Azon kevesek kedvéért, akik történetesen nem tudnak héberül, a szimhát háim annyit jelent: életöröm. Nem elvont fogalom ez, nem magasztos irodalmi kifejezés. Izraelben teljesen hétköznapi jelentése van. Olyan embereket szokás jellemezni vele, akikből árad az élet, a dolgok szeretete, akik már így születtek, a szívükben örömmel. Aviva Keinan szimhát háimja meglehetősen nagy. Az élettörténete olyan izgalmas, hogy egyszerűen kötelező róla beszélni.
Idén, a 2024-es Élet Menetén Aviva Keinan, a budapesti születésű, magyar és zsidó gyökerű, jó ideje izraeli illetőségű túlélő képviseli a holokauszt során elpusztított családját. Így emlékezik és emlékeztet Budapesten a magyarországi zsidók holokausztjának 80. évfordulójára – és ugyanezt teszi idén Auschwitzban is. Avivát az eseményen a gyerekei kísérik majd.
Kezdjük a legelején. Hol, milyen körülmények között születtél?
1944. január 26-án születtem Budapesten. Az apám akkor még nagyjából otthon volt, és még látott engem. Két hónapra rá már Csepel mellett volt munkaszolgálatos, és amikor a németek bevonultak Magyarországra, valahova Vác mellé vitték őt. Aztán a „halálmenetben” gyalogolt több ezer másik zsidóval együtt Németország felé. Állítólag Mauthausen mellett még látta valaki. Apám nem élte túl, nem jött vissza.
Mi történt vele?
Pontosan nem lehet tudni. Volt egy tanú, aki azt mondta, látta őt. Ehhez még az tartozik, hogy apám az ékszertőzsdén is bejegyzett ékszerkereskedő volt. Három üzenete megmaradt, amelyeket a háború folyamán küldött anyámnak. Az egyik csak egy kis cédula, amin megkérte, küldjön neki pár dolgot, többek közt egy kabátot. Anyám nagy szeretettel küldte neki a télikabátot, aminek a bélésébe először belevarrt pár aranyérmét. Az a tanú pedig azt mesélte, hogy látta apámat, amikor egy szelet kenyeret becserélt egy aranyért. Amikor ezt anyám meghallotta, azt mondta, hogy apám, aki tudta, mennyit ér egy ilyen érme, egy aranyat adott egy szelet kenyérért, akkor már biztos érezte, hogy a vége felé jár. Anyám várta, nagyon sokáig várta, hogy visszajöjjön, de nem jött vissza. Azt nem tudom, hogy pontosan mikor halt meg.
A háború még javában tartott, amikor születtél. Hogyan éltetek, mit csináltatok?
Eleinte anyámnak volt svéd papírja Wallenbergtől, és védett házban voltunk. Amikor már nem lehetett a csillagos házban sem lakni, bekerültünk a budapesti gettóba. Én hat hónapos voltam, és két és fél hónapig voltunk ott, együtt a nagyszülőkkel. Mindkét oldalról. Mivel apám nem jött vissza, és anyámnak jó néhány embert el kellett tartania, hát elkezdett járni az ékszertőzsdére. Egy ember ismerte apámat még a háború előttről. Ezüstkereskedő volt, kezdett segíteni anyámnak a kereskedésben, aztán udvarolni kezdett neki.
Ő lett a nevelőapád?
Igen, ő. Így éltük túl a háborút. Egyébként a haláláig nem tudtam, hogy nem az igazi apám. Anyám csak utána mondta el nekem. Született később egy testvérem, és mindketten azt szerették volna, ha édestestvérekként kezelnénk egymást és édesapámként tekintenék apámra én is.
Erre még majd térjünk vissza, de addig is, közvetlen a háború után hogyan éltetek?
A Dob utca Almássy tér utáni részén jártam iskolába, ami egy eléggé antiszemita környezet volt, tehát egy rendbontás miatt eltanácsoltak.
