Dr. Gil Peer, az Ichilov Kórház vezérigazgató-helyettese és orvosügyi igazgatóhelyettese arra figyelmeztet, hogy az orvosok olyan mértékben hagyják el Izraelt, amihez hasonlót korábban még nem tapasztaltak. „Ez az utóbbi hónapokban kialakult új jelenség, és attól tartok, hogy csak súlyosbodni fog”
Rotem Shtrakman és Roni Linder interjúja Dr. Gil Peerrel a The Marker-ban
Miért kértél sürgős találkozót?
Mélyen érintett az orvosok kivándorlása az országból. Úgy érzem, hogy valami történik velünk, ami korábban soha nem fordult elő, és nagyon aggasztó, ami ránk, mint társadalomra és államra is veszélyt jelent.
Mi a különbség a jogi rendszerváltás időszaka és az október 7-e után kezdődött időszak között?
A jogi reform vagy rendszerváltás idején – ki-ki máshogy nevezi – valóban elkezdtek hangok hallatszani arról, hogy orvosok elhagyják az országot. WhatsApp-csoportok alakultak, ahol orvosok információkat cseréltek, tervezték a kivándorlást. Az a korszak tiltakozó, hangos, durva, dühös beszélgetésekkel jellemezhető – de ezek szinte soha nem vezettek tényleges kivándorláshoz. Igaz, volt egy osztályvezető az Ichilovban, aki nagy felháborodással távozott, de a beszélgetések mögött még nem voltak valós tettek. Mélyebb magánbeszélgetésekben a legtöbben azt mondták: „Fontolgatjuk a távozást, de még nem vagyunk ott.”
És most?
Október 7-e után egy teljesen más jelenség kezdődött – a tényleges kivándorlás, amit én „csendes, radar alatt történő kivándorlásnak” nevezek. Ez pontosan az ellentéte a tiltakozás időszakának – nem hangos, nem nyilvánvaló, az emberek szégyellik, eltitkolják. Egy történetet mesélnek, ami az elvándorlás leplezésére szolgál – de ezúttal jelentős és nagyarányú kivándorlásról van szó.
Hogyan kapcsolódik ez hozzád?
2007 óta az Ichilov Kórházban az orvosokért felelős igazgatóhelyettes vagyok, és a feladatom részeként évente körülbelül 20 orvost küldünk külföldi továbbképzésekre (fellowship), hogy visszatérve tudásukkal fejlesszék az orvoslást az Ichilovban és az országban. Ezek az orvosok egy-két évre utaznak el – ritkán hosszabbítanak meg egy évet, hogy befejezzenek egy további projektet vagy kutatást –, majd visszatérnek.
Általában hányan térnek vissza?
A túlnyomó többség. Évente körülbelül 20 orvos közül egy, kettő, talán három halasztja el a visszatérést, vagy jelenti be, hogy egyáltalán nem tér vissza. Ha nem tértek vissza, az általában két okból történt: vagy nagyon csábító ajánlatot kaptak – meg kell érteni, hogy ők kiváló orvosok, és sokuknak olyan szerződéseket ajánlanak, amikkel mi nem tudunk versenyezni. A legtöbbjük nem enged a csábításnak, és visszatér. Néha azonban valaki mégis marad.
Milyen összegekről beszélünk?
Ez évente több százezer dollár is lehet. Ez egy kereslet-kínálati piac, és a szakmától függ. Például, ha májátültetést végzel egy olyan területen, ahol nincs másik transzplantációs sebész, az évi félmillió dollárt vagy még többet is érhet.
És mi a második ok?
Néhányan azért nem térnek vissza, mert a távozásuk előtti osztályon olyan belső légkör volt, ami nem tetszett nekik, vagy nem érezték magukat eléggé megbecsülve. A legtöbb orvos fizetés nélküli szabadságra megy, és egy kis részük tőlünk kap ösztöndíjat és pénzügyi támogatást, amiért cserébe vállalják a visszatérést. Azonban sokszor az őket csábító helyek „megváltják” ezt a pénzügyi kötelezettséget.
Előre is van bizonyos kockázat abban, hogy orvosokat küldünk külföldi továbbképzésekre. Ez nem okoz aggodalmat?
