Amos Harel katonai szakértő a Haaretzben írt elemzése Izrael biztonsági helyzetéről
Netanjahu ezen a héten Joav Galant megalázásával foglalkozott, az amerikai kormány kihasználásával, és azzal, hogy újrapozicionálja a háborút. Ami továbbra sincs neki, az egy terv a háború lezárására. ■ A Hezbollah tűzszüneti lehetőségekről puhatolózik, és Iránnal együtt a kimerítő háború stratégiáján gondolkodik. ■ Az észak-gázai hadművelet a szélsőjobboldal céljait szolgálja.
A történelmünkben leghosszabbnak ígérkező háború második évében a fókusz Gázából Libanonra, majd Iránra helyeződik át. Bár Izrael nem érte el a gázai hadjárat céljait – a Hamasz vereséget szenvedett, de nem semmisült meg, és 101 túsz még mindig nem tért haza –, a politikai és katonai figyelem egyre inkább a többi frontvonalra terelődik. A szárazföldi műveletek Dél-Libanonban a tervek szerint zajlanak, és eddig a Hezbollah ellenállása ott korlátozott. Ugyanakkor az északi területekre irányuló rakétatámadások fokozódnak, további áldozatokat követelve. Izrael már másfél hete feszült várakozásban van: egyrészt saját válaszára az iráni ballisztikus rakétatámadásra, amely Ros Hasana estéjén történt, másrészt Irán válaszára, amely akár egy elhúzódó regionális háborút is eredményezhet.
Ez jó időszak a miniszterelnök számára. A Hezbollah elleni katonai és hírszerzési sikerek sorozata lehetőséget ad Benjamin Netanjahunak arra, hogy a háborút sikernek állítsa be annak ellenére, hogy továbbra sem vállalja a felelősséget az október 7-i katasztrofális eseményekért.
A politikai helyzete is stabilizálódott, miután Gideon Szaár és pártja csatlakozott a koalícióhoz. Netanjahunak bőven van ideje politikai manőverekre, legutóbbi akciója során ismét a védelmi miniszter, Joav Galant ellen fordult, megakadályozva, hogy Galant az Egyesült Államokba utazzon. Azonban Netanjahu újonnan mutatott magabiztossága nem jelenti azt, hogy reális forgatókönyv lenne a kezében a gázai vagy a libanoni háború lezárására. Gázában a Hamasz vezetőinek megadását és száműzését követeli; Libanonban a Hezbollahot kéri arra, hogy vonuljon vissza a Litani folyótól északra. Ezeknek a forgatókönyveknek a megvalósulása azonban egyelőre távolinak tűnik, és a háború elhúzódhat, megoldatlanul hagyva a legsürgetőbb problémát: a túszok ügyét, annak ellenére, hogy a héten ellentmondásos jelek érkeztek erről.
Napirenden van az Irán elleni akció, amelyre Izrael nyilvánosan kötelezettséget vállalt. Áprilisban, az első iráni támadás után, Joav Galant, valamint a miniszterek, Benny Ganz és Gadi Eisenkot, kemény választ követeltek. Netanjahu azonban megállította őket, és Izrael beérte egy fontos iráni célpont megtámadásával – az Iszfahánban található S-300-as légvédelmi rendszer radarállomásáéval, amely a nukleáris létesítményeket védi –, miközben kivételes hadműveleti képességet mutatott be. Kétséges azonban, hogy az elrettentő üzenet célba ért-e az irániaknál.
Galant már készen állt arra, hogy Washingtonba utazzon múlt kedden, hogy egyeztessen az amerikai kormánnyal a támadás előkészítéséről és az iráni válaszra adott reakcióról, Netanjahu azonban feltételeket kezdett szabni: telefonbeszélgetést Joe Biden elnökkel és egy izraeli kabinetülést, amely felhatalmazza őt és a védelmi minisztert a válaszlépés jellegének meghatározására. Az amerikaiak, és természetesen Galant, engedtek. Valószínű, hogy Galant végül Jom Kipur után utazik az Egyesült Államokba, megnyirbált hatáskörrel. Netanjahu közben befejezte politikai manőverét: nemcsak hogy megalázta a védelmi minisztert, hanem az Egyesült Államok ismét nyilvánosan elismerte Izrael jogát az önvédelemre. Netanjahu kiszivárogtathatja, hogy az amerikaiak megint megpróbálják őket visszafogni – így hősként, független vezetőként jelenhet meg, aki a nyomás ellenére cselekszik. Kérdés, hogy a közvélemény átlát-e ezen az átlátszó húzáson.