Mi a csudát tettél az antiszemita gyerekek között?
Egyedüli zsidó voltam az osztályban. És a történet elég faramuci. Lezsidózott engem az egyik lány, akit egy évig korrepetáltam matematikából és más tárgyakból, mert rossz tanuló volt. Év végén megkérdezte tőlem, hogy megyek-e bérmálásra a nyáron, tudod, a nővé avatásra, ami a gajoknak van 12 éves korban. A bizonyítványosztás napja volt, szép ruhában voltunk. Mondtam neki, én nem megyek, mert én zsidó vagyok, és ez nálunk nem szokás. Erre visszakérdezett: Te zsidó vagy? És még hozzátette: Piszkos zsidó! Visszakérdeztem: Én vagyok a piszkos? Az asztalon volt egy üveg tinta, fogtam és elegánsan leöntöttem vele a szép ruháját. Csináltam egy piszkos gajt! Na, ezután hívta be az igazgató az anyámat, és mondta, hogy jó tanuló az Ágnes, de nálunk nem megy a következő osztályba. Anyám erre átíratott a Dohány utcai iskolába, ahol már hárman voltunk zsidók. Az az épület mára a Chabad kezére került.
25 éves voltál, amikor 1969-ben meghalt a nevelőapád, akire édesapádként tekintettél.
Anyám másfél évvel később elmondta, hogy nem ő volt az édesapám. Az első dolgom volt kimenni a holoni temetőbe, és megköszönni neki, hogy felnevelt. Akkor már volt némi sejtésem arról, hogy mi az igazság, mert egy évvel előtte halt meg az anyai nagyapám a Tel Aviv-i Gordon utcán. Elküldött anyám, hogy a süve után ott aludjak nagyanyámnál, aki arra kért, hogy tegyek rendet a papírok között. Ott találtam meg, hogy én Pártos Ágnes néven születtem, és Spitzer Ágnes lettem az adoptálás után. Viszont amikor nagyanyám meglátta nálam azt a papírt, kikapta a kezemből és mondta, hogy tévedés, tévedés! És már el is tűnt a papír, mintha ott sem lett volna. Aztán nem beszéltünk róla. Úgy gondoltam, valami durva dolog van benne, ha titokban tartják. Nem tudtam, hogy milyen körülmények között születtem. Nincs emlékem édesapámról, másfél hónapos voltam, amikor elvitték. Az örökbefogadás pedig az én életemben tabu volt. Talán ezért is kerülték a szüleim a beszélgetést a holokausztról. Nem akarták, hogy kérdezzek.
Az évek során kacskaringós volt a holokauszt-emlékezet útja Izraelben, sőt szerte a világon is. Ha globálisan tekintünk rá, leginkább talán politikafüggő volt, de minden házban, vagyis minden családban a mai napig más-más a szokás. Te mióta tartod fontosnak, hogy részt vegyél a holokauszt-emlékezet terjesztésében?
Hét éve, amióta a férjem meghalt. Akkor éreztem, hogy most én vagyok az első a sorban. Addig volt előttem valaki, aki ráadásul 16 évvel volt idősebb nálam. Habár ő nem nagyon beszélt erről. Csak tudom, hogy rosszul viselte jom hasoát, a holokauszt emléknapját. De ő tényleg holokauszt-túlélő volt, szintén Magyarországról. 13 éves fiúként ment a második Kasztner-vonattal, ami nem ért célba. A vonat Bécs közelében állt meg, mindenkit kényszermunkára vittek a környékre. Így aztán ő meg az anyja konzervgyári munkára került, és megmenekültek attól, hogy Auschwitzba vigyék őket, mint a legtöbbeket. Onnan a háború végén hazagyalogoltak Kisújszállásra. Végig a vonatsínek mellett mentek, hogy el ne tévedjenek. Jöttek az oroszok és majdnem lelőtték, mert magas szőke fiú volt, zöld szemű, nem tipikus zsidó. Azt hitték, hogy német, ő meg kiabált, hogy ő nem német, hanem zsidó, de nem hallották, hát nem tehetett mást, letolta a nadrágját. Így hitték el a felszabadító orosz katonák, hogy zsidó.
