Dr. Shaul Arieli nyugalmazott ezredes a Haaretz hasábjain megjelent véleménycikkében arra figyelmeztet, hogy Izrael jövője komoly veszélyben forog, amennyiben továbbra is elutasítja a kétállami megoldásra irányuló nemzetközi törekvéseket. Arieli rámutat, hogy a jelenlegi politikai álláspontok – mind a Hamasz által képviselt fundamentalizmus, mind a Netanjahu-kormány megegyezést elutasító hozzáállása – egyaránt megerősítik azokat a szélsőséges nézeteket, amelyek tagadják a másik fél létjogosultságát. Az írás a cionista mozgalom eredeti céljaival és a nemzetközi jogi normákkal összhangban álló megoldás fontosságára hívja fel a figyelmet, amelyet ha figyelmen kívül hagynak, az alapjaiban rengetheti meg Izrael politikai stabilitását.
A második világháború óta szinte egyetlen háborút sem kísért egy állam létjogosultságának kétségbe vonása vagy egy nép önrendelkezési jogának elutasítása. A Hamasz által 2023. október 7-én a nyugat-negevi településeken végrehajtott mészárlás, valamint a szervezet terve, hogy Palesztinát Izrael romjain hozza létre, továbbá a Netanjahu-kormány minden politikai rendezést elutasító hozzáállása jól tükrözik egyfelől a Hamasz-fundamentalisták, másfelől az izraeli messiási-nacionalisták által vallott nézeteket. Mindkét fél teljes mértékben tagadja a másik oldal jogait.
Ez a hozzáállás mindkét fél politikai és közéleti diskurzusában elterjedtté vált. A Hamasz és támogatói egyetlen államot követelnek, és tagadják Izrael létjogosultságát, valamint a zsidó nép jogát az önrendelkezésre saját hazájában. Izrael pedig elutasítja egy palesztin állam létrehozását saját szomszédjaként, és tagadja a palesztin nép önrendelkezési jogát.
Ez a két álláspont ellentétes a nemzetközi joggal és a nemzetközi közösség határozataival. A Hamasz alapelvét, amelyet a „tengertől a folyóig” szlogen alatt hirdetnek, példa nélkül álló módon nagyon sokan támogatják világszerte. A kérdés az, hogy miért? Hagyományos antiszemitizmusról van szó? Tudatlanságról? Izrael-ellenességről? Vagy talán az izraeli tájékoztatás kudarcáról? Esetleg van más magyarázat is?
Úgy tűnik, hogy – mint sok összetett kérdés esetében – a válasz különböző tényezőkben rejlik, beleértve a fent említetteket is. Azonban a nemzetközi közösségben vannak olyanok, akik nem tartoznak a hagyományos antiszemiták közé, és nem is tudatlanok, mégsem hajlandók igazságosnak elfogadni az izraeli „narratívát.” Álláspontjuk logikus érvekre épül, amelyek a konfliktus gyökereihez vezetnek vissza, amely 1917 novemberében kezdődött a Balfour-nyilatkozattal. Nekünk, izraelieknek, jól kell ismernünk az álláspontjuk mögött álló logikát, ha meg akarjuk érteni a valóságot, és meghozni a jövőnk szempontjából létfontosságú döntéseket.
Az első világháború befejezése és a Népszövetség 1919-es megalakulása után az önrendelkezés elve váltotta fel az imperialista elvet a nemzetközi rendszerben. Az agressziót és a hódítást, mint a területek feletti szuverenitás megszerzésének eszközét, elutasították, és megszilárdult az a felismerés, hogy minden népnek, amely többségben van egy területen, természetes joga van meghatározni politikai és társadalmi jövőjét. Más szavakkal: „A föld a lakosaié, nem a hódítóké.”
Milyen valóság létezett a mandátumi Palesztina területén az első világháború után? Egy alig több mint 750 ezer fős lakosságból 90% arab volt és 10% zsidó, és több mint 93%-a a magánkézben lévő földeknek arab tulajdonban volt. Ennek alapján a palesztinai arabok 1920 decemberében a Haifában tartott harmadik arab nemzeti kongresszuson követelték az önrendelkezési joguk gyakorlását, valamint „egy helyi kormány megalakítását, amely felelősséggel tartozna egy képviseleti tanácsnak, amelyet a palesztinai arab nyelvű lakosság (beleértve a zsidókat is) választana meg, ahogyan ez Irakban és Transzjordániában történt.”
