Bár a kétállami megoldást széles körben támogatja a nemzetközi közösség, a valóság az, hogy azok túlnyomó többsége, akiknek e két államban kéne élniük, nem támogatják az ötletet. Akár tetszik, akár nem, az összes kapcsolódó közvéleménykutatás alapján tudomásul kell vennünk, hogy a legfelsőbb szinten mindkét oldalon olykor előforduló, sokszor manipulatív támogatói nyilatkozat ellenére, mindkét társadalomban széles körű elutasítás övezi a kétállami megoldást.
Miközben mindkét oldal a másikat okolja az évtizedek óta tartó erőszakspirálért, a világ is két táborra oszlik: az egyik rész Izraelt tartja a probléma gyökerének, míg a másik úgy véli, hogy minden baj a muszlimoknak a Koránban gyökerező zsidógyűlöletéből fakad.
A Biblia szerint Isten Ábrahámnak és leszármazottainak ígérte az egyiptomi folyótól az Eufráteszig terjedő földrészt. Az ígéret meg is valósult: ezt a földterületet évezredek óta Ábrahám leszármazottai lakják: Iszmaelnek, Ábrahám Ketúrától származó további hat fiának, illetve részben Izsáknak leszármazottai is évezredek óta birtokolják ezt a területet.
Nem véletlen azonban, hogy Isten utóbb Izsákra, majd Jákobra nézve külön is megerősítette az ígéretet, hogy Kánaán földjét az ő leszármazottaiknak, vagyis a zsidó népnek adja.
Ez az ígéret az, amelynek ereje életet lehelhetett a mostani háború kitörése előtt kötött és bővíteni szándékozott Ábrahám egyezményekbe is. Addig azonban, amíg a palesztinok ügye nincs megnyugtató módon rendezve, nem várható, hogy a már hajlandóságot mutató Szaúd-Arábia és további arab államok is normalizálják a kapcsolatukat Izraellel.
A zsidó-palesztin ügy rendezésének azonban minden eddigi kísérlete kudarcba fulladt. Az érintett felek ugyanis sokszor nem hajlandóak elismerni a kellemetlen tényeket, és szembenézni a másik oldal állításának igazságtartalmával, jogos elvárásaival. Ha azonban az igazság szellemében vesszük szemügyre az összefüggéseket, magától adódik a kétállami megoldás alternatívája, amely lehetővé teszi a békés, biztonságos egymás mellett élést.
Az ehhez vezető út a igazság és élet útja, amely ha sokszor nehéz is, megváltást jelent a hamis, megtévesztő narratívák rabságából, az elhallgatott, kellemetlen tények takargatásától.
A palesztinok többsége elutasítja a kétállami megoldást, az izraeliek is
Az Ígéret Földjének arab lakói évszázadokon át a hatalmas Ottomán Birodalom alattvalói voltak, egészen az első világháború végéig, amikor a Föld a brit mandátum része lett. Népességük a zsidó bevándorlás első hullámaiban kezdett növekedni, részben a gyorsan fejlődő infrastrukturális környezet miatt a csecsemők magasabb túlélési aránya okán. Létszámuk azonban leginkább a munkát és a szebb jövőt remélő közel-keleti arab családok tömeges bevándorlása miatt nőtt. Az első világháború idején az itt élő hatszázezres arab lakosság körülbelül fele már új bevándorló volt.
Az államalapítás előtti évtizedekben a Zsidó Nemzeti Földalap hatalmas földterületeket vásárolt a helyi földtulajdonosoktól, melyeken új településeket, mezőgazdasági és ipari telepeket létesítettek. Ezek a területek és a zsidó többségű városok alkották a megalakuló Izrael területének egyik részét. A zsidó állam megalakulását lehetővé tevő ENSZ döntése ezeket egészítette ki az Izraelnek ítélt további, többnyire lakatlan földterületekkel (ld. Negev-sivatag).