Micsoda sztorik vannak a családodban!
Saját sztorim is van! Anyám már a gettóban volt november elején. Amikor bejöttek a gettóba a németek, azt mondták, másnap reggel a fiatal asszonyok menjenek ki a Keleti pályaudvarra. Szürke, hideg novemberi reggel volt, anyámnak azt mondták, ne vidd magaddal a kisbabát, hagyd itt, a gettóban. De ő azt felelte, ami velem történik, az a gyerekemmel is. És nem hagyott ott engem. A Keletiben meg azt mondták, hogy gyerekkel együtt nem tudnak mit csinálni velünk, és visszaküldtek bennünket. Más fiatal anyák, akik hátrahagyták a gyereküket, haláltáborban végezték. Mi viszont így mentettük meg aznap egymást – én kisbabaként, ő 24 éves fiatalasszonyként.
Térjünk vissza a korai holokauszt-emlékezetre.
13 éves lányként alijáztam a szüleimmel. Addig Magyarországon nem beszéltünk a holokausztról, mert a politika tiltotta. Amikor Izraelbe értünk, itt sem volt szokás beszélni róla, azon az alapon, hogy amiről nem beszélünk, az nem is történt meg. Aztán jött az Eichmann-per, és elkezdtünk arról gondolkodni, hogyan történhetett az meg, hogy két-három nyilas vagy német katona ezreket hajtott menetekben, és senki nem mert megszökni. Azt, hogy ott születtem Magyarországon, és ez történt velem, azt inkább szégyelltem, mint hogy beszélni próbáltam volna erről.
Itt azért beszéljünk az izraeli életedről is egy kicsit. A beilleszkedés nem könnyű senkinek.
Tanultam, vegyésztechnikus lettem, és mint ilyen a hadseregnek dolgoztam. Később a képzettségem alapján az állatorvosi kutatóintézetbe kerültem át. Mindig a kémia valamelyik ága adott munkát, idősebb koromban egy középiskolai kémiai laborban tanítottam. Most meg, látod, nyugdíjas vagyok.
Mégis hogyan kerültél az Élet Menete túlélői közé?
2020-ban regisztráltam és befizettem az útra, de jött a Covid. Emiatt lett 2020 az első év, hogy Zikaron baszalont csináltam, vagyis Emlékezést a nappaliban, Zoomon. Azóta minden évben csináltam. Idén pedig telefonon felhívtam az Amchát (Holokauszt-túlélő Központok Szervezete Izraelben) és ők irányítottak el az Élet Menetéhez. A második generációhoz sorolom magam, mert ugyan dátum szerint túlélő vagyok, de mivel nagyon kicsi voltam, semmi emlékem, semmi traumám nincs.
Aviva, tökéletesen, akcentusmentesen beszélsz magyarul. A lakásodban, itt Észak-Tel-Avivban, nagyon ízléses a berendezés. Az ebédlő falán magyar és világjárásra utaló színes motívumok dísztányérokon, a nappaliban magyar festők és az elhunyt férjed festményei függnek. Egy derűs lakásban beszélgetünk, derűsen. Mi az életörömöd titka?
A fiam az édesapámra hasonlít. Az Emlékezés a nappaliban (Zikaron baszalon) rendezvényekre magammal viszem őt, meg apám fotóját is, hogy megmutassam a szembetűnő hasonlóságot, és azt mondom: Hitlernek nem sikerült! Itt van a következő generáció. Én speciel Tel-Avivban élek, özvegy vagyok ugyan, de van egy új élettársam, van két gyermekem és négy unokám. Mi folytatjuk az életet!
Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