A győztes nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok – figyelmen kívül hagyták a Palesztinában fennálló valóságot, és nem vették figyelembe az arabok önrendelkezési követeléseit, annak ellenére, hogy ők voltak a többség a területen. Az 1920-as San Remo-i konferencián az európai nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy a Balfour-nyilatkozatot beillesztik a Nagy-Britanniának adott mandátumba, és 1922-ben a Népszövetség hivatalosan is jóváhagyta a mandátumot. Huszonöt évvel később az ENSZ felosztási bizottsága elismerte, hogy „az önrendelkezés elve nem került alkalmazásra Palesztinára 1922-ben, mivel a cél az volt, hogy lehetővé tegyék a zsidó nemzeti otthon létrehozását”.
Palesztina kivonása az önrendelkezési elv alól példa nélküli volt. Edward Said professzor, a Palesztin Nemzeti Tanács tagja, 1979-ben írt a Balfour-nyilatkozatról: „A nyilatkozat jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy jogi alapot adott a cionizmus palesztinai igényének. Másodsorban, és ez számunkra itt fontosabb, ez a nyilatkozat csak akkor érthető meg teljes mértékben, ha figyelembe vesszük a palesztinai demográfiai vagy emberi valóságot” (részlet A palesztin kérdés című műből).
A britek feltételt szabtak ennek a kivételnek: a zsidó nemzeti otthon létrehozásához azt a kitételt csatolták, hogy „nem szabad semmit tenni, ami sértené a nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait,” és a zsidók kérésére hozzátették, hogy nem szabad sérteni „a világ bármely más országában élő zsidók jogait és politikai státuszát” sem. A mandátum dokumentumában, amely tartalmazta a Balfour-nyilatkozatot, a nemzetközi közösség újra hangsúlyozta ezt a feltételt, és kijelentette, hogy létrejön egy zsidó nemzeti otthon, „miközben megőrzik Palesztina minden lakosának polgári és vallási jogait, fajra és vallásra való tekintet nélkül”. Vagyis, Palesztina eltérő kezeléséért és a zsidók jogainak védelméért cserébe a zsidó nemzeti otthon demokratikus lesz, és minden lakosa egyenlő jogokkal rendelkezik majd.
1947-ben a nemzetközi közösség belátta, hogy egy egységes állam létrehozása nem megvalósítható, arra hivatkozva, hogy „jelenleg Palesztinában körülbelül 650 ezer zsidó és mintegy 1,2 millió arab él, akik életmódjukban és politikai érdekeikben különböznek egymástól” (1947-es felosztási jelentés). A jelentés hangsúlyozta, hogy „mind az arabok, mind a zsidók Palesztinára vonatkozó igényei érvényesek, és ezek nem egyeztethetők össze”. Ezért úgy döntöttek, hogy „az összes javaslat közül a felosztás a legmegvalósíthatóbb”.
A Palesztina és Izrael területének azzal a feltétellel való kivétele az önrendelkezési elv alól, hogy a létrejövő állam demokratikus lesz, egyértelmű volt a cionista vezetés számára a kezdetektől. David Ben-Gurion 1918-ban kijelentette: „Nem kívánatos és nem lehetséges elűzni az ország jelenlegi lakóit. Nem ez a cionizmus célja. Ha a cionizmus arra törekedne, hogy átvegye az ország lakóinak helyét, az csupán egy veszélyes utópia, káros és reakciós ábránd lenne.” Zeev Jabotinsky is hasonlóan fogalmazott, amikor 1923-ban kijelentette: „Az arabok eltávolítását Erec Izraelből teljesen elfogadhatatlannak tartom; mindig is két nép élt itt… Készen állok megesküdni a nevünkben és utódaink nevében, hogy soha nem fogjuk megsérteni ezt az egyenlő jogokat biztosító elvet, és nem fogunk megpróbálni kiszorítani senkit.”
Menahem Begin is visszatért arra a kritikus feltételre, amely az Izrael Állam megalapításának nemzetközi legitimitását biztosította. 1972-ben így írt: „A cionizmus alapelvei Erec Izraelben azok, amelyek szerint vitathatatlan jogunk van az országra, ahol zsidó többség, arab kisebbség és egyenlő jogok lesznek mindenkinek. Ettől az elvtől soha nem tértünk el, és nem is fogunk eltérni tőle, mert ebben rejlik ügyünk igazsága.” Később, 1978-ban, Begin az autonómiatervet javasolta, amelynek végén a megszállt területeket Izraelhez csatolták volna, és a palesztinok izraeli állampolgárságot kaptak volna.