Mikor 1947-ben a zsidó vezetők az ENSZ felosztási terve mellett döntöttek, a helyi arab vezetők többsége és a környező arab államok elutasították azt. A kirobbanó harcok során az elavult fegyverekkel gyéren ellátott, újszülött zsidó állam a jól felfegyverzett és sokszoros túlerőben lévő ellenféllel szembeszállva, a várakozásokkal ellentétben győzelmet aratott. A kb. egymilliós helyi arab népességének mintegy 75%-a menekült el otthonából a brit kivonulás után a Jordánia által megszállt Ciszjordániába, illetve az Egyiptom által elfoglalt Gázába, abban a hiszemben, hogy az arabok gyors győzelme után hamarosan hazatérhetnek. Komplett falvakat és városrészeket, valamint összességében mintegy 4500 négyzetkilométernyi magántulajdonban lévő földterületet hagytak hátra, ami a mai Izrael területének kb. 20%-a.
A menekülteket Jordánia szándékosan táborokban tartotta Ciszjordániában, illetve Egyiptom is az általa megszállt Gázában. A megszálló arab hatóságok sem útlevelet, sem jordániai vagy egyiptomi letelepedést, de még munkavállalási engedélyt sem adtak a megszállt területeken kívül.
Ezzel együtt a történelem során először, megszületett az Ígéret Földjén élő arab lakosok kollektív öntudata, a palesztin nemzeti öntudat.
Izrael 1967-ben elfoglalta Ciszjordániát a Jordániától, Gázát pedig Egyiptomtól. A később megkötött békeszerződések keretében sem Egyiptom, sem Jordánia nem tartott igényt ezekre a zömében palesztin menekültek által lakott területekre.
A zsidó állam több alkalommal is kifejezte beleegyezését arra nézve, hogy megállapodások útján létrejöjjön egy független palesztin állam. Az 1993-as Oslói Egyezmények, valamint a későbbi tárgyalási folyamatok, mint például a tabai békemegállapodás, majd a Camp David-i csúcstalálkozó, elvileg mind ebbe az irányba tett lépések voltak.
Ezek keretében megállapodások születtek Izrael és a palesztin vezetőség között, amelyek az önkormányzati struktúrák kiépítését célozták. A 2000-es évek elején Izrael által épített, sokat kritizált „biztonsági fal” vagy „kerítés” létrehozásában is sokan egyfajta jövőbeli országhatár önkényes meghatározását gyanították.
A legtávolabbra mutató izraeli ajánlat az volt, hogy Ciszjordánia 94-96%-át a Palesztin Hatóságnak adják, valamint területi kompenzációt nyújtanak az Izraelnél maradt területekért. Ez az ajánlat Jeruzsálemre vonatkozó engedményeket is tartalmazott, keleti részeit felajánlva a palesztinoknak fővárosként.
Az erősen megosztott, törzsi jellegű palesztin társadalom által azonban, már csupán a Palesztin Hatóságon belüli, rendkívüli mértékű korrupció miatt is csak részlegesen támogatott palesztin vezetők nem voltak képesek engedményeket tenni. A hosszú tárgyalások végén mindig elutasították a területi felosztások részleteit, nem tartották kielégítőnek a palesztin menekültek kompenzálására történő javaslatokat, valamint Jeruzsálem státuszát és a szuverenitás kérdéseit.
Nemzedékek nőttek fel azóta abban a várakozásban, hogy a család Izraelben hátrahagyott ingatlana egyszer majd visszakerül birtokukba. A Palesztin Hatóság területén és a Gázai övezetben az iskolai osztálytermek falán osztatlan Nagy Izrael térkép lóg, a ’67-es határok nélkül, kizárólag arab helységnevekkel. Többségük nem Izraelnek egy részén kialakított független országot akar. Egy kisebb rész elsősorban a hátrahagyott családi ingatlanokat szeretné visszakapni. Sokan viszont, akik már azon a Palesztin Hatóság oktatási rendszerébe épített hazugságon nőttek fel, miszerint Izrael teljes területe a palesztin népé volt valamikor, az egész országot szeretné magának – lehetőleg zsidók nélkül.
