Írta: Omri Galperin/Maariv
„Gázában nincsenek olyan civilek, akik a Hamasz ellen lennének. Ha szükséges, zsidókat, keresztényeket, sőt muszlimokat is meggyilkolnak” – mondta Dor Shachar (46) a Maarivnak adott interjújában. A Gázai övezetben, Kan Juniszban született Ayman Abu Suboh néven, átszökött Izraelbe, betért zsidónak és jelenleg Rison Lecionban él.
Shachar szerint „Gázában olyan szervezetekkel állnak kapcsolatban, mint a Hamasz, az Iszlám Dzsihád, a Fatah, a Népi Front Palesztina Felszabadításért [PFLP] és mások. Ezek a szervezetek a zsidók legyilkolását támogatják. E szervezetek egy része beszivárgott a Gázai övezetbe. Ez egy vallási háború, az egész világot meg akarják hódítani.”
Shachar gyerekként azt tanulta, hogy a zsidók gyilkosok, akik elfoglalták az ősei földjét, és harcolnia kell ellenük. „Emlékszem, egyszer izraeli katonák álltak be hozzánk a focimeccsünkbe. Talán 6 éves lehettem” – emlékezik vissza. „A játék után egy katona félre hívott, a kezembe nyomott valamit, és becsukta az öklöm.”
„Néhány másodperc múlva kinyitottam a kezem, egy cukorka volt benne. Kibontottam, finom volt. Hazavittem a papírját és megmutattam apámnak, mert azt akartam, hogy vegyen nekem olyan cukorkát. Apám megkérdezte, honnan van a cukorka papírja, és mondtam neki, hogy a zsidó katonáktól kaptam. Felkelt, és mérgében rám rivalt, hogy legközelebb ne fogadjak el tőlük semmit, mert a katonák megmérgezhetik.”
A gázai oktatás a mártíromságra összpontosított, nem az életkészségekre
Shachar visszaemlékezése szerint 7 évesen új tanára volt az iskolában, aki azt mondta, hogy aznap különleges óra lesz. Boldog volt, mert azt hitte, a tanár megtanítja majd őket arra, hogyan kell kitanulni orvosnak. A tanár azonban azt mondta, hogy a zsidók gyilkosok, megölik a gyerekeket, a férfiakat, a nőket és az időseket. Azt mondta: „A zsidók elvették a nagyapád földjét, és harcolni fogsz érte! Aki meghal, mártír lesz, és a paradicsomba kerül. Azt is mondta, hogy a zsidóknak három lába van.”
Nyugtalanító volt ilyen fiatalon ilyen indoktrinációt kapni, különösen egy tekintélyes személyiségtől.
„Pontosan. Akkor nem éreztem jól magam. A boldogságom rémálommá változott, és megmondtam a tanárnak, hogy rosszul érzem magam. Ő pedig megpofozott és bevitt az igazgatói irodába. Az igazgató arra utasított, hogy álljak a fal felé, és rám csapott egy gumitömlővel, ami égő fájdalmat okozott. Azt mondta, hogy az apámnak be kell jönnie velem az iskolába. Másnap az apám eljött velem a suliba és bement az igazgatói irodába. Megszidott és azt mondta, hogy zsidókat kell majd ölnöm.”
Lehetséges, hogy az apádra hatással volt a PFLP akkori ideológiája, vagy őszintén hitt abban, amit tanítottak neki? Megváltoztatta valaha a nézeteit?
„Apám 27 évig dolgozott Izraelben, és még annyi Izraelben töltött idő alatt is kiállt a zsidók legyilkolása mellett. Még a tankönyvekben is azt olvastuk, hogy így kell viselkednünk, mert a zsidók elvették a földet a palesztinoktól. Amikor hazaértem, láttam, hogy apám egy kötelet akasztott a mennyezetre, és azzal fenyegetőzött, hogy felakaszt. A gáztűzhelyet is begyújtotta és azzal fenyegetőzött, hogy megéget. Anyámnak nem volt szabad közbelépnie.”
