|
Getting your Trinity Audio player ready...
|
A cabar Izraelben a táj része volt, két nép nemzeti szimbóluma és egy televíziós hős, majd jött egy pajzstetű, és a kihalás veszélyével fenyegeti. A megmentéséért folytatott harc külföldi ellenségek behozatalát és egy merész, vitatott módszert is magában foglalt. Ez a harc összetett kérdéseket vet fel a gyümölcsről, ami sokkal több, mint egy kaktusz.
Nir Hasson a Haaretzben megjelent írása
A Marvel rajongóinak világa az elmúlt hetekben forrongott az izraeli szuperhős, Sabra karakterének várható változása miatt. A Marvel úgy döntött, hogy a Gázai övezetben zajló háború miatti példátlan PR-válság elkerülése érdekében elhomályosítják annak az izraeli nőnek, Ruth Bat Seraphnak a gyökereit, aki a képregény-univerzumban Sabra alteregója.
A hősnő neve, Sabra, természetesen a cabar (fügekaktusz) gyümölcsből származik, amelyet népnyelven szabresz néven ismernek – ez a legszembetűnőbb botanikai jelképe az őslakos izraeli identitásnak, a cabar kultúrának. A Sabra egyben az amerikai humusz márka kereskedelmi neve is, amelyet az izraeli Strauss cég forgalmaz, és a helyi, jól ismert gyermekhős, Kishkashta is valójában egy aranyos cabarbokor volt. Mi lehet ennél izraelibb?
Mégis el kell ismernünk, hogy a szabresz nemzeti szimbólumnak választása kissé furcsa volt: miért egy idegen növényt válasszunk, ami valójában egy teljesen más ország, Mexikó nemzeti növénye, ahonnan származik? A dolog még furcsábbá válik, ha arra gondolunk, hogy a rivális nemzeti mozgalom, a palesztin is ugyanezt a növényt választotta szimbólumának. Az izraeliek számára a szabresz egyszerre jelképezi a keménységet és a lágyságot, a romantikus izraeli felfogás szerint: kívül szúrós, belül édes; míg a palesztinok számára a kitartást és az ország földjéhez való ragaszkodást szimbolizálja.
Mintegy szimbólumaként annak a konfliktusnak, ami az itt élő két nép pusztulásával fenyeget, az elmúlt évtizedben a helyi fügekaktuszra is a kihalás veszélye leselkedik: egy külföldről érkezett pajzstetű terjedni kezdett a bokrokon, elszívja a levelek nedvét és megöli őket.
Dr. Zvi Mendel, a Volcani Intézet biológiai védekezés kutatója és egy csoport önkéntes harcba indultak, hogy megmentsék a szabreszt. A fegyverük: a pajzstetű természetes ellenségei, amelyeket – igen – Mexikóból hoztak be.
Két tanulmány is megjelent a közelmúltban erről a küzdelemről, amelyek összetett kérdéseket vetnek fel. Mi az elfogadható kockázat határa a táj megmentéséért folytatott küzdelemben?
Mikor válik egy idegen növény helyivé? És különösen: vajon a természet egyben az országért folytatott harc metaforája?
A rossz pajzstetű
Ellentétben Alikkal, Moshe Shamir könyvének mitikus cabar hősével, aki a tengerből született, a szabresz az Atlanti-óceánon túlról származik. Kissé ironikus módon a fügekaktusz a világban való elterjedését annak a pajzstetűnek köszönheti, amely rajta él, és élénkvörös festék előállítására használták abban az időben, amikor még nem léteztek szintetikus festékek. Ennek a pajzstetűnek köszönhetően hozták a gyümölcsöt is valószínűleg a 16. században Izraelbe, hogy a tenyésztéséhez szükséges növényként szolgáljon.
