Az a lehetőség, hogy Izrael nem teljesen győzi le a Hamaszt, hogy Gáza katonai megszállójává válik, és Irán finanszírozta terroristafelkeléssel néz szembe, valamint, hogy az Egyesült Államokkal kötött stratégiai szövetsége idővel megromlik, nem egy lehetséges legrosszabb forgatókönyv. Ez a valószínű forgatókönyv.
A háborús kabinet jó döntéseket hoz. Az IDF nagyon jól működik. A katonák és a nemzet morálja magas, és a háborús küldetések – a túszok hazahozatala és a Hamasz felszámolása – teljesen világosak.
De ebben a háborúban valószínűleg a gonosz fog győzni. Nem azért, mert így van elrendelve, egyszerűen ez a legvalószínűbb forgatókönyv.
A Hamasz leszerelésére irányuló háborús/katonai szárazföldi hadművelet taktikai szintjén Izrael közel lesz hozzá, de nem fogja elérni a célját. Nem fogja teljesen kiirtani vagy elpusztítani a Hamaszt, de nagyot sújt az iszlamista terrorcsoportra.
Egyszerűen azért, mert szinte lehetetlen teljesen megsemmisíteni egy helyi, jól felfegyverzett, jól szervezett, jól finanszírozott, mélyen beágyazódott dzsihadista terrorszervezetet, amitől minden helyi fél, és egyesek csodálják, és amely közel két évtizede kormányozza Gázát.
A Hamasz vezetése – amely jelenleg valahol Gáza déli részén rejtőzik kétmillió civil között –, vezető harcosai és a magukkal hurcolt megmaradt túszok számára mindig lesz menekülő útvonal: egy másik alagút, egy másik búvóhely, egy másik ház (vagy egy betörés az Egyiptom ellenőrzése alatt álló Sínai-félszigetre). Ha az IDF-nek csaknem két hónapba telt, hogy megsemmisítse a Hamasz haderejének felét a szinte civilek nélküli területen Gáza északi részén, délen sokkal tovább tart majd ez. De nem számít, mennyi idő lesz ez (még a harcok leállítására irányuló nemzetközi és amerikai nyomás nélkül is), mindig lesz egy olyan Hamasz-zárvány, valószínűleg a legfelsőbb vezetést is ideértve, akik hónapokig, esetleg évekig elkerülik az izraeli hadsereget. Ez a maradvány haderő egy olyan felkelés magját képezheti, ami bárkit megtámadhat, aki helyettük próbálja uralni Gázát.
Ami elvezet bennünket az aggasztóbb részhez: hogy mi történik majd „másnap”?
Ha a taktikai háború nagyrészt sikerrel is jár, a hosszabb távú stratégiai kérdés, hogy mi történik Gázával a fő hadművelet befejezése után, homályban marad – és ez a valódi következmény.
Az IDF szeret a „győzelem képéről” beszélni. De ez nem a letarolt Gáza vagy egy halott Hamasz-vezér képe lesz. A terrorizmust önmagában a nyers erő nem győzi le, hanem csakis az életképes alternatívák felkínálása.
Az igazi győzelem ebben a háborúban egy újjáépített Gáza a Hamasz nélkül.
Ha a Hamaszt egy tisztességes, működő, gazdaságilag életképes Gázával váltanák fel, az bebizonyítaná, hogy van egy életképes alternatívája a terrornak, és ez hatalmas csapást mérne az Irán vezette tengelyre. Ez az a győzelem, amelyet Izraelnek szem előtt kell tartania – nem pedig az, hogy hány Hamasz-tagot öl meg. Ez legfőbb érdeke a mérsékelt arab államoknak is.
A „másnap” nagy kérdése egy kisebb, kritikusabb kérdésbe sűríthető, és ez az a körülmény, ami minden másra hatással lesz, ami Gázában történik vagy nem történik: kinél van a fegyver? Kizárásos alapon ez az IDF.
A gyakran emlegetett lehetőség, hogy ki kormányozhatja a Gázai övezetet, az a (különösen az utópisztikus „oslói békefolyamat” támogatói által emlegetett) Palesztin Hatóság, amely korrupt, hatástalan, rendkívül népszerűtlen, és alig tudja uralni a Nyugati Partvidéket. Sokkal népszerűtlenebb, mint a Hamasz ott, és Gázában egyaránt. Az IDF éjszakai hadműveletei nélkül a Nyugati Partvidéken az elmúlt években, csak idő kérdése lett volna, hogy a Hamasz átvegye a Nyugati Partvidéket is. Még ha a Palesztin Hatóság hajlandó is lenne átvenni Gázát, és semmi sem utalna arra, hogy egy sor feltétel nélkül lenne hajlandó, egyszerűen nem lehet rábízni az izraeli határok biztonságát október 7. után.
Egy másik, talán életképesebb, de kevésbé valószínű lehetőség az, hogy az arab (vagy akár a nyugati) országok fegyveres csapatokat küldenek a gázai béke fenntartására. Talán néhány arab vezetőnek lesz bátorsága felelősséget vállalni és valódi pozitív változást elősegíteni a Közel-Kelet ütemtervében, 75 év után. Amikor a reálpolitika és a józan ész találkozik a vágyálmokkal. Elegendő ahhoz, hogy emlékezzünk arra, mi történt az Egyesült Államokkal az 1980-as évek elején Libanonban, vagy mostanában, mi történt Szaúd-Arábiával Jemenben.