Ezzel együtt is nagy, kontraproduktív hiba lenne az összes palesztint felelőssé tenni a Hamasz október 7-i támadásáért. A gázaiak kollektív bűnösségére vonatkozó állítások nemcsak eltorzítják az igazságot, de többféleképpen is ártanak Izraelnek. Hozzájárulnak a mérgező közbeszédhez, akadályozzák a konstruktív párbeszéd lehetőségét, ami a jövőbeli megbékéléshez vezethet, és ellehetetlenítik a bizalomépítés amúgy is kihívásokkal teli feladatát. Ezenkívül az ilyen jellegű általánosítások elősegítik azoknak erőfeszítéseit, akik hamis információkat terjesztenek Izraelről, beleértve a népirtás abszurd vádját.
A palesztinok, mint bármely más népesség, sokszínűek. Egy nappal a Hamasz borzalmas izraeli támadása előtt az Arab Barométer felmérést végzett, amely azt mutatta, hogy a Hamasz nem volt nagyon népszerű a lakosság körében, csupán 22% fejezte ki támogatását. Azonban a legutóbbi felmérések azt is kimutatták, hogy október 7. óta ez majdnem megduplázódott: a palesztinok több mint egyharmada támogatja a Hamasz harcát annak ellenére, hogy a terroristák embertelen kegyetlenséget tanúsítottak. Még akkor is, ha az izraeli túszok visszatartása miatt elhúzódó háború ismét palesztinok százezreit teszi hajléktalanná. A nyugati individualizmussal ellentétben ugyanis a radikális iszlám kollektív szemlélete a közösség érdekeit az egyéni életek elé helyezi, és bármekkora emberáldozatot igazol a hatékony dzsihád érdekében.
Az izraeli zsidók körében a kétállami megoldás támogatása az 1990-es évek közepén érte el csúcspontját, olyan befolyásos személyek által támogatva, akik kulcsszerepet játszottak az 1967-es hatnapos háborúban. Például Jichák Rabin, aki az IDF vezérkari főnökeként szolgált 1967-ben, később pedig miniszterelnökként aláírta az oslói egyezményeket. Azonban Rabin 1995-ös meggyilkolása, és a Hamasz gázai hatalomra kerülése után, Izrael Gázai övezetből való kivonulását követően, a kétállami megoldás támogatása jelentősen csökkent az izraeli zsidók körében, mind társadalmilag, mind politikailag. Jogos az aggodalom, hogy egy független palesztin állam Gázához hasonlóan, terroristaközponttá válik, ami végzetes biztonsági fenyegetést jelenthetne Izrael számára.
A béketárgyalások összeomlása és a tárgyalások eredménytelensége így több tényező együttes eredménye volt, ami magában foglalja az izraeli és palesztin oldalak közötti krónikus bizalomhiányt.
Hogyan tovább?
A Bibliának Mózestől kezdve a prófétákon keresztül visszatérő figyelmeztetése, hogy a Kánaánban élő nem zsidó népekre ugyanazon törvényeknek kell vonatkoznia, mint a zsidó népre. Ez ma már a mintegy kétmilliónyi, izraeli állampolgársággal rendelkező arabra, beduinra és drúzra stb. igaz, de Izrael nemzetbiztonságának, valamint zsidó jellegének végét jelentené, ha a jelen körülmények között Ciszjordánia annektálásával az ott élő palesztinok milliói is állampolgári jogokat kapnának. Gázáról nem is beszélve, hiszen ha a Jordán folyótól a Földközi-tengerig húzódó terület össznépességét vesszük számba, a zsidó és arab népesség mára körülbelül egyenlő lett.
A jelen realitástól tehát teljesen elrugaszkodott utópiának tűnhet a Biblia azon követelménye, hogy „Egy törvény legyen nektek és a jövevénynek, amely közöttetek lakik” (4Móz 15:16), ha ezt az egy-állam megoldás keretében, a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő egységes Izraelre kívánnánk ma alkalmazni.