Netanjahu teljes védelmet vár az Egyesült Államoktól Iránnal szemben, de olyan lépések, mint a rakétaelfogó rendszerek megerősítése, időt igényelnek
A Wall Street Journal szerdai jelentése szerint a Fehér Ház frusztrált, mivel Izrael nem hajlandó előre megosztani velük az iráni támadások célpontjait. Ez azonban nem akadályozza meg Netanjahut abban, hogy teljes védelmet várjon az amerikaiaktól. Az ilyen lépések, beleértve a térségben a rakétaelhárítók megerősítését, drága időt igényelnek.
Izrael és Irán távolságot áthidaló konfliktusa egyre inkább egy termelési kapacitásért folyó versenyként jelenik meg. Az irániak – akiknek fegyveripari stratégiája a „jó, de nem kiváló” elvre épül, nagy volumenű gyártással – most a ballisztikus rakétaprojektjük bővítésére készülnek. Izraelnek ennek megfelelően kell felkészülnie.
Eufória van Teheránban is éppen az október 1-i támadás után, amelyben egyetlen izraeli civil sem halt meg. Úgy tűnik, hogy a Forradalmi Gárda tagjai elégedettek, mert szerintük sikerült pontosabb választ adniuk, és csapást mérniük az izraeli légibázisokra és biztonsági létesítményekre. A háború kezdete óta Irán aktiválta a „tűzgyűrűt,” amely Izraelre irányuló támadásokat jelentett Libanonból, Gázából, Irakból és Jemenből, ám a rezsim felismerte saját korlátait is. Nem sikerült megállítania a háborút Gázában, és nem tudta megmenteni a Hamaszt, míg az Egyesült Államok és Izrael először hozta működésbe a regionális rakétavédelmi rendszert, együttműködve a mérsékelt szunnita országokkal.
Izraelben úgy írják le az iráni legfelsőbb vezetőt, Ali Hameneit, mint egy fáradt, idős embert, aki teret enged a Forradalmi Gárda radikálisainak, hogy előmozdítsák rémálomszerű víziójukat, annak ellenére, hogy ez komoly károkat okozhat a rezsimnek. A Nyugat azonban másként látja a helyzetet. Az irániak, még a Forradalmi Gárda tagjai sem őrültek. Stratégiai megközelítésük van, amely vallási indoklásokra támaszkodik.
Ezen értelmezés szerint a rezsimet mély aggodalom hajtja a belső instabilitás miatt, amelyet a Nyugat bátorít. A válaszuk erre az, hogy következetesen agresszív politikát mutatnak. Felfogásuk szerint ahhoz, hogy elrettentést sugározzanak, mindig azt kell mutatniuk, hogy nem félnek a konfliktustól.
Az amerikai sajtó szerint az izraeli akció Iránban várhatóan katonai célpontokra összpontosít majd. A Biden kormány gyakorlatilag megvétózta az iráni nukleáris létesítmények vagy az olajipari infrastruktúra elleni támadást. A Perzsa-öböl menti országok aggódnak leginkább az ilyen támadás lehetőségétől, mivel tudják, hogy létesítményeik az iráni megtorlás célpontjaivá válhatnak. Valószínű, hogy ez a fenyegetés is felmerült a szaúdi koronaherceg és az iráni külügyminiszter szerdai rijádi találkozóján.
Mi az Önök stratégiája?
A Hezbollah elleni sorozatos, megdöbbentő támadások után a libanoni harcok ezen a héten kevesebb érdeklődést váltottak ki világszerte. Ez önmagában is meglepő. Az izraeli biztonsági erők évek óta készítik fel a lakosságot egy olyan katonai konfliktusra, amely példátlan károkat okoz majd a hátországban. Bár a hátországot érő támadások jelentősek, korántsem hasonlítanak a korábban jósolt teljes sötétség és tömeges halálesetek forgatókönyvére. Ennek oka az izraeli csapások erejében rejlik: a Hezbollah parancsnoki láncát megszakították, és az képtelen újjászervezni magát.