Végtére is, egyetlen ország sem akarja majd a csapatait kihelyezni a gázai mocsárba.
Így marad a legvalószínűbb forgatókönyv: a Gázai övezet hosszútávú izraeli katonai megszállása, évekig – esetleg egy-két évtizedig – a Hamasz által irányított, iráni finanszírozású, helyi felkeléssel együtt. És a megszállással együtt jár a felelősség minden másért – a közművekért, a higiéniáért, az oktatásért, a helyi kormányzásért. Ha e feladatok egy részét az arab Ábrahám-megállapodások országai kezelhetik (és finanszírozhatják), az fontos eredmény lenne.
Végül van egy hosszútávú rossz hír. Ez Izrael az Egyesült Államokkal, a magányos, szilárd szövetségesével (és szuperhatalmával) kötött szövetségére vonatkozik. Míg Izrael ma erős támogatást élvez az Egyesült Államokban a háború alatt, van egy korosztály, ahol ez kivétel, és ez a korosztály a jövő előhírnöke: a 18-34 évesek. A közvélemény-kutatások szerint ebben a korcsoportban a palesztinok támogatottsága lényegesen magasabb, Izrael támogatottsága pedig lényegesen alacsonyabb az átlagosnál. Sok minden okozta ezt a tendenciát, amelyek közül néhánynak semmi köze Izraelhez vagy a zsidókhoz, de ez nem releváns. A lényeg az, hogy ez a negatív hangulat talán nem ma, hanem 10 vagy legfeljebb 15 éven belül visszahat Izrael szövetségére, amikor ez a korosztály lesz hatalmon. Az az ellenszenv, amit ez a korosztály ma Izraellel szemben érez valószínűleg megerősödik, ahogy Gáza izraeli megszállásának keserű valósága megrögzül.
Izrael szinte teljesen függ az Egyesült Államoktól a háború lebonyolításában. Heteken belül (vagy bizonyos esetekben korábban) elfogyhat a létfontosságú hadianyag. Képzeljük el még ma is, ha nem Joe Biden lenne az elnök, és helyette egy haladóbb demokrata lenne, aki kevesebb jóindulatot táplál Izrael iránt, és figyelmeztetett, hogyha Izrael nem vet véget az ellenségeskedésnek, akkor nem kap további fegyvereket. Ha egy másik elnök lenne ma hatalmon, ez lehetséges volna. Nem csak egy-két évtized múlva.
A szövetség lecsillapításának hosszútávú stratégiai hatásai nem is lehetnének komolyabbak.
Arra kell ösztönözniük Izraelt, hogy kezdje meg az Egyesült Államoktól való katonai függősége – nem pedig az Egyesült Államokkal való szövetsége – leválásának hosszú távú folyamatát.
De mindannyian tudjuk, hogy Izrael mennyire jó a hosszú- és a rövidtávú eshetőségekre való felkészülésben…
Összegezve, az a lehetőség, hogy Izrael nem győzi le teljesen a Hamaszt, hogy Gáza katonai megszállójává válik, és Irán által finanszírozott terrorista felkeléssel néz szembe, valamint, hogy az Egyesült Államokkal kötött stratégiai szövetsége idővel megromlik, nem a legrosszabb forgatókönyv. A jelenlegi helyzetet és trendeket tekintve ez a legvalószínűbb forgatókönyv.
Ez nem azt jelenti, hogy ezeknek a dolgoknak meg kell valósulniuk. De először is Izraelnek jobb, ha kemény és őszinte önmagához azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni.
Izrael egyetlen keskeny útja a győzelemhez a stabil, békés Gáza jövőre, az azt követő és az azt követő évben.
Rendkívüli látásmódra és diplomáciára van szükség ahhoz, hogy olyan helyzet alakuljon ki, amilyenben Izrael általános biztonsági ellenőrzést gyakorol, az Ábrahám-megállapodás országai és mások pedig az élet polgári vonatkozásait irányítják (és finanszírozzák).
Ahelyett, hogy a Hamasz elpusztítására összpontosítana, az izraeli vezetésnek egy olyan (arab) koalíció felépítésére kellene összpontosítania, ami „másnap” újjáépíti és irányítja Gázát.
Ahogy a Hamasz emlékeztet mindannyiunkat, a pusztítás a könnyebb rész. A nehéz rész a jó kormányzás kiépítése, ami jobb jövőt tesz lehetővé a gázaiak és az izraeliek számára. Ez egyben sarkalatos izraeli érdek is, különösen, ha feltételezzük, hogy megtartja a biztonsági ellenőrzést: ha a gázaiak elégedettek lesznek a Hamasz utáni alternatívával, akkor a Hamaszból és az Iszlám Dzsihádból hátramaradt rész mellékes lesz. Ha a gázaiak elégedetlenek, csatlakoznak a soraikhoz és a lázadás erősödik.
Ha Izrael nem cselekszik nagy lendülettel annak érdekében, hogy a dolgokat alternatív pályára terelje, akkor az lesz az alapértelmezett, hogy Izrael hosszú távon elveszíti ezt a háborút.
Megjelent a Times of Israel blogfelületén
Fordította: Új Kelet
A szerzőről
Jacob Dallal az IDF tartalékos őrnagya, az IDF szóvivője nemzetközi sajtóosztályának megbízott vezetője volt a második libanoni háborúban 2006-ban. Az itt kifejtett vélemények a sajátjai.
Újságíró