A 18. század végére, a festékgyártás fejlődésével a szabresz elvesztette gazdasági jelentőségét, de addigra az arab falusiak már magukévá tették, és földjeik határainak kijelölésére, valamint a növényevő állatoknak a zöldséges ágyásoktól való elriasztására használták. A növény meghatározó volt a tájban, mielőtt a KKL telepítései, az iparosított mezőgazdaság, az úthálózatok és az autópálya-csomópontok megjelentek volna. Szárazságtűrő képessége miatt arab neve, „cabar” (ejtsd: sabar), a türelem szóból származik.
Később a cabar – vagy jiddis szabre, illetve többes számú végződéssel: szabresz – név bekerült az újjáéledő héber nyelvbe is, és az országban született zsidók jelzőjévé vált. A Nakba után a palesztinok is magukévá tették a cabart, amely a szülőföld tájának és a visszatérés álmához való ragaszkodásnak a szimbólumává vált az olajfa mellett.
Az állam megalakulása óta a szabresz sok izraeli gyermekkorának része volt. Jóval azelőtt, hogy majdnem tüskétlen fajtákat fejlesztettek volna ki, a gyerekek különféle módszereket találtak ki a gyümölcs leszedésére, hámozására és elfogyasztására, miközben próbálták elkerülni a tüskék szúrását – ez a feladat azonban többnyire kudarcba fulladt. Aki valaha is próbálta eltávolítani a nyelvébe fúródott apró, szúrós tüskéket, soha nem felejti el az élményt.
De egy napon, 2013-ban, Dr. Mendel telefonhívást kapott egy gazdától az északi Galilea régióból, aki elmondta neki, hogy a háza melletti cabarbokrok egy ismeretlen betegséggel fertőződtek meg. Mendel néhány darabot gyűjtött a fertőzött bokrokról és azonosította a pajzstetűt, amely megtámadta őket. Úgy vélte, hogy valaki, valószínűleg Libanonban, tévesen azt hitte, hogy ez ugyanaz a pajzstetű, amelyet korábban vörös festék előállítására használtak, és szándékosan csempészte be a térségbe a természetes színezékekhez való visszatérés világméretű trendjének részeként.
Azonban az ismeretlen importőr a rossz pajzstetűt hozta be: a helyi szabresz mindenütt veszélybe került, mivel Izraelben ennek a pajzstetűnek – amelyet héberül „rosszindulatú cabarpajzstetűnek” neveztek el a növény után, amelyet elpusztít – nincsenek meg a Mexikóban található természetes ellenségei. Mendel a kormányhivatalokhoz fordult, hogy találjon valakit, aki felelősséget vállalna a válság kezeléséért, „de rájöttem, hogy senkit sem érdekel, senkit sem foglalkoztat igazán” – mondta.
Kilátástalanságában Mendel a KKL erdészeti osztályához fordult, hogy segítséget kérjen a küzdelemben. Azonban elmondása szerint a mexikói kormány nem volt hajlandó segíteni, mivel abban az időben a miniszterelnök, Netanjahu kijelentései Trump elnökjelölt terve mellett, hogy falat épít az USA–Mexikó határán, diplomáciai feszültséget keltettek. A KKL mexikói irodájának közvetítésével Mendel kapcsolatba lépett kutatókkal, hogy segítsenek megtalálni a pajzstetű természetes ellenségeit, és a leghatékonyabbakat kiválasztani a harchoz.
A folyamat végén két fajta rovart választottak ki: egy ragadozó legyet és egy ragadozó katicabogarat, amely távoli rokona a hétpettyes katicának. Hosszú folyamat során gyűjtötték össze a katicabogarakat és a legyeket, majd sorozatos vizsgálatoknak vetették alá őket annak biztosítására, hogy étrendjük kizárólag a pajzstetvekre épüljön és ne egyéb élőlényekre, valamint hogy hatásuk az ország ökológiai rendszerére korlátozott legyen. E vizsgálatok után a mezőgazdasági minisztérium engedélyezte a kísérlet megkezdését.