A több mint három hete tartó, jól megtervezett és pontos bombázások után egyre nagyobb biztonsággal kijelenthető, hogy a Hezbollah elveszítette közepes és hosszú hatótávolságú rakétáinak mintegy felét.
Ez nem akadályozza meg a déli falvakban maradt Hezbollah erőket, hogy továbbra is zaklassák az izraeli hadsereget. Ezzel párhuzamosan egyre több rakéta éri Észak-Izraelt, további áldozatokat és károkat okozva. A híradásokkal ellentétben
Izrael jelenleg nem próbálja megszállni Dél-Libanont. Bár a térségben tevékenykedő izraeli erők száma jelentősen megnőtt, minden egyes művelet egy-egy síita faluban egy időre leköti egy teljes hadosztály erejét anélkül, hogy kísérletet tennének a teljes régió egyidejű ellenőrzésére.
A Biden kormányzat nem kifogásolja nyilvánosan az izraeli szárazföldi bevonulást Libanonba, de fontolgatja, hogy a háborút felhasználja a libanoni politikai patthelyzet megszüntetésére. A cél az lenne, hogy segítsenek a politikai rendszernek kikerülni a Hezbollah szorításából, és ennek első lépése egy új elnök kinevezése lenne, az arab szunnita országok támogatásával. Az amerikaiak azonban már egyszer megégették magukat egy hasonló lépéssel, amikor Izrael bevonta őket a libanoni konfliktusba 1982-ben, az OLP elleni háború során.
A hét közepén a kamerák elé küldték Naím Kaszemet, a Hezbollah főtitkárhelyettesét, aki hirtelen, miután elődei, Haszan Naszrallah és Hasem Szafi al-Din merényletek áldozataivá lettek, a szervezet informális vezetőjévé vált. Meglepő módon Kaszem szinte feltételek nélküli tűzszüneti ajánlatot tett és utalt arra, hogy szétválasztanák a libanoni és a gázai háborúkat. Naszrallah, aki létrehozta ezt a kapcsolatot, foroghat a sírjában. Kaszem nem rendelkezik valós hadműveleti tapasztalattal, és most kénytelen akarata ellenére képviselni a vezetőséget. Szerdán Herzi Halevi vezérkari főnök azt mondta, hogy a Hezbollah igyekszik elrejteni azokat a súlyos veszteségeket, amelyeket elszenvedett. Az izraeli hadsereg becslése szerint több száz halott van, akikről a szervezet az utóbbi hetekben már nem ad tájékoztatást.
Az izraeli hadsereg azonban tisztában van azzal, hogy a Hezbollah igyekszik talpra állni. Annak ellenére, hogy tűzszüneti puhatolózások történtek, Teheránban és Bejrútban hosszú távon is gondolkodnak – egy kimerítő háború folytatásán, amely szerintük összeomlasztaná az izraeli társadalmat és gazdaságot. Ezt folyamatos vagy szakaszos rakéta- és dróntámadásokkal érnék el Észak- és Közép-Izraelben azzal a céllal, hogy az izraeliek megunják az itteni életet.
A kérdés, amely jelenleg számos izraeli fejében kavarog, az, hogy Netanjahu valóban az ország biztonsági érdekei szerint cselekszik-e, ahogy állítja, vagy lépéseit kétségbeesett hatalomban maradási és börtöntől való menekülési kényszere motiválja. Ami szélsőjobboldali partnereit illeti, már nem maradtak kérdések: mind az Otzma Jehudit, mind a Vallásos Cionizmus pártok Góg és Magóg harcát üdvözlik. Számukra minden további biztonsági válság csak segíti az államhatárok kiterjesztésének, a palesztinok elfoglalt területekről való eltávolításának, és az ellenség legyőzésének fő célját. Hogy ezek a célok egyáltalán elérhetők-e, az aligha merül fel vezetőik gondolataiban.