Eddig nem aggódtam. Tudtam, hogy elveszítünk néhány jó szakembert a széleken, de ezzel együtt tudok élni, és tudom kezelni a kockázatot, mert világos, hogy nincs 100%-os siker. De a külföldi továbbképzés kritikus fontosságú számunkra, mert ez az útja annak, hogy a kórház és a rendszer számára tudást, tapasztalatot és a legmodernebb technológiákat hozzuk haza. Az orvosok a világ vezető helyeire mennek, ahol rengeteg tapasztalatot szereznek, és ezzel a felbecsülhetetlen értékű tapasztalattal térnek haza. Szóval az a gondolat, hogy ne küldjük el vagy ne ösztönözzük az orvosokat a külföldi továbbképzésre, számomra fel sem merül.
Ez az, amit mondanak, amikor visszatérnek?
Igen, amikor visszatérnek, általában három dolgot említenek: Az első az, hogy olyan szakmai tapasztalatra tettek szert, amit itthon nem tudtak volna megszerezni a betegek nagyobb száma miatt, ami nem hasonlítható Izraelhez. Kutatási szempontból is hatalmas szakmai élmény ez. A második dolog a rendkívüli családi élmény: sokan mondják, hogy ezek az évek fontosak és jók voltak a család számára. A harmadik dolog a jelentős gazdasági kihívás, mivel végül is a legtöbb helyen az ösztöndíj ideje alatt alacsony a fizetés. Az állam nem segít nekik, és az ösztöndíjak, amelyeket egyesek kapnak, nem elegendőek. Így a legtöbben frusztrációt éreznek amiatt, hogy egy nagyon drága képzést végeztek el saját költségükön, amiből végül a közszolgáltatás profitál.
Van egy másik oldal is, amiről kevesebbet beszélnek: olyan orvosok, akik Izraelben végeztek, de nem végeztek elegendő műtétet.
Valóban, vannak helyek, ahol a tanterv minimális számú műtétet ír elő, ami nem elegendő. Például szükségem van nyelőcső-sebészekre. Ha a nyelőcsőműtétek megoszlanak az összes sebészeti rezidens között, akkor az orvos úgy fejezi be a rezidensi képzést, hogy nem rendelkezik elegendő tapasztalattal ahhoz, hogy vezető nyelőcső-sebész legyen. Ilyen esetben el kell utaznia, hogy több száz esetet végezzen el külföldön, és visszatérve vezethesse a szakterületet.
Korábban említetted, hogy most „jelentős kivándorlás” zajlik.
Ma reggel kinyomtattam egy listát 31 Ichilov-i orvosról, akiknél három dolog történt: az első csoport azoké, akik nem térnek vissza a külföldi képzésről. Ők tervezték a visszatérést, volt már visszatérési dátumuk és egy pozíció, ami várt rájuk – de hirtelen mégsem térnek vissza.
Mit mondanak, amikor beszélsz velük?
A leggyakoribb történet az, hogy a képzés alatt fontos és jelentős projekteket kezdtek el, és sajnálnák, ha félbehagynák őket, ezért kérik a visszatérés elhalasztását egy évvel. A legtöbben még mindig fizetés nélküli szabadságon szeretnének maradni, hogy biztosítsák helyüket az Ichilovban a visszatérésük után, de néhányan lemondanak a fizetés nélküli szabadságról.
Nem hisztek benne, hogy valóban visszatérnek az év végén?
Ma reggel az egyik osztályvezető írt nekem egy orvosról, aki kérte, hogy hosszabbítsák meg a külföldi tartózkodását. Megkérdeztem tőle, hogy meddig halasztotta a visszatérését, mire azt válaszolta: „Most kellett volna visszatérnie, és bármikor visszatérhet – talán, miután a gyerekei befejezik az egyetemet. Egyébként a gyerekei háromévesek.”
Ez egy ismert vicc.
Igen, de ebből meg lehet érteni az osztályvezető bizalmát abban, hogy ez az orvos valamikor visszatérne.
Röviden, már nem fog visszatérni.
Tegnap egy kiváló orvosnő járt nálam, akinek nagy jövőt terveztem. Látogatóba jött, mert lejárt a vízuma az Egyesült Államokban, ahol egy rendkívül sikeres képzésen vett részt. Leült velem szembe, és elmondta, hogy halasztja a visszatérését, mert a projekt csodálatos, és nagyon sikeres benne. Megkérdeztem tőle: „Egy évvel hosszabbítod meg?” Mire ő így válaszolt: „Nem, három évvel.” Megkérdeztem, mit csinál a férje, és kiderült, hogy már talált magának helyet egy amerikai cégnél, a gyerekek már beilleszkedtek az iskolába, és nagyon boldogok. Az esélye annak, hogy visszatérjen, nagyon alacsony.