2016-ban megkezdődött a rovarok tömeges elterjesztése, és több tízezer példányt szórtak szét Galileában és a Golán-fennsíkon. Két évvel később a ragadozó légy eltűnt, feltételezték, hogy nem élte túl az éghajlati változásokat, bár nemrégiben újra felfedezték Szamária területén. Ezzel szemben a kis sárga-fekete csíkos katicabogár jól megtelepedett: a pajzstetű visszaszorult, és a szabresz bokrok kezdtek regenerálódni.
„A folyamat három szakaszból áll” –, magyarázza Mendel. „Az első szakaszban csak kevés katicabogarat hozol be, így kevés katicabogár és sok pajzstetű van. A második szakaszban a katicabogarak elszaporodnak és megeszik a pajzstetveket, ekkor sok katicabogár és kevés pajzstetű lesz. A harmadik szakaszban pedig minden összeomlik: a pajzstetű eltűnik, majd utána a katicabogarak is. Ezt a második szakaszt használtam ki arra, hogy önkéntesek segítségével új területekre telepítsem át a katicabogarakat.”
Miután sikerült megmenteniük a cabarbokrokat északon, Mendel és az önkéntesek új problémával szembesültek: a középső és déli régiók bokrai még nem fertőződtek meg a pajzstetűvel, de világos volt, hogy ez csak idő kérdése, mivel a pajzstetű madarak segítségével terjed; a madarak lábára tapadva messzire eljut és nagy területen terjed el. Ezzel szemben a mexikói katicabogarakat csak apró szárnyaik segítik a mozgásban, és attól tartottak, hogy egész területek esnek áldozatul a pajzstetűnek, mielőtt a bogarak utolérhetnék annak terjedését. Ugyanakkor, mivel a pajzstetű az egyetlen tápláléka a bogaraknak, nincs értelme olyan területeken szabadon engedni a katicákat, ahol a pajzstetű még nem terjedt el, mert ott nem élnének túl.
Ebben a szakaszban Mendel egy szokatlan ökológiai lépést kezdeményezett: pajzstetűvel fertőzött cabar levélkéket készített, és megkérte az önkénteseket, hogy fertőzzenek meg egészséges cabarbokrokat a még nem fertőzött területeken, miközben ugyanakkor szabadon engedik rajtuk a katicabogarakat is. A cél az volt, hogy megalapozzák a katicabogár-populációt és egyfajta „védőoltást” hozzanak létre, amely megakadályozza a cabarbokrok összeomlását.
A „kettős fertőzés” módszere – amelyben a ragadozó és a zsákmány egyaránt jelen van – ismert, bár ritka a mezőgazdasági védekezésben. Amennyire ismert, soha nem alkalmazták még vadon élő növények megmentésére nyílt területeken, ahol az ökológusok nem tudják kontrollálni a körülményeket.
„Nem mondom, hogy nem volt gyomorgörcsöm – ismeri be Mendel –, de nem tettem ezt felelőtlenül. Mindenhol volt valaki a helyszínen, akinek az volt a feladata, hogy figyeljen, és megbizonyosodjon arról, hogy a folyamat nem válik ellenőrizhetetlenné.
És figyelembe vettük azt is, hogy ha ez megtörténik, magunk fogunk védekezni vegyszerekkel. Megértettük, hogy meg kell védenünk a déli cabarsövényeket.”
„Volt még egy ötletünk, amelyet talán ma naivnak tartanának: megpróbálni megakadályozni, hogy a pajzstetű behatoljon Gázába, hogy azok a szerencsétlenek ott ne szenvedjenek még többet” – mondja Mendel, és elmeséli, hogy az összegyűjtött tudást a pajzstetűről és annak ellenségeiről arab nyelvre is lefordította, majd palesztin gazdákat hívott meg a Nyugati Partról, hogy tanulmányutakon vegyenek részt Galileába, hogy megtanítsa őket felismerni a kártevőt.