Bár több mint egy év telt el a vérengzés óta, úgy tűnik, egyik legnagyobb nehézségünk állampolgárként az, hogy megértsük: még nem feltétlenül értünk el a mélypontra. Az itt történt szörnyűségek nem jelentik a végső szót, és nincs semmi garancia arra, hogy az ország Netanjahu vezetése alatt gyorsan és sikeresen kilábal a válságból.
A nyugati országok tapasztalt hírszerző és biztonsági szakértőivel folytatott találkozók során izraeli beszélgetőpartnereiket arról kérdezik, merre tart a jeruzsálemi kormány.
Még azok is, akik teljes szívükből támogatják Izrael önvédelmi jogát, különösen a mészárlás után, nem biztosak abban, hogy felismerhető egy átfogó stratégia Izrael részéről, a bosszúvágyon, az elrettentés homályos helyreállítási igényén és Netanjahu túlélési erőfeszítésein kívül.
Nyugaton próbálják megérteni, meddig hajlandó Izrael elmenni Irán elleni háborújában, és mi a terve a palesztin fronton. Évtizedek óta először ismerik fel, hogy Izrael felett ismét egy egzisztenciális fenyegetés lebeg, és mérsékelt csodálattal szemlélik az izraeli hírszerzés eredményeit, a csipogók technológiájától az célzott likvidálásokig.
Ennek ellenére Izrael barátai is nehezen értik, mi a politikai cél és a politikai lépés, amely kiegészítené a fokozatosan elért katonai sikereket. Vannak, akik az Egyesült Államok és szövetségesei 2003-as iraki győzelmére emlékeznek. Szaddám Huszein rezsimje heteken belül összeomlott, de az amerikaiak elvesztették az irányítást az ország felett, és végül általános lázadással és káosszal kellett szembenézniük.
Az európaiakat Gázánál és Libanonnál sokkal inkább Ukrajna és az orosz terjeszkedés elleni védekezés foglalkoztatja. Izrael igyekszik azt sugallni, hogy minden ugyanannak a harcnak a része:
Irán, Oroszország, és bizonyos mértékig Kína is tagjai egy sötét és elnyomó világméretű szövetségnek, amely kimerítő háborút indított a liberális demokráciák ellen. A Nyugat azonban nem hajlandó teljes mértékben elfogadni ezt az érvelést, tekintettel Netanjahu vonakodására, hogy állást foglaljon Oroszország ellen, valamint koalíciós partnereinek szélsőséges politikájára, amely az annektálásra és a kitelepítésekre épít.
Philadelphi? Mi is az?
A Gázai övezetben hosszú stagnálás után, és éppen Libanon területére való szárazföldi benyomulása után ezen a héten az izraeli hadsereg újraindította támadó műveleteit délen. Az Egyiptommal határos Philadelphi-folyosó, amelynek stratégiai jelentőségét alig egy hónapja hangsúlyozta Netanjahu, szinte feledésbe merült. Az izraeli hadsereg ott csak egy dandárparancsnokságot tart fenn, és a támadó műveletek a környéken jelentősen visszaestek. Ezzel szemben újabb támadások indultak az övezet északi részén, Dzsabalija körzetében, amelyet Izrael már többször elfoglalt és átvizsgált.
A 162-es hadosztály hadműveletének deklarált célja a Hamasz katonai hálózatainak megsemmisítése, amelyek újjászerveződtek a területen, miután az izraeli hadsereg kivonult az övezet északi részéről. A Hamasz valóban igyekszik helyreállítani hadosztályait a környéken, új parancsnokokat nevezett ki, és újabb fiatal terroristákat toborzott. Azonban az a képessége arra, hogy ellenálljon egy izraeli támadásnak, csökkent. Amint az izraeli hadsereg újra támadja a területet, a szervezet átvált a helyi sejteken alapuló harcra, amelyek próbálják megzavarni az izraeli erőket, és veszteségeket okozni azoknak.