Ki tartozik a második csoportba?
Azok az orvosok, akik a házastársuk miatt költöznek külföldre. Az orvosok karrieristák, és általában a házastársuk kíséri őket a külföldi továbbképzésekre, de most hirtelen azt látjuk, hogy nagyon magas rangú orvosok, beleértve azokat is, akiket vezető pozíciókra, például osztályvezetői posztra szántak, mindent hátrahagynak, és a házastársuk karrierje miatt külföldre költöznek. Ilyet korábban nem tapasztaltunk. Például az asszony high-tech területen dolgozik, és egyéves szerződést kapott opcióval. Hirtelen a férje, az orvos feladja a karrierjét, annak ellenére, hogy a célországban nincs is biztos munkahelye.
Tehát külföldre költöznek mindenféle munkaügyi biztonság nélkül?
Gyakran igen, minden biztosíték nélkül mennek, feladva a hazai munkájukat és vezetői pozíciójukat. Nyilvánvaló, hogy végül találnak majd munkát ott, emellett kijelentik, hogy vissza fognak térni, de amikor megkérdezem az adott orvost, hogy kötelezi-e magát a visszatérésre, azt mondja: „Ha a feleségem nagyon sikeres lesz, és felajánlanak neki még egy évet, talán maradunk még egy évig.” Ezt én „csendes kivándorlásnak” nevezem, mert a legtöbben azt mondják, hogy szándékukban áll visszatérni.
Lehetséges, hogy valóban vissza akarnak térni.
Biztos vagyok benne, hogy valóban így gondolják, de mint jelenség, ez olyasmi, amit korábban nem láttunk.
Vannak olyanok is, akik egyszerűen felkelnek és elmennek anélkül, hogy bármi vonzaná őket külföldre?
Igen. Ez a harmadik csoport, amely jelenleg a legkisebb. Ők azok az orvosok, akik azért hagyják el az országot, mert úgy döntöttek, hogy nem akarnak itt élni, és ezt nyíltan ki is mondják. Beszélnek az itteni életről, arról, hogy nincs számukra itt jövőkép és remény, aggódnak a jövő miatt, kétségbeesettek, úgy érzik, hogy az ország kitaszítja őket, és hogy az elit már nem kívánatos. Az egész életüket itt fektették be, rengeteget adtak, és úgy érzik, hogy az ország elárulja és kitaszítja őket, és nem akarják, hogy a gyermekeik itt éljenek, mert aggódnak a jövőjük és a gyermekeik jövője miatt.
„Gyermekeik jövője érdekében” – ami jelenleg ellentétes az ország érdekeivel.
Ezeket a dolgokat fájdalommal, aggodalommal, csendben mondják. Mindannyian cionisták, hazafiak, legtöbbjük jelentős katonai szolgálatot teljesített, és szégyellik, hogy nem fognak az országban élni. Ez nem olyan, mint a jogi reform időszaka – nem hangosan tiltakoznak, hanem szégyellik és fájlalják, de elmennek. Kezdetben tagadtam a kivándorlást, amikor elkezdtek erről beszélni, azt mondtam, hogy nem látom ezt. Aztán elkezdődött egy-egy távozás, majd még egy, és egy nap azt mondtam magamnak: becsapod magad, és továbbra is azt mondod, hogy minden rendben van, miközben valami történik a szemed előtt, ami miatt kiabálni kellene.
De nem lehet elválasztani azt a folyamatot, ami a jogi reformmal kezdődött attól, ami most történik, hiszen a reform valójában folytatódik.
Ez egy és ugyanazon folyamat, de átlépett egy másik fázisba. Korábban az emberek egy veszélyes dolog ellen küzdöttek, és rengeteg reményük volt abban, hogy sikerrel járnak. Most azonban eluralkodott a kétségbeesés és az érzés, hogy a harc elveszett. Emellett megjelent egy létbizonytalanság is, amely a gyermekek jövőjével kapcsolatos; és értékek kérdése is, hogy milyen társadalomban akarjuk, hogy gyermekeink felnőjenek.
Donald Trump Amerikájában vannak értékek?