Különösen abban a formában, ahogyan az Ezékiel próféta könyvében olvasható:
„És osszátok fel magatoknak ezt az országot Izraél törzsei szerint. Úgy legyen hogy birtokul juttassátok azt magatoknak és a jövevényeknek, akik tartózkodnak köztetek, akik gyermekeket nemzettek köztetek; és legyen nektek mint a honos Izraél fiai közt: veletek együtt jusson nekik birtok Izraél törzsei közepette. És legyen, hogy azon törzsben, melynél tartózkodik a jövevény, ott adjátok meg a birtokát. Ezt mondja az Úr Isten.” (Ezékiel próféta könyve 47:21-23)
Éppen annyira lehetetlen ez ma emberileg, mint hogy a bárány együtt legelésszen békésen a farkassal. Isten azonban képes ilyen csodát tenni, és, ahogyan azt számtalan helyen megígérte a Bibliában, meg is cselekszi azt. Vannak, akik úgy látják, hogy az imán és az Isten csodás beavatkozására való várakozáson túl emberileg nincs is igazán mit tenni, és nem veszik figyelembe, hogy Isten csodái sokszor emberi közreműködéssel jönnek létre. Pedig erre tanít például Eszter könyve is, amelyben egyetlen egyszer sem kerül említésre Isten, mégis Isten csodás szabadításáról szól az egész történet.
Izraelnek is csodás szabadulásra van ma szüksége, megújulásra. Már a jelen háború kitörése előtt, az utóbbi évek belpolitikai patthelyzetéből és egyre csak fokozódó társadalmi feszültségekből kifolyólag általánossá vált az egyetértés, hogy változásra, megújulásra van szükség. A vallásos körök Messiásváró része a vallási törvények Izraelen belüli érvényének kizárólagossá tételétől várják a megváltás elősegítését. Mások szerint a választási rendszert, mi több, magát az államberendezkedést kell gyökeresen megváltoztatni. Míg a jogi rendszer megváltoztatására irányuló szándék körül már régóta dúl a belpolitikai, társadalmi harc, az államberendezkedés alapjait érintő kérdések körül egyelőre még csak akadémikus viták zajlottak. Ezek során számos alternatíva felmerült, amelyeknek a legfelső szinteken és a vallásostól kezdve a szekulárisokon át az arab szektorig terjedő társadalmi megvitatása évek óta zajlik. Az egyik leginkább tárgyalt fő motívum egy új, kicsit az USA-hoz hasonlítható, szövetségi alapú állami berendezkedés.
Az egyállami megoldás
Több verziója is van ennek a megoldási javaslatnak, és sokan gondolják úgy, hogy ha egyszer az egyik mögé beáll egy komolyabb politikai párt, jó eséllyel gyökeres változást előidézve, számos társadalmi konfliktust és problémát sikerrel kezelhet. A vallásos-szekuláris ellentétek mellett a zsidó-palesztin problémát is.
Ez egy sajátos helyi törvényekkel bíró autonóm államoknak (kantonoknak) a szövetségi állam jogi kereteibe illeszkedő rendszere lenne. Egy létrehozandó Alkotmány szavatolná minden állampolgár törvény előtti egyenlőségét, és a tagállamoknak a szövetségi állam iránti hűségét. Az izraeli hadsereg és a Sabak (Sin Bet), az FBI-hoz hasonló szövetségi biztonsági erő felelnének az államszövetség külső és belső biztonságáért, miközben minden államnak saját rendőrsége is lenne. A legalább tucatnyi autonóm állam határainak bölcs megállapítása az állampolgárságot kapó palesztin milliók demográfiai hatásától függetlenül is garantálni tudná a szövetségi államberendezkedésű Izrael biztonságát, és zsidó jellegének megőrzését.