A fenyegetései ellenére Shachar nem engedett apja követeléseinek. „Olyan ez, mint ősapánk, Ábrahám története. Utólag visszagondolva, olyan, mint a Lech lecha [Isten bibliai utasítása Ábrahámnak], „Menj el szülőföldedről és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked.” Úgy érzem magam, mint a zsidó nép hírnöke. Az a küldetésem, hogy figyelmeztessem a zsidókat a veszélyekre. Mindannyian hírvivők vagyunk ezen a világon.”
Visszatérés Gázába
Shachar 11 évesen a szülei tudta nélkül felszállt egy Izraelbe tartó buszra. „Kíváncsi voltam a háromlábú zsidókra. Reggel fél hatkor érkeztem Rison Lecionba, ahol elsétált mellettem egy házaspár. Nagyon kerestem a harmadik lábukat” – mesélte. „Estefelé hazatértem és megláttam apámat. Furcsa volt, mert csütörtökön kellett volna visszajönnie. Megkérdezte, hol voltam, mondtam neki, hogy a bárányokkal.
Erre azt mondta: ne hazudj! De nem büntetett meg, csak azt mondta, hogy menjek aludni. Tudta, hogy Izraelben voltam, mert a buszon ülők, akik láttak engem és felismertek, elmondták neki. Másnap elvitt magával az építkezésre, ahol dolgozott. Megengedte, hogy betont keverjek és vödörben messzire vigyem. Nagyon nehéz volt, de nem számított neki.”
Amikor Shachar 12 éves volt, apja dolgozni vitte magával építkezésekre. 13 éves korában szökött el otthonról és csak 19 és fél évesen tért vissza a Gázai övezetbe. Biztonsági őrként talált állást egy építési projektnél Rison Lecionban, ahol találkozott Nissimmel, aki később az örökbefogadó apja lett. Shacharnak van egy másik örökbefogadó családja is, Gur és Amira Tzabar és mindkét családdal kapcsolatban áll.
Nissimről így beszél: „Ő egy angyal. Számomra ő az apám. Ilyen embereket nem lehet találni. Ezért mondtam, hogy mindannyian hírvivők vagyunk. Ami engem illet, Isten egy angyalt küldött nekem. Később ő és a felesége megtanítottak héberül írni és olvasni. Megtanítottak szeretni.”
Később Nissim meghívta a családjához széder estére, ahol Shachar úgy döntött, hogy zsidó lesz. „Mondtam neki, hogy zsidó akarok lenni. Azt mondta: Várj, mit mondtál? És elismételtem a szavakat. Meglepett, hogy mi hagyta el a számat. Azt mondta, hogy aki zsidó, az zsidó marad, aki mohamedán az mohamedán marad, aki keresztény az keresztény marad, de ezt nem fogadtam el.
„Nissim megértette a szándékomat, és megbeszélt nekem egy találkozót a rabbitestülettel. A rabbi beleegyezett, hogy betérítsen, de külön levelet kért a családtól, mert kiskorú voltam. Elmagyaráztam neki, hogy nincs kapcsolatom a családommal, és ha ilyen levelet kérnék tőlük, akkor megölnek. Azt tanácsolta, várjam meg, amíg betöltöm a 18. életévemet. Csalódott voltam. Egy évvel később, 17 évesen egy palesztin meggyilkolt egy Helena Rapp nevű lányt Bat Jamban [1992-ben], ami az egész országot megrázta. A kormány úgy döntött, hogy kiutasítja az összes arabot, hogy ne legyen bosszú. Valahányszor megláttam a rendőrséget, elfutottam. Három-négy hónap elteltével a kormány úgy döntött, hogy 40 év feletti munkavállalókat hoz be, ami azt jelentette, hogy illegális munkavállaló lettem.”
„18 évesen elmentem egy rabbihoz a rabbitestületnél és elmondtam neki, hogy 18 éves vagyok. Megkértem, hogy térítsen be. Azt mondta, hogy a biztonsági helyzet miatt különleges állami engedélyre van szükségem a letelepedéshez. Visszamentem az építkezésre lakni. Egy nap megállított ott a rendőrjárőr, és letartóztattak. Meztelenül szaladtam el, mert épp zuhanyozás közben voltam. Amikor megkérdezték miért futottam el, azt mondtam, hogy megrémültem.