Ezek az orvosok azt mondják, hogy az Egyesült Államokban van egy nagy előny – hogy az nem az övék. Könnyebb nekik. Élni akarnak, ezért kényelmes környezetet teremtenek maguknak, sokan közülük zsidók által sűrűn lakott területeken élnek.
És mi a helyzet az antiszemitizmussal az Egyesült Államokban? Ez nem riasztja el őket?
Tegnap, mint szinte minden nap, beszéltem egy orvossal, aki már két éve van külföldi képzésen, és egy évvel meghosszabbította azt. Pennsylvaniában dolgozik, Philadelphiában él. Megkérdeztem tőle – Philadelphiában? Ez az egyik hely, ahol a legtöbb antiszemita incidens történik az Egyesült Államokban. Azt válaszolta: „Októberben volt itt egy őrült antiszemitizmus, de mi bezárkóztunk – egy olyan közösségben élek, ahol nagy a zsidó koncentráció, kényelmes a környék, tényleg megóvtuk a gyerekeket, nem meséltünk nekik róla, és nem érdekel minket, mert ez nem a miénk. Azt sem mondtuk el, mi történik Izraelben, mert a gyerekeink cionisták.” Megkérdeztem tőle – hogyan alakul ebből a visszatérés Izraelbe? Azt mondta: „Figyelj, remélem, hogy visszatérünk.”
Az elit menekülése hanyatló országok jellemzője.
Igaz, az orvosok úgy érzik, hogy már nincs helyük ebben az országban. Olvastam egy interjút Prof. Rivka Karmival (a Ben-Gurion Egyetem volt elnöke és a külföldön élő izraeli tudósokat támogató Science Abroad szervezet elnöke), aki arról beszélt, hogy az orvosok azért nem térnek vissza, mert elcsábítják őket a külföldi ajánlatok, és hogy vonzóbb pályákat kellene teremtenünk számukra. De attól tartok, hogy ez most nem a megoldás. Ez igaz volt az elmúlt években, de most nem ez a helyzet. Most egy másik irányba haladunk – a társadalmi irányba.
Már két éve kiabálnak a rendszer vezetői, közszereplők, és még mi is az újságírásban figyelmeztetünk, de az az érzés, hogy senki sem hallgat ránk.
Ez nem ok arra, hogy abbahagyjuk a kiabálást. Egyetértek azzal, hogy ez az érzés, de nem szabad elveszíteni a reményt, hogy végül a döntéshozók meghallgatják és cselekedni fognak.
Nemcsak hogy nem hallgatnak ránk, hanem a jobboldal azt mondja – remek, menjetek. Vannak, akik még tovább mennek, és azt mondják, hogy nem ti mentek el, hanem mi kényszerítünk titeket távozásra – helyettetek új orvosok jönnek, akiknek ma még nincs helyük.
Ez abszurd. Kik azok az új orvosok? Ki fogja őket kiképezni? Egyáltalán, ez a megvetés az elit iránt és az a könnyedség, amellyel lemondanak róluk. Kik azok az orvosok, akik számomra az elitet alkotják, és akiket meg kell tartanunk, miközben egyesek annyira megvetik őket? Ellenzem az etnikai címkézést, az orvosok nagy része keleti származású, honnan jön ez a címkézés? Vannak olyanok is, akik szegény családokból származnak, és az évek során az elit részévé váltak, mert ez történik, amikor valaki elvégez egy orvosi egyetemet és szakképzést. Szükségünk van erre az elitre, és meg is akarjuk tartani őket, minden társadalomnak szüksége van rájuk. Hiszen aki képzetlen, nem tudja elvégezni azt a munkát, amit valaki 15 év tanulás és fejlődés után végzett el.
A kormány támogatói azt állítják, hogy az elit elfoglalja az oktatási helyeket, és akadályozza a periféria fejlődését.
Az elmúlt években ez nagyjából helyesen történt, és nincs fontosabb dolog azok számára, akik az orvosi munkaerővel foglalkoznak, mint növelni a nők, arabok, harediek, a perifériáról származó emberek és az alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetű jelöltek jelenlétét az orvostanhallgatók és a vezető orvosok körében. Igaz, hogy ezzel kapcsolatban vannak problémáink, és van egyfajta elfogultság a magasabb társadalmi rétegek felé. Mint egy központi izraeli kórház dolgozója, támogatom és igyekszem támogatni azokat a programokat és kereteket, amelyek ezekkel a problémákkal foglalkoznak.
