogy azonnal menjek velük. Szimhat tóra napján!!! Én!!! A katonáknak nem lehet nemet mondani. Még a Tóra örömünnepén sem. Mit tehettem volna. Mentem velük.”

A srác a buszmegállóban – egy órával korábban így folytatta:

“Amikor megtudtam, hogy mi történt, a Gázai határ kibucaiban, azonnal jelentkeztem. Ahogy korábban mindig. Én harcos vagyok, az a dolgom, hogy védjem az országot, ha vészhelyzet van. De visszautasítottak egy régi sérülés miatt. Az  Erős Szikla hadműveletben 2014 nyarán megsebesültem. A szemen előtt halt meg a két legjobb barátom és harcostársam. Azóta poszttraumás stressz szindrómáival is kezelnek. Ezért nem harcolhatok most. Ha megölsz egy terroristát, 30 embert mentesz meg. Ez a statisztika. Ha meghalok a terroristák elleni küzdelemben, hős vagyok. Ez egy előjog. Ettől fosztottak meg, amikor azt mondták, nem kellek.” 

Egy órával később, Izrael második embere, az Államférfi elkezdte – három hét késéssel – felépíteni a hőst, aki még az igazi zsidók legfontosabb ünnepét is ott tudta hagyni azért, hogy… Nem tudtam meg, hogy az Államférfi, a 12-es csatorna aznapi hőse, akinek az lett volna a dolga, hogy megszervezze az ország védelmét, hazám fontos vezetője, vajon milyen áldozatokat hozott még azon a tragikus napon, mert itt, ezen a ponton elkapcsoltam. Ájtatos műpátosza kiverte a biztosítékot, azon a csatornán, amelyik három héten át valódi hősök valódi tragédiáit közvetítette.

Visszatértem gondolatban a megállóban ülő hősöm fájdalmához, akitől elvették az előjogot, hogy hős legyen.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.