„Mondtam nekik, hogy zsidó akarok lenni. Visszavittek az építkezésre és azt mondták, hogy maradjak ott. Megadták a telefonszámukat és azt mondták, ha illegális arabokat látok, jelentsem be őket. Beleegyeztem. Hangsúlyozták, hogy ha másik rendőrtisztek kérdeznek, mondjam azt nekik, hogy Kafr Qasimból származom, mert az onnan származóknak lehetett ott lenniük [mivel ez az arab település nem Júdea-Szamáriában van, hanem a Zöld Vonalon belül].”
De aztán a tervek összekuszálódtak, ahogy Shachar meséli. „19 és fél évesen, az építkezésen megsérült a lábam és bevittek a kórházba. Nem volt biztosításom, a rendőrség kiderítette, honnan származom. A kórház magas összeget kért a kezelésért, és én megkértem a vállalkozót, akinél dolgoztam, hogy fizesse ki legalább az összeg egy részét. Ő ebbe beleegyezett, elkérte a címet, majd 40 másodperc múlva felhívott és azt mondta, odajön, hogy átadja a pénzt. Lementem vele találkozni, de helyette körülbelül négy-öt rendőr állított meg. Mondtam nekik, hogy Kafr Qasimból származom. Ennek ellenére elvittek egy négyórás kihallgatásra. Megkértem őket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az ügyelő tisztjeimmel, akik letagadtak, azt mondták, hogy nem ismernek. Bíróság elé vittek, ahol elmondtam, hogy be akarok térni és 7 éve vagyok az országban. A bíró 45 nap börtönbüntetésre ítélt és további 10 hónap feltételes büntetésre, 3 évig. Voltak a bíróságon palesztin arabok, akik tárgyalásra vártak, és mindent hallottak, amit mondtam és pontosan tudták, mit fognak tenni velem. A Be’er Seva-i börtönbe vittek, azoknak az arab foglyok szárnyába, akiknek a kezéhez vér tapad, és megvertek. Aztán a rabok beraktak a zsidók cellájába.
„45 nap után deportáltak az Erez-átkelőhelyre. Egy kis cellába helyeztek el, és emlékszem, hogy mindig bejött a cellába egy férfi, akinek a szemében gyilkosság volt. Utána kihallgatásra vittek a Gázai övezetben és megkérdezték, mit csináltam az országban töltött 7 év alatt és elmondtam, hogy őr voltam. Felakasztottak lábbal felfelé, megvágtak, megrúgtak, hideg-forró vizet öntöttek rám, majd visszatettek a földre és megint megkérdezték, mit csináltam.
Ez így ment fél évig. „Végül elvittek egy családhoz Kan Junisba. Egy egész hónapig kóboroltam Kan Junis körül, éhesen, ugyanabban a ruhában. Bementem a házakba és loptam ennivalót: kenyeret, hagymát, paradicsomot, bármit, ami volt. Gázában dolgoztam és ahogy megtakarítottam egy kis pénzt, megint elszöktem onnan. Egyiptomba mentem, Egyiptomból Törökországba, onnan pedig a Palesztin Hatóság útlevelével vissza Izraelbe. A rendőrök elkaptak és visszavittek az Erez-átkelőhelyre. Szerencsére a rendőrök kicsivel az átkelőhely előtt tettek ki, így meg tudtam szökni. Taxiba ültem és visszatértem Rison Lecionba. Ez egy csoda volt számomra” – mondta.