Vannak, akik azt mondják: Orvosok elhagyják az országot? Nem gond, jönnek helyettük új bevándorló orvosok, köztük Észak-Amerikából.
Valóban van egy örvendetes és áldásos jelenség az utóbbi egy-két évben, beleértve orvosokat is, akik részben az antiszemitizmus miatt vándorolnak be, és gazdagítják egészségügyi rendszerünket. De ez semmiképpen sem pótolhatja az országot elhagyó orvosokat.
Miért nem?
Először is, mert mennyiségileg nem egyenértékű. De minőségileg sem – ritkán van szerencsénk. Például kerestem egy hiperbarikus kamra vezetőt az Ichilovba, és szerencsére találtam valakit, akinek ez a szakterülete, és tervezi az aliját. De a legtöbb bevándorló orvos nem feltétlenül azokkal a szakmai háttérrel és képzéssel érkezik, amire pontosan szükségem van. Így tehát sem számbelileg, sem a speciális területekre irányulóan nem pótolhatók – és ez a forrás is kimerülhet végül.
Mi a helyzet egy New Yorkból vagy Bostonból érkező orvos fizetésével? Tudsz versenyezni azokkal az összegekkel, amelyeket az Egyesült Államokban keresnek?
Az egyik kihívás a velük való beszélgetések során a fizetés kérdése. Valóban, a velük folytatott folyamat része, és ez néha hónapokig tart, az elvárások egyeztetése és a béralku. Szeretnének Izraelbe költözni, ezt mérlegelik, részt vesznek konferenciákon, és ez egy olyan folyamat, amelynek során csökkenteniük kell a fizetési elvárásaikat, és ez időbe telik. Én, a magam részéről, amennyire tudok, rugalmas vagyok. Például lehetővé teszem ezeknek az orvosoknak, hogy havonta egy hétre visszarepüljenek az eredeti lakhelyükre, hogy továbbra is dolgozhassanak ott. Ezzel nincs problémám, sőt, még bátorítom is őket erre.
Az izraeli orvosok sem keresnek rosszul.
Az izraeli orvosok fizetése az egyik leginkább eltorzult dolog a gazdaságban. Óriási különbségek vannak az egyes orvosi szakmák kereseti lehetőségei között a közszférában. Vannak olyan orvosaim az Ichilovban, akik teljes vagy 80%-os állásban dolgoznak, de nincs ügyeletük, mert a szakterületükön nincs ügyelet (ami jelentős bérösszetevő a közszférában), például gyermek gasztroenterológiában. Az ő bruttó havi fizetésük lehet 20 ezer sékel, miközben ugyanabban a kórházban van olyan orvos, aki havi 120-130 ezer sékelt kereshet.
Mi az oka ezeknek a különbségeknek?
Az a tény, hogy az orvosok alapfizetése nagyon alacsony, és a fizetésük nagy része nem állandó juttatásokon, például a műtéti beavatkozásokért járó díjakon alapul. Ez olyan bérkülönbségeket eredményez, amelyek igazságtalanságérzetet, frusztrációt és torzulásokat okoznak. Emellett hatalmas különbség van a betegpénztárak által kínált összegek és aközött, amit én tudok fizetni. Például egy nőgyógyász három óra munkáért a betegpénztárban többet kereshet, mint egy teljes állású havi fizetés az Ichilovban. Minden nőgyógyász és gyermekorvos, aki még mindig kórházban dolgozik, egy „balek vagyok” feliratú táblával kellene, hogy járjon, mert minden itt eltöltött óra többszörösen többet érne a betegpénztárakban.
Térjünk vissza az országot elhagyni készülő orvosokra. Ez a jelenség az arab orvosok körében is megfigyelhető?
Igen. Vannak arab orvosaim külföldi képzéseken, és nem tudom, hogy visszatérnek-e vagy sem. Van egy arab orvosom, aki hamarosan elhagyja az országot, és személyes okokra hivatkozva döntött így. Az ő távozása hatalmas csapás, mert kiváló orvos, és sokat fektettünk abba, hogy visszajöjjön hozzánk, miután befejezte az amerikai képzését. Minden ilyen távozás nagy fájdalommal jár – ezek az emberek évek óta a fejlődésükbe fektettünk, nagy szerepeket szántunk nekik, és meghatározott célokkal küldtük őket külföldre. Mondhatják, hogy elmennek, és jönnek új orvosok. De honnan fognak jönni ezek az új orvosok?
