Pirike fotelje

Nekem ennyi maradt itt, a messzi Izraelben belőle. Sírja több ezer kilométerre, a bátyám néha visz rá virágot, de ha ezek a fotelek sem lesznek, akkor örökre elveszik az emléke. Itt született gyermekeim még a nevét is elfelejtik. Így legalább megmarad nekik a két Pirike-fotel.

Három rakoncátlan kölyök ugrálta végig rajtuk a gyermekkorát. Mire felnőttek, bútorroncsok lettek belőlük, pedig valamikor a harmincas évek Budapestjén kiváló mesterek alkották meg őket, a legjobb anyagokat tették bele, gondos, szakértő kezekkel formálták. Évek óta kerestem valakit, aki felújítja őket, de nem találtam hozzá mestert: nem éri meg, a sok-sok óra munka árát kimondani sem merték, ma már nincsenek megfelelő anyagok sem hozzá. Ott az IKEA, a negyedéből divatos cucc kerülhet a nappaliba, ha pedig a sokkal menőbb és drágább szuper-divatos Betili boltba megyek, a feléből.

Eldöntöttem, hogy akkor majd én fogom rendbe tenni. Először persze jöjjön az elmélet! Vadul böngésztem napokig az internetet, és felfedeztem a Halabala világot.

Egyszer volt, hol nem volt, ahogy nekünk Breuer Marcellünk és fémvázas csodaszékünk volt, a cseheknek Jindřich Halabalájuk és gyönyörű Halabala karosszékeik karcsú és elegáns hajlított favázakkal, melyek mégis méltóságot sugároztak, és jelentős, de mégsem drabális méretükkel készen álltak kényelmet és nyugodalmat nyújtani a megtermett polgári ülepeknek.

Hiszen ilyenek a Pirike foteljei is! – csapott belém a felismerés. Nem világos, hogy egy eredeti Halabala műhelyből kerültek-e ki valamikor a két világháború között, a még a kommenistákat is a parlamentbe engedő, demokratikus Csehszlovákiában gyártották őket, vagy Pesten kopírozta a nyugati – de valójában közép-európai – divatot egy elsőrangú asztalosmester. Az eredmény magáért beszél, Halabala bizonyosan büszkén mutogatná a konténerben Jeruzsálembe, majd arab szállítómunkásokkal Modiinbe cibált remekműveket. Illetve már csak azok roncsait.

Ezen a ponton rájöttem, hogy gyermekkorom világában az idősebbek lakásaiban rengeteg Halabalát, vagy annak utánérzéseit láttam, ez a cseh designer meghatározta a húszas évektől egészen a hetvenes évekig a közép-európai ülőbútor-trendet. És megérdemelten, mert kényelmesek, s kiválóan beleillenek az egyre kisebb nappali szobákba. Két Halabala fotel, előtte asztalka, és kész a beszélgetősarok, ha átjön a barátnő a receptekkel, vagy ha a férfiak vitatják a politikát. Esetleg fordítva.

Az elmélet következő lépéseként megnéztem vagy ötvenet a YouTube bútorfelújító videóiból. Közben a fénykorukban a Dalszínház utca hatalmas nappalijában a cserépkályha két oldalán pompázó fotelekről szóló emlékeimet rendezgettem. Nincs vesztenivalóm, tönkre is tehetem, hol van már a Dalszínház utca, és rég lebontották gyermekkorom fekete kályhacsodáját is, melynél oly sokat üldögéltem enyhe kábulatban, lázasan, mert megbetegedve dolgos szüleim mindig átpasszoltak az öregekhez. A nyűgös, beteg gyerekkel foglalkozzon a szülők generációja, nekik talán nem fog annyit nyafogni.

Aztán dühödten nekiestem a roncsoknak, és darabjaira cincáltam az egészet a videók utasításainak gondos követésével. A már rég elroncsolódott, összevissza tört karfákat, a faváz minden darabját óvatosan félretettem.

Még a szögeket is gondosan szétválogattam, mint Hamupipőke. Nem fösvénységből, hiszen Pirikétől, a fotel egykori gazdájától származik a híres családi mondás, hogy „spórolni minden hülye tud, pénzt csinálni az igazi diadal”. Filléres tétel, kilóra adják a szögeket, mégis hosszan keresgéltem a régi huzat leszedésénél összeszedett újrafelhasználható, jó állapotban maradt egyeneseket.

