Jó hangulat volt a levegőben az egyik Gázai övezet melletti településen végzett önkéntes munka során. Egészen a zavarba ejtő pillanatig, amikor kiderült, hogy a narancsot a ciszjordániai Dzseninbe szánják. – Neta Ahitov írása a Haaretzben
Néhai nagymamám azt szokta mondani, hogy mindig a jó embereket kell keresni, akik mindenhol megtalálhatóak, főleg olyan helyeken, ahol a rossz emberek károkat okoztak, és javítani kell. Néhai nagyapám azt az ideológiát vallotta, hogy az országot a gyökerekből kell építeni, nem a fejből, ezért elhagyta a városi szellemi életet, és Izrael határára költözött, ahol kibucot alapított, és szinte utolsó napjáig a mezőgazdaságban dolgozott. Emlékszem a városi buszon tett kirándulásokra a nagymamámmal, miközben a legjobbat kereste, és a fáradságos munkákra az avokádóligetekben, nagyapám kibucjában. Az elmúlt hetekben a két emlék összeolvadt, ahogy a kezem egy fa tetejére nyúlt, hogy narancsot szedjek róla, és a vállamon lévő vászontáskába tegyem. Nagymamámra és nagyapámra is gondoltam, amikor a naranccsal teli zsákot egy hatalmas műanyag ládába ürítettem (amiről megtudtam, hogy a kibuc műanyaggyárában gyártották, ahol nagyapám élt haláláig). Előttem volt az arcuk is, amikor D, a Gázai övezet melletti, a Beeri kibuchoz nagyon közeli Sokeda mosávból való gazda a naranccsal teli ládákat – amiket én, és a velem lévő 20 önkéntes szedtünk –, elszállította a közeli csomagolóházba.
Október 7-én, az elátkozott szombaton, D hosszú órákon át a biztonsági szobában bújt meg a családjával. Ismeretlen okokból a terroristák elkerülték a mosávot, így a lakói életben maradtak. Most egy szállodában szállásolják el őket az ország központjában, és D csak hétvégén látja a családját. A hét többi részén a mosávban marad, és az ültetvényein dolgozik a több tucat önkéntessel, akik minden reggel meglátogatják őket. Múlt csütörtökön, amint elhagytuk az ültetvényt visszafelé Tel-Avivba, és búcsút intettünk neki, hírek jelentek meg, miszerint a mosáv lakói már visszatérhetnek otthonaikba.
Az önkéntesek egyik szervezője Nurit Gil barátnőm, aki több tucat olyan gazdálkodóval van kapcsolatban, akiknek munkáskezekre van szükségük. Nurit főállású építész, de október 24. óta egy lenyűgöző önkéntes tevékenységet is vezet. Már csaknem négy hónapja gondoskodik arról, hogy minden csütörtökön egy 20 önkéntessel teli minibusz jusson el a Gázai övezetet körülvevő gazdaságok egyikéhez. A háború elején az önkéntesek buszait a Földművelésügyi Minisztérium finanszírozta, de az új év elején a tárca leállította a finanszírozást. Sok más kisbuszhoz hasonlóan azt a kisbuszt is a Hamal Lev Ehad civil segélyszervezet finanszírozza, amivel mi utaztunk. Még ilyen alapvető ügyben is, mint az élelmezésbiztonság garantálása, feltűnő a kormány és a költségvetés hiánya, amelyek helyét a polgárok vették át.
Ezek a napok reggel hatkor, álmos és ígéretes találkozással kezdődnek a tel-avivi Habima téren. Jasszer, egy palesztin sofőr Kelet-Jeruzsálemből érkezik oda. Az idő borzasztóan esős, de a kisbusz így is megtelik. Mindenki tele van energiával, olyannal, ami azokat az embereket jellemzi, akik tesznek valamit másokért. Aznap délelőtt a 20 önkéntes közül nyolc olyan zsidó volt, akik külföldről érkeztek Izraelbe. Négy francia nő, három amerikai és egy kanadai. Mindannyian kifizették a szörnyen magas árat a repülőjegyekért, hogy önkénteskedni jöhessenek. Karen, az egyik francia nő, 52 éves, egy étterem tulajdonosa Párizs központjában. Az éttermet férjére hagyta, és ez a második alkalom, hogy egy hétre önkéntes munkára jön. „Megőrültem, amikor ott voltam, mert miközben láttam, mi történik itt, úgy szolgáltam fel az embereket, mintha minden rendben lenne. Mondtam a férjemnek, hogy nincs más választásom, ide kell jönnöm” – mondja, miközben fénylő narancsokkal tölti meg válltáskáját.