A hadművelet egy másik célját csak futólag említik nyilvánosan, és anélkül, hogy szélesebb összefüggésbe helyeznék, de ez nagy jelentőséggel bír Izrael jövőbeli tervei szempontjából a Gázai övezetben — különösen a szélsőjobboldalon megfogalmazott törekvések miatt, amelyek a tartós megszállás és a települések újjáépítésének biztosítására irányulnak. Amikor az izraeli erők behatoltak Dzsabalija menekülttábor peremére, a hadsereg felszólította a palesztin lakosokat, hogy hagyják el a területet. Elvben Izrael így próbálja csökkenteni a civil áldozatok számát. A valóságban azonban a helyzet ennél bonyolultabb.
A háború elején az izraeli hadsereg erőszakkal délre evakuálta az északi Gázai övezet lakosainak túlnyomó többségét — először Khan Juniszba, majd Rafahba, végül pedig a humanitárius menedékek területére, az al-Mawasi tengerparti övezetébe, ahol most a Gázai övezet lakosságának mintegy 90%-a zsúfolódik össze kevesebb mint 20%-nyi területen. Ennek a lépésnek az volt a célja, hogy megfizettesse a palesztinokkal az október 7-i támadás árát, és valószínűleg javítsa Izrael alkupozícióját egy jövőbeli rendezés során, amelynek részét képezte volna a túszok szabadon bocsátása, és a biztonsági helyzet újrarendezése az övezetben. A tömeges kitelepítés, egyfajta második 1948-as Nakba, élesen rávilágított a gázai lakosság szenvedésére, ami Jahja Szinvár elhamarkodott döntésének következménye volt, amikor egy évvel ezelőtt mészárlást indított a Gázai övezet környéki izraeli települések ellen.
Jelenleg is az az érv, hogy a mostani lépés lehetőséget ad a Hamasz vezetőjére való nyomásgyakorlásra, mivel az utóbbi időben nem érezte a kényszert, hogy beleegyezzen egy túszcsere-egyezménybe vagy a háború befejezésébe.
Két dolog fájdalmas számára, mondják magas rangú tisztek: a kormányzási képesség elvesztése (a gyakorlati irányítás jelei a területen), és a lakosság tömeges kitelepítése. Ez az, ami most valójában elkezdődött az övezet északi részén.
Ezzel párhuzamosan a hadsereg felszólítja a civileket, hogy hagyjanak el néhány területet az al-Mawasi menedéktábor körzetében is, ami arra utal, hogy nem egy elszigetelt, véletlenszerű lépésről van szó. Vannak palesztin családok, amelyek a háború alatt már tízszer is elhagyták lakóhelyüket. A palesztin száműzetés élménye visszatért éppen abban a régióban, ahol a palesztin entitás, a Hamasz uralma közel két évtizeden át megszakítás nélküli, majdnem teljes területi kontrollt élvezett.
A jelenlegi tervet a Déli Parancsnokság dolgozta ki, és mögötte olyan tartalékos tisztek állnak, akik aktív szolgálatban vannak, és egyértelmű ideológiai hajlammal rendelkeznek. Ez összefüggésbe hozható az úgynevezett „tábornoki tervvel”, amelyet Giora Eiland tartalékos vezérőrnagy vetett fel (a terv kidolgozásában egy másik jelentős szereplő Gerson Hacohen tartalékos vezérőrnagy). Eiland és mások még keményebb lépéseket szorgalmaztak, akár az ostromot és – hallgatólagosan – a lakosság kiéheztetését is, hogy így kényszerítsék őket az északi terület elhagyására, azzal az érveléssel, hogy ez az egyetlen módja a Hamasz legyőzésének.
A háború korábbi szakaszaiban Eiland azt is javasolta, hogy betegségeket terjesszenek el a Gázai övezetben a győzelem biztosítása érdekében. Azt mondják, hogy szélsőséges idők szélsőséges megoldásokat hoznak, de nehéz felfogni a tiszt és úriember Eiland változását, akinek ötleteit korábban sokan nagyra becsülték a katonai és politikai rendszerben, most pedig Dzsingisz kán eszközeihez folyamodik. Eiland nincs egyedül. Az újságokban megjelenő hirdetések mennyiségéből ítélve úgy tűnik, hogy a „mély jobboldal” bőséges anyagiakkal bíró szervezetei is csatlakoztak ötleteinek előmozdításához. Az ilyen javaslatok nemcsak súlyos erkölcsi ellenállást váltanak ki, hanem Izrael vezetését gyorsan a hágai bíróság elé állíthatják. Az izraeli vita ezekről a javaslatokról teljesen figyelmen kívül hagyja a nemzetközi közösség egyre növekvő kritikáját.