Veszek hozzá újakat, ha kell, de minden egyes régi szöggel átmentek egy kis Pirike-részt is. Ha mindent megújítok, akkor ez egy álrégi, hamis mű lesz, örökre elvész a lényege. Amíg élünk, megengedhetjük magunknak, hogy folyamatosan kicseréljük régi sejtjeinket – egy barátnőm ezért aztán a vécéjébe tervezi halála utáni emléktábláját –, de ha végünk, minden egyes pici emlékért meg kell küzdenie az utókornak.

Mindig egy hadseregre főzök, mindig ezerszer bebiztosítom magam, hogy ki ne fogyjak az éppen szükséges dolgokból, örök szorongás az élet. Attól tartottam, nem lesz elég a szép, míves, ugyan kissé rozsdás szögekből. Napokig jártam a Tamburokat és más ezermesterboltokat, mutogatva a mintadarabot: ilyen szögre van szükségem, és jó sokra. Csak a tizedik boltban találtam hasonlót, kicsit hosszabb volt, a feje meg kisebb, de beláttam, hogy szegény ember vízzel főz, régen a szögek is jobbak voltak.

És láss csodát, éppen elég lett a békebeli szög, sőt még maradt is három darab, pedig nem kevés feladta és belegörbült a fotelekbe, amikor megérdemelt nyugdíjas éveik helyett ismét munkára kényszerítettem őket.

Sokáig tartott, de elkészültek a vázak. Lecsupaszítottam, lesmirgliztem róluk az összes szennyeződést és a régi lakkot, újraszögeztem, kiegyenesítettem és begörbítettem, ahol kellett, aztán kijavítgattam a lukakat és sérüléseket. Először fahipóztam, vagyis fehér, nagyon felhígított festékkel lefestettem, aztán letörölgettem a felesleget, és a hosszas hezitálással kiválasztott lakkal többször átkentem. Nagyjából elégedett voltam, bár hasonlóan az egykori várépítőkhöz, pontosan tudom, hol vannak a gyenge pontjaik, csak ne ráncigálják majd a karfáját.

Rengeteget gondolkoztam a kárpiton: ne legyen avíttas, se unalmas, ugyanakkor mondjuk papagájos színözönnel se terelje el a figyelmet a lényegről, az egész mű teljességéről, és persze legyen dögös, izgalmas is. Szerencsére hasonlók járhattak egykoron Halabala fejében is, és kitalálta a szőrös fotelcsodát. Ahogy az első ilyet felfedeztem, tudtam, nekem is ilyen kell.

Felmentem Jeruzsálembe, ahol a Jaffó utcán egy csomó textilbolt van, megtaláltam a fehér műszőrt, és pont annyi volt egy maradék végben, amennyi nekem kellett.

Némi YouTube kárpitozás, lesés után belevágtam, elvégre szabó volt a dédapám, a vér nem válik vízzé. Illesztgettem, húzogattam, kalapáltam, vágtam, varrtam, és ez is meglett. Csodák pedig vannak, az új szőrös ülőkerész simán belepasszolt a vázba.

Pirike, nagymamám húga meghalt, amikor hároméves voltam, csak a legendáját ismerem. Azt mesélték róla, hogy mindig mindent megoldott, hihetetlenül ügyes volt, ő és a férje mentette meg a családot, ők szerezték a bunkert azon a 44-45-ös télen. A minimum, hogy a foteljai megmeneküljenek.

A szabó dédpapám őt bőrdíszművesnek taníttatta ki, gondolta, a ridikülök is jól jönnek majd a nagymamám készítette kalapok mellé a József körúton, a családi divatbirodalomban. Ebből se lett semmi, de az ötvenes-hatvanas években Pirike kitalálta a táguló nylon szatyrokat, időben disszidált barátnője küldte hozzá Bécsből a nylon szálakat, rengeteg asszony fusizott neki, egész Budapest tele lett vele, ezzel jártak a nők a Csarnokba. És mindig megvolt a pénz a betevő feketekávéra és a desszertekre az akkor Vörösmarty cukrászdának becézett Gerbeaud-ból.

Pirike legendás szerelemben-szeretetben élt bridzsbajnok férjével, de a harmincas évek egyre fenyegetőbb légkörében kerültek össze, aztán jött a háború, az újrakezdés, és mire családalapításra gondolhattak volna, már késő lett. Így aztán végül hozzám, nővére unokájához került a Halabala-örökség.

És több hetes, normális teendőim miatt állandóan megszakított munkával – miközben olykor pár pillanatra szinte kimentek a fejemből a gázai túszok, a háború – elkészült a két mű.

És Trónszékek lettek belőlük.

A „nincs lehetetlen, csak tehetetlen” királyság tróntermében. Mindig kimentem a sorból a kifestőben? Ügyetlen vagyok? Én?

Fotók: Shiri Zsuzsa