A Cahal által a Gázai övezet északi részében folytatott nagyszabású hadművelet harmadik hónapjába lépett. Ennek az akciónak sokkal intenzívebb és élesebb közéleti vitával kellett volna járnia a stratégiai célkitűzések tekintetében. Egyfelől ott vannak az elvitathatatlan tények: a jelenlegi manőver során több száz, talán ezer feletti terroristát likvidáltak, több százat foglyul ejtettek, valamint jelentős mennyiségű fegyverzetet és katonai infrastruktúrát semmisítettek meg. Összességében a „háromszög” – Beit Hanun, Beit Lahija és Dzsebalija – biztonsági fenyegetései nem hasonlíthatók a 2023. október 7-i helyzethez. A földrajzi és demográfiai viszonyok is megváltoztak: a térség, különösen Dzsebalija romokban hever, és az ott élő lakosság jelentős része (bár nem teljes egésze) elmenekült.
De aggasztó kérdések is felmerülnek. A Cahal a szárazföldi hadművelet első szakaszában átvette az irányítást az övezet északi része felett, és a jelenlegi akció immár a harmadik behatolás ugyanarra a területre. Még mindig zajlanak harcok szinte minden ponton. Bár ezek már nem olyan intenzívek, mint az első két alkalommal, mégis akadályozzák egy új helyzet kialakítását. Ráadásul az offenzíva eddig nem érte el az Izrael által kitűzött stratégiai célok egyikét sem: nem vezetett a Hamasz felbomlásához vagy megadásához, nem váltott ki népfelkelést a szervezet ellen, és főként nem mozdította elő a túszok szabadon engedését, illetve nem eredményeztek jelentős változást a terrorszervezet merev álláspontjában.
Dr. Michael Milstein, a Tel-Avivi Egyetem Dayan Központjának palesztin tanulmányokkal foglalkozó fórumának vezetője szerint az övezet északi részében zajló hadművelet a háború lényegét tükrözi: lenyűgöző katonai sikerek stratégiai keret nélkül, és nem világos, hogyan szolgálják pontosan az Izrael kormánya által meghatározott háborús célokat. Ennek megfelelően a hadsereg továbbra is a harmadik szakasz stratégiájára támaszkodik, vagyis folytatja a hosszan tartó rajtaütéseket, amelyek már bebizonyították, hogy nem szüntetik meg a Hamasz jelenlétét, és valószínűleg megkövetelik egy negyedik behatolás megtervezését Dzsebalijába. Eközben az izraeli kormány utalásokat tesz a „háború utáni nap” terveire (buborékrendszer, együttműködés klánokkal, amerikai vállalatok bevonása, külföldi szereplők részvétele), de nem mutat be átfogó, részletes és reális munkatervet.
A felismerés minden terv előfeltétele. Tizenöt hónappal a háború kezdete után a Hamasz példátlan csapásokat szenvedett el, de továbbra is domináns erő Gázában. Ő irányítja a palesztin lakosságot (beleértve az oktatást), uralja a köztereket, és minden jövőbeli rendezés elsődleges címzettje. Közben nincs semmilyen alternatíva kialakulóban (kivéve néhány déli klánt és bandát, akiket a Hamasz erővel elnyom), és nincs népfelkelés sem a szervezet ellen, ahogyan azt Izraelben sokan remélik – annak ellenére, hogy példátlan katasztrófa sújtotta a gázaiak életét.
Ez a felismerés lehetővé teszi a Gázai övezetben folytatott műveletek köré szőtt szlogenek kritikusabb szemléletét: „Folytatjuk a terület megtisztítását” (mindig ellenséges elemekkel lesz teli, ahogyan Irakban az amerikaiakkal szemben, vagy ahogy Dél-Libanonban 2000-ig tartott); „Olyan helyzetet alakítunk ki, mint Júdeában és Szamáriában” (de ki lesz a palesztin oldal szuverén hatalma Gázában?); „További nyomás majd rugalmasabbá teszi a Hamaszt” (ez nem történik meg); és „Elősegítjük a palesztinok deradikalizálását” (ez nem fog megvalósulni palesztin kezdeményezés nélkül).
Amikor nincs stratégia, a taktika – mint Izrael történelmének számos esetében – alakítja a valóságot. A Cahal által az övezetben használt utak építése és a Netzarim-folyosón létesített katonai bázisok állandósult valósággá váltak, anélkül hogy választ adnának arra a kérdésre, mi Izrael hosszú távú terve az egész régióval kapcsolatban. Vajon az október 7-i traumából levont egyetlen tanulság vagy az újonnan kidolgozott biztonsági koncepció szükségessé teszi az ellenséges területen kialakított ütközőzónák létrehozását (mint Szíriában), illetve a területfoglalást („az egyetlen dolog, ami fáj az araboknak” – egy elcsépelt kijelentés, amely szokás szerint közhellyé vált a diskurzusban)?
Az a kijelentés, hogy „ez egy hosszú és nehéz háború” nem megfelelő és kielégítő válasz egy olyan társadalom számára, amely a jelenlegi háborúban már lenyűgöző ellenálló képességről és áldozatkészségről tett tanúbizonyságot. Az alternatívák, mint például a felelősség átadása egy külső szereplőnek vagy a Palesztin Hatóság visszatérése Gázába nem megvalósíthatók. Gáza teljes körű és közvetlen ellenőrzése, amely talán lehetővé tenné egy alternatíva kialakítását a Hamasz helyett, vagy egy szomáliai típusú káosz létrehozását a térségben esetleg megvalósítható, de rendkívül súlyos árat követelne.
A rossz lehetőségek közül a kevésbé rosszat kell választani. Ezek közül a legkiemelkedőbb egy olyan megállapodás, amely külső biztonsági felügyelettel (elsősorban amerikai, különösen a Philadelphi-folyosónál) és Izrael folyamatos biztonsági beavatkozási képességével járna. Ehhez társulhatna egy új kormányzati struktúra létrehozása, amelyben független képviselők és Fatah-tisztségviselők is helyet kapnának, és amely szimbolikusan kapcsolódna a Palesztin Hatósághoz. Nem szabad illúziókba ringatni magunkat, amelyeket beszédek, prezentációk és álláspontok tükröznek: a Hamasz nem fog „megszűnni”. Továbbra is létezni fog, és befolyásoló tényező marad Gázában, de nem fog olyan biztonsági fenyegetést jelenteni, mint október 7-én. Ez nem ideális megoldás; tele van kérdőjelekkel és kihívásokkal, de lehetőséget adna a túszok szabadon bocsátásának előmozdítására, miközben stratégiai biztonsági érdekeket is biztosítana.
A másik alternatíva egy végtelen kimerítő háború, amely folyamatos győzelmi ígéretekkel jár, de nem biztosítja a Hamasz összeomlását, és főként nem hozza el a túszok szabadon bocsátását.