A hadsereg azt állítja, hogy a jelenleg végrehajtott tervek nem tartalmazzák a „tábornoki terv” szélsőséges elemeit. Érdemes azonban szkeptikusnak lenni ezekkel a nyugtató kijelentésekkel kapcsolatban. Az elmúlt évben egyértelművé vált, hogy mind a hadsereg, mind Netanjahu hajlamos végül igazodni a szélsőjobboldali tervekhez. Nem véletlen, hogy a kormány ultrajobboldali képviselői, a nagy szavak ellenére, nem szorgalmazták a Dél-Libanonba történő szárazföldi bevonulást. Ami sürgős Becalel Szmotrics és társai számára, az a kitelepítés és az új települések létrehozása a Gázai övezet északi részén. Netanjahu rájuk van utalva, és együtt halad velük ezen az úton. Csak akkor lépne vissza, ha ütközne egy erőteljes amerikai ellenállással, amely jelenleg – három és fél héttel az elnökválasztás előtt – nem valószínű. Ha nem történik meglepő áttörés a túsztárgyalásokon, további hosszan tartó katonai összecsapások várhatóak az övezetben, amelyeket újabb lakossági kitelepítések kísérhetnek. Ezek a fejlemények egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek lettek volna, de az október 7-i események mindent megváltoztattak. Az Öböl-menti országok folyamatosan aggodalmukat fejezik ki a Gázai övezet északi részéből történő kitelepítés lehetősége miatt. Nincs esély a szaúdi kapcsolat előrelépésére, ha a rijádi rezsim a nyilvánosság szemében úgy jelenik meg, mint aki együttműködik egy ilyen tervvel.
Ezek a fejlemények kapcsolódnak ahhoz a vitához, amelyről Yaniv Kubovics számolt be a héten a Haaretz hasábjain. Ebben Netanjahu megvizsgálta azt a javaslatot, hogy az izraeli hadsereget bízzák meg a Gázai övezet palesztin lakosainak szánt humanitárius segélyek kiosztásával. A cél az lenne, hogy kizárják a nemzetközi szervezeteket ebből a folyamatból, és elvileg megszüntessék a Hamasz végső ellenőrzését a segélyszállítmányok felett. Nem titok, hogy a Hamasz ellenőrzi a segélyek elosztásának nagy részét, saját belátása szerint kezeli a készleteket, mesterségesen felveri az árakat, és kihasználja a szállítmányokat hatalmának megszilárdítása érdekében.
Az ilyen lépés a Területeken való Tevékenységek Koordinációs Hivatala szerint évente körülbelül 5,5 milliárd sékelbe kerülne az államnak, még akkor is, ha csak négy alapvető élelmiszerre korlátoznák. A nemzetközi szervezetek nem hajlandók finanszírozni ezt a beszerzést, mivel ezzel szerintük a nemzetközi jog szemében az izraeli megszállás megújításához járulnának hozzá Gázában. Nem is beszélve az ehhez kapcsolódó egyéb veszélyekről, például arról, hogy izraeli katonák életüket veszthetik a feladat végrehajtása közben. A döntéssel kapcsolatban több biztonsági vezető is komoly veszélyt jelentő „vörös zászlót” emel. Netanjahut ezek a figyelmeztetések különösebben nem hatják meg; inkább a szélsőjobboldal fenyegetései aggasztják.
Amos Harel izraeli újságíró a Haaretz című izraeli napilap katonai és védelmi kérdésekkel foglalkozó vezető tudósítója. Harel az egyik legelismertebb katonai szakértő Izraelben, és gyakran ír elemzéseket Izrael biztonsági helyzetéről, katonai műveletekről, valamint a Közel-Kelet politikai és stratégiai kérdéseiről.
Héberről fordította frankpeti
Főkép: Netanjahu, Galant és Halevi júliusban – Fotó: Eliyahu Hershkovitz