Mit tesztek, hogy megállítsátok ezt a vérzést? Elvittétek a távozók egyre hosszabb listáját az egészségügyi miniszterhez? A kormányhoz?
Azért vagyok itt, mert úgy gondolom, hogy ezeket a dolgokat meg kell hallgatni. Az én vezérigazgatóm is ismeri ezt a helyzetet, és sokan mások is a rendszerben. Ez egy új jelenség az elmúlt hónapokban, és attól tartok, hogy csak súlyosbodni fog.
Mit tennél, ha te lennél az egészségügyi miniszter, hogy megállítsd ezt a jelenséget?
„Éjjel-nappal ezt kiabálnám a kormányban – hagyjátok abba a megfélemlítést és a megosztást, tegyetek valamit, hogy az emberek otthon érezzék magukat, világossá kell tenni, hogy elitnek lenni jó dolog, sőt – támogassátok a periféria elitté válását, erősítsétek az elitet. Az országoknak szükségük van elitre, kiváló szakemberekre, és ha kitaszítjátok őket, nem maradnak itt. Ha nem lesznek itt, a rendszer hanyatlásnak indulhat.”
Már most is hanyatlik?
Úgy gondolom, hogy még nem tartunk ott, könnyen be tudom tölteni a távozók helyét, és még messze vagyok attól, hogy a szolgáltatás sérüljön. Az autóm még megy, de felvillant egy figyelmeztető lámpa. Nem hagyhatom figyelmen kívül, nem utazhatok tovább anélkül, hogy megnézném, mi történt.
Mennyire van jelen az elvándorlás jelensége az orvosok közötti beszélgetésekben a kórházban? A folyosókon? A kávézósarokban?
Nagyon is. Az emberek leginkább arról kérdeznek, hogy van-e jövőnk itt, mint liberális közösség, és hogy folytathatjuk-e az orvoslást úgy, ahogyan azt tanultuk és gyakoroltuk. Van néhány osztályunk, ahol csoportosan hagyják el az emberek az országot. Például van egy osztály, ahol nyolcan távoznak vagy nem térnek vissza. Egy ilyen osztályon természetesen folyamatosan erről beszélnek, túl a gyakorlati kérdéseken, hogy ki fogja helyettesíteni őket.
Te magad gondoltál már arra, hogy elhagyod az országot?
Nem tudom elképzelni, hogy máshol éljek. Itt akarok élni, és sehol máshol nem lennék boldog, csak Izraelben. Amikor külföldi konferenciákra megyek, az a beszédtéma, hogy a cionizmus egy gyarmatosító jelenség. Az emberek azt mondják nekem: „Menjetek vissza az országotokba”; én pedig azt válaszolom: „Nem tudom, mire gondolnak. Izraelben születtem, héberül beszélek, cionista eszmék szerint nevelkedtem, nem ismerek más helyet.” Számomra máshol élni azt jelentené, hogy menekült vagyok, és azt hiszem, hogy a legtöbb ember is így érez.
Mondtál sok mindent a vezetésről, de mit mondanál azoknak az orvosoknak, akik elhagyják az országot? Van valami értékbeli üzeneted számukra?
Nem akarok ítélkezni. Végül is mindenki a saját életét éli, és remélem, hogy az országnak van jövője, és a minőségi munkaerő itt marad. Az elit elleni harcnak véget kell vetni, mert az ország az elitre épül – többek között az orvosokra, de természetesen más területeken is. Nagyon aggódom, hogy ezek az elitek, akikbe rengeteg erőfeszítést és pénzt fektettünk, cionisták és elkötelezettek az ország iránt, egyre inkább eltűnnek.
És amikor beszélsz velük?
Amikor értékekről beszélek velük, nem érzem magam fölöttük, az ő értékeik nem kevesebbek az enyémeknél. Osztozunk a hazaszeretetben, a cionizmusban, de ők egyszerűen úgy érzik, hogy nem akarnak itt tovább élni. Csalódást okoz ez nekem? Igen. Haragszom rájuk? Néha, de természetemnél fogva nem ítélek meg embereket. Fájdalmat és aggodalmat érzek. Azt hiszem, hogy nekik is fáj.
Lehet, hogy mégis visszatérnek?
Lehet. Ha itt jobb lesz, visszatérnek.
Főkép: Agyműtét az Ichilovban – Fotó: Tomer Appelbaum
Héberről fordította frankpeti