Ehhez megnyugtató módon kompenzálni kell a visszatérési jogról lemondó arab lakosokat. Azok, akik nem akarják elfogadni az izraeli állampolgársággal járó kötelességeket, azok a szövetségi Izrael parlamenti (Kneszet) választásán indulásra nem lennének jogosultak, és nem is szavazhatnának. Mivel az anyagi kompenzáción túl, az egyenlő jogokkal nemzetközileg elismert útlevelet is kapnának a palesztinok milliói, akiknek eddig ilyen nem volt, ezért akik akarják, szabadon elhagyhatják az országot, hogy új életet kezdjenek valahol máshol.
Az erőszakról lemondó, itt maradó palesztinok előtt ezzel megnyílik az út, hogy minden tekintetben egyenlő jogú állampolgárai legyenek a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő Izraelnek.
Lehet-e béke az iszlám és Izrael között?
A legtöbb szkeptikus a Koránban lévő zsidóellenes részekre hivatkozva veti el annak esélyét, hogy belátható időn belül béke legyen Izrael és az iszlám követői között, de nem vesznek figyelembe két tényt.
Egyrészt azt, hogy a mi szent szövegeinkben is vannak olyan részek, amelynek szó szerinti olvasatát ma már egyetlen általánosan elfogadott értelmezés sem tekinti relevánsnak. Az izraeli hadsereg moralitását és etikai sztenderdjét szigorúan meghatározó zsidó vallásjog szerint a kánaáni népek kiirtására vonatkozó tórai parancsot semelyik ma élő népre sem lehet vonatkoztatni, mert lehetetlen bizonyítani a velük való rokonságot, ezért azok mai relevanciája csupán szellemi, spirituális síkon értelmezhető.
Az is tény továbbá, hogy már most is vannak muszlim államok, amelyek már évtizedekkel ezelőtt békét kötöttek Izraellel, és továbbiak vannak napirenden. Ezekben a szunnita államokban, az Izrael-ellenes síita iszlám államokkal ellentétben, a dzsihád fogalmának olyan belső, morális küzdelemként való értelmezése a jellemzőbb, amely elsősorban a spirituális fejlődésre, a személyes erkölcsi növekedésre, valamint a közösségi és társadalmi jólét békés előmozdítására irányul – hasonlóan a Kánaán elfoglalására vonatkozó parancs zsidó-keresztény értelmezési stratégiájához.
Amennyiben tehát a szövetségi államberendezkedésű Izrael alkotmányos elveinek ellenőrzéséért és betartásáért felelős oktatási szakemberek felügyelete mellett a palesztin iskolákban a tanrend antiszemita és anti-izraeli részeit az állampolgári ismeretek és a Korán progresszív értelmezése váltja fel, már rövid távon is, de különösen hosszú távon nagy változás érhető el. Ez hasonló lenne az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia oktatási rendszerében végrehajtott reformokhoz, ahol az antiszemita tartalmakat, beleértve a Korán és a Hadísz bizonyos részeit, eltávolították az összes közoktatási anyagból. Ennek megvalósítása itt is lehetséges. Gyorsan tegyük hozzá: ha Isten is úgy akarja. Mert ehhez a jó szándék és minden szervezés is kevés: csoda kell hozzá.
Ez a csoda pedig, mint a modern Izrael megalakulásának csodája is, valamikor be fog következni, ahogyan azt Jeremiás próféta az Izrael Földjén maradást és békés egymás mellett élést választó, nem zsidó népekről írja:
„És lesz, ha majd megtanulják népem útjait, és az én nevemre esküsznek: ilyen módon: Él az Úr! amint tanították népemet a Baálra esküdni, akkor fel fognak épülni népem között.” (Jeremiás próféta könyve 12:16)
Most még szenvedéssel és kihívásokkal teli idők ezek, de a szülési fájdalmakhoz hasonlóan egy új korszak születését jelzik. Ez a korszak magában rejti az újrakezdés lehetőségét mind Izrael, mind a palesztin emberek életében, valamint kölcsönös kapcsolataikban.
Főkép animáció: Masha Tzur Gluzman
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