Az izraeli siker híre gyorsan terjedt, és 2022-ben marokkói szabresztermesztők is felkeresték Mendelt, akiknek szintén hatalmas károkat okozott a pajzstetű, és ő katicabogarakat küldött nekik.
Nemrégiben Mendel és további kutatók közzétették tapasztalataikat a küzdelemről a Biological Control című szaklapban; ebben rámutatnak a szabresz megbetegedések jelentős csökkenésére Izraelben, bemutatják a kettős fertőzés módszerét, és ajánlják azt más mediterrán országoknak is, amelyek hasonló, pajzstetű okozta károkkal küzdenek. „A ragadozó és a zsákmány kettős bevezetése korlátozza a pajzstetű terjedését, és drasztikusan csökkenti annak további elterjedését” – áll a cikkben.
Emlékeztető a Nakbára
Dr. Liron Shani, a Héber Egyetem antropológusa, aki az ember és a természet közötti kapcsolatokkal foglalkozik, szintén publikált egy tanulmányt az ügyről az American Anthropologist című folyóiratban. Azonban ő nem a növényekkel vagy rovarokkal foglalkozott, hanem azokkal az emberekkel, akik a projekt mögött álltak.
Shani interjút készített Mendellel és más ökológusokkal, akik részt vettek a szabresz megmentésében, és kérdéseket vetett fel a természetvédelemmel, valamint a szabresz politikai szimbolikájával kapcsolatban. „Az emberek többsége, akikkel beszéltem, azért akarta megmenteni a szabreszt, mert az a tájuk, a természetük és az identitásuk része” – mondta Shani a Haaretz-nek adott interjúban.
De voltak más hangok is, például egy ökológus, aki a tanulmányban idézve azt mondta Shaninak: „Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy mindenhol szükségünk van a szabreszre; köztünk szólva, a szabresz a Nakbára emlékeztet. Támogatom a területek visszaadását, de nemzetközi szempontból nem vagyok biztos abban, hogy mindenhol meg kellene őriznünk őket.”
Shani szerint még ha a politikai kérdést figyelmen kívül is hagyjuk, marad egy fontos ökológiai kérdés:
„Amikor azt mondjuk, hogy meg kell őriznünk a természetet, pontosan melyik természetre gondolunk – arra, ami most van; arra, ami 70 évvel ezelőtt, az intenzív letelepedés előtt volt; vagy arra, ami 100 vagy 300 évvel ezelőtt létezett?” – kérdezi, és emlékeztet arra, hogy azok a növények is, amelyeket az ország jellemző fajaiként tartanak számon – mint például a narancs, a ciprus, a fenyő és még a szentjánoskenyérfa is – mind bevándorlók,
amelyeket több száz, avagy akár több ezer évvel ezelőtt hoztak be az országba, és tudományos szempontból nem helyi növények.
Shani elmondja, hogy az egyik ökológus, akivel a kutatás során interjút készített, azt mondta, hogy szerinte talán nem kellene megmenteni a szabreszt, mivel az nem helyi faj. Mendel határozottan elutasítja ezt a purista megközelítést.
„Van egy határ az ökológiai ‘Neturei Karta’ szemléletben, amely azt mondja, hogy nem kell megmenteni a szabreszt, mert nem helyi faj. A természet itt tönkrement. Talán ki kellene vágnunk a narancsligeteket, és tölgyerdőket ültetnünk a helyükre? Az ilyen gondolkodású ökológusok a természet pusztulásának megőrzését akarják, nem a természet megőrzését.”
Dr. Oren Kolodny evolúciókutató és ökológus a Héber Egyetemről, aki részt vett a szabresz megmentésére irányuló műveletben, úgy véli, hogy az évszázadok, amelyek során a cabar (szabresz) Izraelben meghonosodott, a helyi ökológiai rendszer részévé tették. „Ellentétben a világ más részeivel,
a szabresz nem terjed túl azokon a helyeken, ahol elültették” – mondja. „Általánosságban elmondható, hogy ahol szabreszt látsz, azt valaki ültette. Ez nem invazív faj, és nagyon is lehetséges, hogy már önálló ökológiai értéke van, például a különböző madárfajok befogadása révén.”