Az önkéntesek közül a legidősebb a 72 éves Yosef, egy francia-izraeli újságíró, aki Holonban él, és évekig az AFP francia hírügynökségnél dolgozott. Egyetlen napot sem hagy ki az önkéntességből, és rögtön utána elmegy találkozni unokaöccseivel, akik minden csütörtökön eljönnek hozzá a kosárlabdaedzés után vacsorára. Az önkéntesek közül a legfiatalabb egy 18 éves Ramat Gan-i lány, aki minden lehetséges területen önkénteskedik, egészen a pár hónapon belüli besorozásáig. Van még egy 60 év körüli pár Hod Hasaron-ból, akik a munkahelyükön bejelentették, hogy 80%-ra csökkentik munkájukat, és minden csütörtökön önkénteskednek a mezőgazdaságban.
D, a gazda elmondja, hogy három thaiföldi munkás kivételével – akik a mosávnál maradtak dolgozni –, mindenki elment, és még nem találtak a helyükre másokat. Ennek ellenére ez az egyik legjobb évszak, amelyet farmja valaha látott. „Az önkénteseknek köszönhetően.” A citrusfélék iránt nagy a kereslet, a fák jól teremnek, az önkéntesek pedig sokat szüretelnek. Az egyik SMS-ben, amelyet Nuritnak küldött, arra kérte, hogy továbbítsa nekünk az üzenetét: „Legalább egy pozitív dolog származott ebből az egész időszakból – csodálatos embereket ismertem meg. Nagyon boldog voltam, hogy olyanokkal találkoztam, mint ti. Otthagyjátok a munkátokat, korán keltek és ideutaztok, hogy segítsetek. Ezer köszönet.”
Nemcsak az izraeli szépség tárul fel a lendületesen szüretelő kezekben, hanem Izrael abszurditásának apró pontjai is: Az elmúlt két csütörtökön betakarított gyümölcsöt D hamarosan nabluszi és dzsenini kereskedőknek adja el. Az önkéntesek egy része nyugtalanul mozgolódni kezdett, amikor meghallotta, hová kerül a narancs, aminek leszedésén fáradoztak. Egyikük ragaszkodik, talán mégis a hebroni zsidónegyedbe jut a gyümölcs? Amikor nemleges választ kap, azt mondja: „Akkor ez biztosan a humanitárius segélyszállítmány része.” Amikor elmagyarázzák neki, hogy a segélyszállító teherautók Gázába érkeznek, nem Ciszjordániába, egy pillanatra elgondolkodik, majd azt mondja: „Nos, azért jöttem, hogy segítsek az izraeli gazdáknak.” És még valaki hozzáteszi: „És mi is segítünk a fáknak, nézd meg, hogyan roskadoznak a narancstól.”
Yasser, a kedves kisbusz-sofőr hallja a beszélgetést, és továbbra is lendületesen szedegeti a narancsot, mielőtt D felé közeledne, hogy segítsen neki áthelyezni a 10,5 tonna gyönyörűen fénylő narancsot az önkéntesek által megtöltött 22 hatalmas és nehéz műanyag ládába. A nap végén ő lesz az is, aki segít D-nek egy zacskó narancsot készíteni minden önkéntesnek, köszönet jeléül. A távolból hallom, ahogy kitör a nevetés, amint azon a sorsdöntő kérdésen vitatkoznak, hogyan lehet a legjobban leszedni a mandarint, ami sokkal kevésbé megbocsátó gyümölcs, mint a narancs. Abban mindketten egyetértenek, hogy metszőollóval érdemes klementint szedni, az tuti, a kérdés csupán az, hogy csak két kézzel, vagy egy kézzel is lehet-e ezt csinálni. Arra a következtetésre jutnak, hogy nagyon sok kézre van szükség.
Héberről fordította frankpeti
Fotó: Neta Ahitov