Visszatérve a jelenhez: a Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormány minden lehetőséget elutasít. Elutasítja a kétállami megoldást, és elutasítja a területek annektálása után a palesztinoknak az állampolgárság és egyenlő jogok biztosítását. Ez a politika sérti a cionizmus alapvető kötelezettségvállalását arra a kivételes folyamatra, amely Izrael Állam megalapításához vezetett. A palesztinok 1948-as elutasítása a föld felosztására vonatkozóan már nem releváns tényező, miután 1988-ban a palesztinok elfogadták az ENSZ 181-es felosztási határozatát és az 1967-es határokat elismerő határozatokat. Ezt megerősítették az 1993 szeptemberi kölcsönös elismerésben is, amikor a PFSZ kijelentette: „A PFSZ elismeri Izrael jogát arra, hogy békében és biztonságban létezzen, és elfogadja az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242-es és 338-as határozatait.”
A nemzetközi közvélemény, amely elutasítja Izrael létét még az 1967-es határokon belül is, azzal érvel, hogy ha Izrael nem tartja be az átfogó történelmi megállapodás rá eső részét, akkor a palesztin egyállami követelést kell elfogadni. Ezt a nézetet Jonathan Allen, az Egyesült Királyság ENSZ-nagykövetének helyettese is kifejezte 2017 novemberében, a Balfour-nyilatkozat 100. évfordulóján tartott beszédében az ENSZ-ben: „Ne felejtsük el, hogy a nyilatkozatnak két része volt, és a második rész nem valósult meg.”
Ez nem a Hamasz „álmára” vonatkozik egy saría államról „a tengertől a folyóig,” hanem arra az igényre, amelyet Mahmud Abbasz fogalmazott meg az ENSZ-ben 2017-ben: „Az egyállami megoldás lehetséges megoldás, de nem olyan módon, ahogy azt az izraeli kormány előmozdítja, hanem a teljes egyenlő jogok elve alapján… Ha a kétállami megoldás megsemmisül, és egy olyan valóság jön létre, amelyben egy állam két jogrendszerrel működik – apartheid –, az kudarc lesz. Ebben az esetben sem Önöknek, sem nekünk nem lesz más választásunk, mint folytatni a harcot, és követelni az egyenlő jogokat a történelmi Palesztina minden lakosa számára. Ez nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés arra, hogy az izraeli politika veszélyesen aláássa a kétállami megoldást.”
Az antiszemiták tovább mennek, és azt állítják, hogy ha Izrael megszegi a történelmi megállapodás rá eső részét, és sérti a megszállása alatt élő palesztinok jogait, akkor jogosan meg lehet sérteni azt a részt is, amely a világ bármely más országában élő zsidók „jogainak és politikai státuszának” védelmét biztosítja.
Nem minden érvet lehet azzal elutasítani, hogy antiszemitizmusnak vagy tudatlanságnak bélyegezzük, bár valóban sok ilyen érv létezik. Kiderült, hogy annak ellenére, hogy vannak olyanok, akik megkérdőjelezik a jelenlegi, az önrendelkezési elven és a megszállás elutasításán alapuló nemzetközi rendet – mint ahogy Vlagyimir Putyin orosz elnök teszi Ukrajnában –, a nemzetközi közösség továbbra is kitart a fennálló rend mellett.
Izraelnek el kell döntenie, hogy a kétállami megoldást választja, amely megfelel a nemzetközi döntéseknek 1937 óta (Peel-bizottság), vagy egyenlő jogokkal bíró egyállami megoldást, amely összhangban áll a cionista mozgalom első, 1897-es bázeli kongresszusán vállalt kötelezettséggel: „A cionizmus célja egy otthon létrehozása a zsidó nép számára Erec Izraelben, amelyet a nemzetközi jog biztosít.” A jelenlegi izraeli kormány bármely eltérése ettől a kötelezettségtől aláássa ügyünk igazságát, és megnyitja az utat a nemzetközi közösség számára, hogy új rendet hozzon létre a mandátumi Palesztinában, beleértve az egyállami megoldást, amely állam rövid időn belül arab többségűvé fog válni.
Főkép: Pro-palesztin tüntetés Stanfordban. Ahhoz, hogy megértsük őket, vissza kell térnünk a konfliktus gyökereihez – Fotó: Jose Carlos Fajardo / AP
Dr. Arieli nyugalmazott ezredes a „Tamrur” kutatócsoport egyik vezetője