Kolodny számos pajzstetűt és katicabogarat engedett szabadon Jeruzsálem környékén. A Beit Hakerem városrészben lévő otthonának kertjében két cabarbokor is nő, és úgy döntött, hogy megelőző kezelést alkalmaz rájuk: megfertőzte az egyiket pajzstetűvel, majd elengedte a katicabogarakat körülötte. Elmondása szerint a pajzstetű már komoly károkat okozott a növényben, mielőtt megfékezték volna, de most láthatóan kezd felépülni. Eközben a pajzstetű átterjedt a másik bokorra is, és a katicabogár követte. Kolodny azonban továbbra is aggódik. „Attól tartok, hogy az éghajlat eltérően fog hatni a két fajra; lehet, hogy a pajzstetű újra megerősödik, a katicabogár pedig nem” – mondja. „Jelenleg pozitívnak tűnik a helyzet, de még nem vagyok biztos abban, hogy a katicabogarak lesznek a végső győztesek.”
Elismeri, hogy a kettős fertőzés megközelítése szokatlan lépés volt, de szerinte „a Golánon láttuk, mi történik, ha nem teszünk semmit – elveszítjük az összes szabreszt, így igazából nincs mit veszíteni, mert egyértelmű, hogy a pajzstetű végül ide fog érni.”
Shani hangsúlyozza, hogy a kutatásában megszólaltatott ökológusok többsége támogatta Mendelt és a fügekaktusz megmentésére irányuló erőfeszítéseit, de voltak, akik fenntartásaikat fejezték ki a növények tetvekkel való beoltása ellen Közép- és Dél-Izraelben. „Az ökológusok, akiknek elmondtam ezt, megdöbbentek” – mondja. „De Mendel azzal érvelt, hogy ha nem előzzük meg a problémát, a fügekaktusz veszélybe kerül.”
Shani folyamatosan emlékeztet arra, hogy az ő kutatása felett is ott lebeg a metafora: egy izraeli zsidó kutató küzd egy helyinek tekintett idegen faj megmentéséért, miközben az akadémiai világ újrafogalmazza Izraelhez és a cionizmushoz való viszonyát, és a domináns nézet szerint Izrael „telepes gyarmatosítás” kifejeződése.
„A telepes gyarmatosítás elmélete ma központi helyet foglal el, de sok reakció arra törekszik, hogy mindent ezzel magyarázzon” – mondja Shani. „Lehet azt mondani, hogy a fügekaktuszhoz való viszony a zsidók félelméből fakad az általa szimbolizált dolgoktól, azaz a palesztin történelemtől, vagy hogy az invazív fajokhoz való viszony a bevándorlóktól vagy idegenektől való félelemből ered – de ugyanakkor azt is lehet mondani, hogy természetünk számos rétegből tevődik össze, amelyek korábbi inváziókból származnak.
„Van itt egy metaforaelem, és értem, hogy ez nagyon vonzó, de van maga a valóság is: tényleg léteznek invazív fajok és idegen fajok, és ez az egyik legsürgetőbb probléma a világban, amelyben élünk. Tehát beszélhetünk az emberiről – de a nem emberi is jelentős hatással van ránk. Sokan, akik ezzel foglalkoznak, szeretik a természetet, és meg akarják őrizni, és megértik, hogy amit ismernek az eltűnhet – a kérdés az, hogyan lehet ezzel szembenézni.”
Héberből fordította frankpeti
Főkép: A kutató, Zvika Mendel a Volcani Intézetből. „Felkerestem a kormányhivatalokat, hogy valaki vállalja a felelősséget a válság kezeléséért, de rájöttem, hogy senkit sem érdekel” – emlékszik vissza. – Fotó: Hadas Peroush