A kérdésre az újrakezdésről ugyanazon a helyen, Shachar azt válaszolta, hogy ezúttal más volt. „Biztonsági őrként kezdtem dolgozni Rison Lecionban egy bevásárlóközpont raktárában. Két hónap után betörés történt a raktárban, és bejelentettem a betörést. A rendőrség megdicsért, és berendelt tanúnak. A nyomozónő megdicsért és azt mondta, hogy jó állampolgár vagyok, de azt is mondta, hogy őrizetbe vesznek és megbilincselnek. Másnap bíróság elé vittek. A bírónő megkért, hogy beszéljek, ezért felálltam, beszéltem és sírtam. Ő meghallgatott. Mindent elmondtam neki a gyerekkoromtól egészen addig a napig. Az örökbefogadó apám óvadékára engedett el.”
7 év után kapott engedélyt a zsidóság tanulásához és a betéréshez, egy jesivába ment tanulni. „10 hónap után küldtek el vizsgázni, de nem tudtam mindenre válaszolni. A rabbi azt mondta, hogy menjek el a Machon Meir jesivába [hogy tovább tanuljak a betérés előtt], ezért összepakoltam a táskámat és azonnal odamentem. Oury Cherki rabbinál tanultam, és néhány hónap múlva sikerült levizsgáznom és megcsináltam a betérést.”
Megkapta az izraeli személyi igazolványt. „Megkaptam a behívót is postán, és az Izraeli Hadsereg-profilom 97 volt [a legmagasabb szintű orvosi képesítés az Izraeli Hadsereg besorozás előtti vizsgán]. Ejtőernyősnek szántak. Közben adtam egy interjút egy izraeli újságnak, amiben megkérdezték, mit tennék, ha a telepesek evakuálásánál kellene katonai szolgálatot teljesítenem. Mondtam, hogy visszautasítanám, mert csak az ország határait akarom megvédeni. Ezt követően úgy döntöttek, hogy nem soroznak be.”
Arra a kérdésre, hogy melyik héber nevet választotta, „Vezetéknévnek a Dort [ami héberül nemzedéket jelent] a békét és a jóságot képviseli, utónévnek pedig a Shachart, ami pedig hajnalt jelent.”
Shachar könyvet írt életéről „Kan Junisztól a Szináj-hegyig” címmel és előadásokat is tart róla. Nem lepte meg, hogy a Hamasz fegyveresei milyen kegyetlenségeket követtek el október 7-én. „Amikor gyerek voltam és elmentem a piacra anyámmal, láttam, hogy lefejezik azokat, akik együttműködtek az izraeliekkel. Levágják a fejüket és a kezüket, villanyoszlopokra akasztják őket, vagy húzzák őket a porban autókhoz kötve. Egyáltalán nem lepődtem meg” – mondta, hozzátéve, hogy nem sok békeszerető ember él Gázában. „A legtöbben már nem ott élnek, hanem máshova emigráltak.”
Shachar elmondta, hogy emlékszik arra, hogy „A nagyapám azt mondta nekem gyerekkoromban, hogy amikor felnövök: „Zsidókat kell majd megölnöm és vissza kell szereznem Jaffót, mert az a mi örökségünk. Nemzedékeket nevelnek így fel.”
A biológiai családjával kapcsolatban Shachar kifejti, hogy „ha valami történne velük, az nem zavarna. A családom itt van Izraelben. Megtanítottak szeretni gyűlölet helyett, megtanítottak élvezni az életet és nem meghalni, öngyilkos merénylővé válni.” A palesztinokról Shachar azt mondja: „Gyerekkoromban kövekkel dobálták [az izraelieket], aztán jött az Oslói egyezmény, mert Izrael békét akart a palesztinokkal. A fegyvereket, amelyeket [a palesztinok] kaptak, az izraeliek ellen fordították. Elszakadtunk a Gázai övezettől és cserébe azóta is szenvedünk a rakétáktól.”
Arra a kérdésre, hogy optimista-e az izraeli-palesztin kapcsolatok jövőjét illetően, Shachar azonnal azt válaszolta: „Nem. Gyerekként sok erőszakot láttam és kemény jeleneteket, amelyeket nehéz leírni. Ha így bánnak a saját népükkel, akkor pontosan érthető, hogyan viselkednek és bánnak a zsidókkal.”
A cikket az Új Kelet újság fordította magyarra
